Technikailag mindegyikük színvonalas munkákat állított ki, tartalmilag nekem csak Makiko Kudo és Renee So képei ütötték meg azt a szintetet, amit értékelni tudtam.
 |
| Dale Lewis, Olympians, 2015 |
Számomra Daniel Crews-Chubb munkái voltak a leginkább megkérdőjelezhetőek, valamiféle megkésett absztrakt expresszionista képeket állított ki és nem nagyon értettem, hogy mit szeretett volna ezekkel 2018-ban közölni, mármint ezeket a dolgokat már ezerszer elismételték, szóval őt nem értettem és azt se, hogy miért fontos a világ egyik top galériájában szerepelnie, hiszen ennél sokkal korszerűbb és innovatívabb képzőművészeti projektek tucatjait lehetett volna ehelyett bemutatni.
 |
| Daniel Crews-Chubb, Rituals (blue and copper), 2016 |
Dale Lewis pedig ambivalens érzéseket váltott ki bennem, volt egy képe amit valamennyire értékelni tudtam, de a többi munkája közhelyes volt és nem értettem mit szeretett volna tőlem, egyszerűen a gondolatvilágát nem tudtam hová tenni és bevallom nem értettem, hogy miért vannak ott azok a képek. Pedig technikailag jó festmények voltak, de pl. egy verekedő, erőszakos alakokat ábrázoló képnek azt a címet adni, hogy "Eurovision", vagy "Mixed Doner"...nem tudom, ez olyan szinten kínosan közhelyes, hogy igazából írni se nagyon tudok mit rá, csak annyit, hogy gondolatilag sekélyes és bugyuta. Értettem, hogy a migrációról és a multikulturalizmus problémáiról, meg a kulturális különbségekről szeretett volna valamit mondani, de nem sikerült, illetve sikerült, csak szarul.
 |
| Makiko Kudo, Invisible, 2011 |
Makiko Kudo és Renee So üdítő színfoltok voltak, mindkettejük munkái tetszettek. Egyikük munkéit se nevezném érettnek és kiforrottnak, de nem zavartak és mindkettejük kiváltott bennem valamiféle gondolati tetszést és néhány gondolatot, ami végül is a művészet egyik célja lenne.
 |
| Renee So, Man and Dog, 2012 (gyapjú, textilmunka, szövés) |
A nem egyértelműen pozitív élmények ellenére jó volt elsétálni a Saatchi-ba, végig a St. James parkon, meg azon a környéken, bár visszafelé már zavaróan sok volt a turista, de elvegyültem és lesétáltam a Tate Modern-ig, ahol sajnos már nem kaptam a Modigliani kiállításra jegyet, de még Áprilisig ott lesznek a képei, majd két hét múlva újra próbálkozok.
Aztán hazajöttem, legalább 20 kilométert lesétáltam reggel kilenctől délután négyig, de inkább többet. Teljesen ki voltam pirulva, itthon ittam néhány sört a lakótársammal, akinek a vasárnap az egyetlen szabadnapja. Utána aludtam egészen reggelig. Drága G.-met nem tudom hová rakni, egyszerűen nem értem, hogy mit szeretne, teljesen összezavar, néha ír valamit, néha kedvesen, néha eltűnik órákra, semmi konkrétat nem ír, azt írja nem ért, miközben vagy tucatszor kértem, hogy beszéljünk, de azt ignorálta, kértem ezt, kértem azt, kértem amazt, mindent ignorált, egyszerűen nem tudom mi van. Tényleg nem értem, fogalmam sincs, hogy miért nem lehet beszélni. De az ő dolga, én már annyit próbálkoztam mindenfélével és annyiszor ignorált, hogy feladtam, nem tudom mit kellene tennem, hogy értelmesen tudjunk beszélni.
Kezdődik a hét, amit kicsit se bánok, teljesen jó lesz és igyekezni fogok munkában, közben körbenézek ma a munkaerőpiacon, nem akarok elmenni innen, csak érdekel, hogy milyen lehetőségek akadnak a környéken.
No comments:
Post a Comment