képek, betűk

Faith Ringgold  a new yorki-i Harlemben született 1930-ban. A szülei munkások voltak, az édesanyja divattervező volt, az édesapja szakmájáról nem találtam semmi információt. Az 1920-as években lezajlott,  "harlemi reneszánsz"-nak nevezett korszak után gyerekként egy impulzív, minden téren nagyon gyorsan változó közegben nőtt fel, a lakóházuktól nem messze ált Duke Ellington, Langston Hughes és a gyerekkori jó barátja Sonny Rollins volt, akiből később nemzetközileg elismert jazz zenész lett. Az ötvenes években művészetet tanult New Yorkban, összeházasodott egy jazz zenésszel, Robert Earl Wallace-al, akitől született két gyereke, de elvált tőle, mert a férfi heroinfüggő volt, így a gyerekeit egyedül nevelte. Elvégezte az egyetemet és elutazott az édesanyjával Európába, bejárták a nagyobb városokat és múzeumokat. A hatvanas elején még egyszerű tájképeket festett, majd a hatvanas évek szabadságjogi mozgalmainak a hatására és az azokat kísérő erőszakos dolgokra refelktálva elkezdett más témákat is bevonni, innentől kezdett érett festővé és öntudatos művésszé válni. Az egyik leghíresebb munkája az "The American People Series #20: Die" megérdemelten lett fontos festmény, mert mind a kompozícja, mind a téma feldolgozás figyelemreméltó. A 70-es évektől kezdve aktívan részt vett a feminista mozgalmakban és az amerikai anti-rasszista mozgalmakban. Készített szobrokat is és a kilencvenes években újra festett tájképeket is.

Faith Ringgold, The American People Series #20: Die, 1967

Kimentem a városba és körbesétáltam a környéken, a London Eye és a Temze folyó szinte az utcám végében van, a másik irányba pedig az Imperial War Museum van, körülbelül 10 percnyi séta oda az út. Az utcám a Westminster hídra visz fel, csak átgyalogolok és ott van a Hyde park és a St James park úgy 20-30 perc sétányi időre körülbelül. Holnap kicsit távolabbra is elmegyek majd, ma csek ennyire volt erőm, mert G. miatt megint nagyon lelombozódtam, alig bírtam hazavonszolni magam, egyszerűen nem megy a fejembe, hogy miért nem akar velem lenni, nem bírom felfogni, hogy miért nem kellek, még csak válaszra sem méltat, hogy tud engem ennyire bántani? Ennyire lenézni...ilyet még azzal se csinál az ember aki nem fontos neki, akkor ennyire nem vagyok fontos? Ez egyszerűen elképesztő, berendeztem egy saját életet, ahová beleterveztem őt is, közben meg...én tényleg nagyon hülye vagyok. Na mindegy, valahogy ideje lenne elengednem ezt az egészet, mert ez nem normális már, nem normális az, hogy valakivel nem lehet beszélni se, meg semmi. Ez egyszerűen megsemmisít engem, annyira fáj.

Ma korán fekszek és hajnalban még jobban bele akarok mélyedni a bécsi akcionistákba, főleg az előzmények érdekelnek a 2. világháború utáni Németország és Ausztria történelme.