Tegnap a holokauszttal kapcsolatban említettem néhány nevet, péládul
Apor Vilmos nevét, aki a legaljasabb társadalmi folyamatok és rendszerek zűrzavarában is jó ember maradt és végül meggyilkolták őt. Mindig vannak ilyen emberek, még a legborzalmasabb rendszerekben is, ma Anatoly Tikhonovich Marchenko-ról szeretnék jegyzetelni egy rövidkét.
És messziről fogok indulni, egy személyes történettel, mert érzékeltetni szeretném, hogy Anatoly Marchenko miért hős a szememben.
Gyerekkoromban én még az államszocialista rendszerben éltem, a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban születtem és egészen pontosan emlékszem arra, amikor gyerekkoromban egyszer a szüleimmel bicikliztünk valahová és apámat kérdeztem 1956-ról (fogalmam sincs honnan jutott ez akkoriban eszembe) és láttam az arcán a rémületet és nem mert beszélni róla, azt mondta, hogy "majd ha idősebb leszel megérted" vagy valami ilyesmit, de soha nem felejtem el ezt az esetet, pedig akkoriban már időben közel voltunk a rendszerváltáshoz, ez 1986-87 körül lehetett és apám még akkoriban is annyira gyáva volt, hogy nem merte bevállalni, hogy meséljen nekem erről.
Apám egyébként 1989 elején, vagy 88 végén lépett be a pártba, a rendszerváltás évében (ki volt az a hülye, aki akkoriban még a Kommunista Párt-ba akart belépni? És miért?), az egész élete arról szólt, hogy a nagyszüleim vallásossága miatt nem engedték, hogy párttag legyen, de ő erősen küzdött érte, végül a rendszerváltás előtt egy évvel befogadta őt a Kommunista Párt, párttag lett. Apám nem csak gyáva, de ezek szerint tudatlan is, de nem volt ezzel egyedül, átlagos volt a legtöbben így viselkedtek és ma is ilyenek az emberek, nem képesek semmi olyat vállalni, ami kicsit is kimozdítja őket a komfortzónából, nem akarnak művelődni, nem akarnak helyesen cselekedni, pedig végül is...ez dönti el, hogy ki a jó és ki a rossz ember, nem az, hogy beülsz-e a templomba, vagy hogy a jóságról papolsz-e, hanem amikor dönteni kell és helyesen kellene cselekedni, akkor jól döntesz-e és helyesen cselekszel-e, beállsz-e egy elnyomó rendszer mögé és csicskása leszel-e egy autokráciának, vagy nem.
Kockáztatod-e az életed egy barát, egy gyerek, egy feleség, egy idegen, egy elesett érdekében, vagy sem. Apám nem volt hős, semmilyen téren és a falumban sem ismertem hősöket, talán a nagybátyámat, aki Amerikába disszidált, ő talán egy picit hős volt, ő legalább ki merte fújatni festékkel a tyúkól tetejére, hogy "AC/DC".
Mindenzt csak azért írtam le, mert érzékeltetni szerettem volna, hogy az emberek közül a legtöbben még akkor se mernek egyenesen és helyesen cselekedni amikor azért már olyan nagy tétje nincs is a dolgoknak, lásd a jelenkori Magyarországot - ahol a féregség és a seggnyalás nemzeti sport lett az élet minden szintjén. Vagy nézd meg apámat, aki 1988-ban nem mert 56-ról mesélni. Ma már letagadná, ma már "bátor" lenne.
És itt jön képbe
Anatoly Marchenko (Анато́лий Ти́хонович Ма́рченко) , aki a szememben valóban hős. 1938-ban született
Barabinsk-ban ami közel van Kazahsztán határához és a
novosibirsk-i régió része, ami gyakorlatilag Szibéria. A családi háttere munkásosztálybeli. Apja tűzoltó, anyja pedig egy vonatállomáson volt takarítónő. Semmiféle szellemi hátteret nem kapott otthonról ahhoz, hogy hős legyen, sem ahhoz, hogy az elnyomó remdszereket szinte mindig örömmel kiszolgáló, egyetemet végzett pszeudo-értelmiség (mint ma Magyarországon az MMA meg a többi ál-intellektuális borzalom) fölé kerekedve, igazi értelmiségi legyen belőle.
Anatoly Marchenko-ból egyszerű munkás lett, először egy villanytelepen dolgozott Karaganda-ban, 1958-ban, amit csecsen harcosok támadtak meg (nem világos, hogy miért) és tűzharcba keveredetk az ottani munkásokkal, a munkásoknak végül sikerült megállítani a támadást, de a kiérkező katonaság letartóztatott mindenkit és mind a támadókat, mind a védekezőket büntetőtáborba küldték.
Mivel
Karaganda-ban amúgy rögtön helyben volt egy büntetőtábor, ezért nem is kellett sokat szállítani őket. Marchenko két év után megszökött a táborból és el akart menekülni a Szovejtunióból. Irán felé próbálkozott disszidálni, de
Ashgabat-nál elkapták őt, és most már politikailag gyanús alak került táborba. A büntetőtábor ahova került
Mordovia-ban volt, ahonnan újra megpróbált megszökni, de elkapták és ekkor a hírhedt
Valdimir Börtönbe került, ahol éhségsztrájkolt, 1963-ban visszavitték Mordovia-ba, ahol 1966-ig volt és túlélt egy súlyos agyhártyagyulladás-t is, gyakolratilag minden orvosi kezelés nélkül, ami élete végéig maradandó hallási problémákat okozott neki. A börtönben próbált művelődni, sokat olvasott és tanult. És elsősorban Marxot, Engelst és Lenint-olvasott, hiszen a börtönben nyilván ezek voltak hozzáférhetők és gondolom rájött, hogy Marx valószínűleg nem azt akarta mint ami a Szovejtunió akkori valósága volt. A börtönben megismerkedett más politikai foglyokkal is, például
Yuli Daniel-el akiről szintén muszáj lenne megemlékezni.
Anatoly Marchenko végül 1966 novemberében szabadult, nagyon sokfelé próbálkozott a Szovjetunió területén munkát szerezni, abban az időben regisztrálni kellett egy régióban ahhoz, hogy ott élhess és dolgozhass, végül Barabinsk-ba, a szülővárosába került vissza, ott sikerült regisztrálnia, ahol nem sokáig maradt, sikerült átköltöznia
Alexandrov, Vladimir Oblast-ba, ahol csak formálisan volt bejelentve, de ekkor valójában már Moszkvában élt és dolgozott mint rakodómunkás, annak ellenére, hogy a börtönévek annyira tönkretették, hogy az orvosai eltiltották a fizikai munkától, de mást nem tudott tenni, dolgoznia kellett. Itt már politizált és az egyik legbátrabb ellenzéki lett. Egyike volt azoknak az ellenzékieknek, akik számonkérték Brezsnyev aláírását a Helsinki Záróokmányon. A szovjet hatalom ekkoriban ugyanis már tagadta, hogy a Gulág büntetőtáborok rendszere még mindig létezik, azt hazudták, hogy Sztálin halálával bezárták a büntetőtáborokat, de Anatoly Marchenko a My Testimony (1969) című önéletrajzi könyvével tudatta a világgal, hogy a Gulág Sztálin után is él és virul. Hiszen...őt is oda zárták, volt ott épp eleget, ráadásul ott született a környéken, pontosan tudta, hogy Brezsnyevék hazudnak. Inentől kezdve Anatoly Marchenko gyakorlatilag az élete végig az egyik börtönből a másik börtönbe került, szovjet ellenes propagand miatt. A könyv eljutott nemzetközi térbe is, a The Daily Telegraph is írt róla annak idején.
A sok büntetés utána azt gondolná az ember, hogy a már amúgy eddig is szinte táborból táborba és börtönből börtönbe került ember megtörik, de nem Anatoly Marchenko... 1968-ban amikor Csehszlovákiában kitört a forradalom (Prágai tavasz) akkor ezt Marchenko üdvözölte és a szovjet propaganda ellenében, nyugati kommunista folyóirtaokban publikált cikkeket a Szovjetunió valódi arcáról, a büntetőtáborokról és arról, hogy Csheszlovákia lerohanása valójában a megszállás megerősítése volt és agresszió. Természetesen letartóztatták és a
Perm Oblast nevű régióba küldték. Még szerencse, hogy a Szovjetunió olyan nagy, így Marchenko-t mindig más helyre tudták börtönbe küldeni.
Ezután megint Szibériába került az
Irkutski oblast-ba, ahol megismerkedett Larisa Bogoraz-al, akit feleségül vett és egy fiuk is született. Marchenko az egész életét börtönökben töltötte, szó szerint. Ő lett az "Örök Fogoly". Végül 1986 december 8.án adta fel a szervezete a harcot,
Chistopol-ban egy börtönkórházban éhségsztrájk következtében szívinfarktust és agyvérzést kapott és a börtönben halt meg. A felesége még a halotti bizonyítványát sem kaphatta meg, a testét odaadták neki egy fenyőfa koporsóban amire egy tollal ráirta a nevét és igy temették el Anatoly Marchenko-t az Örök Foglyot, aki csak igazat mondott. 1988-ban poszthumusz megkapta a
Sakharov-díjat, amit a felesége vett át.
Hogy érdemes-e hősnek lenni? Ez egy ostoba kérdés. A hős nem azért hős, mert hős akar lenni. Aki hős akar lenni abból esetleg bohóc lesz. A hős nem is tudja, hogy hős, egyszerűen csak helyesen cselekszik bizonyos élethelyzetekben és emiatt mások hősnek nevezik őt.
Szép a mai reggel. G. tegnap megharagudott rám, mert miután küldtem neki egy fotót az albérletemről ahol lakok és én azt éreztem a reakciójából, hogy nem tetszett neki és már nem mertem többet írni semmit, teljesen összazavart, csak ökögtem-mökögtem és emiatt megharagudott. Fogalmam sincs semmiről, nem tudom mit gondol, mit szeretne, mit akar, mikor pedig látja, hogy nem értem és összezavarodtam, akkor fogja magát és köszönés nélkül eltűnik. Esélyt se ad már semmire. Haragszik rám, véglegesen. Sajnos igen, egy albérletben élek, negyven évesen ide jutottam megint, szánalmas vagyok, tudom.
Aki szeret az így is szeret, aki meg nem az akkor se szeretne ha nem így lennék. Én pedig azt hiszem, illetve tudom...hogy G. szeretne még akkor is, ha semmim nem lenne. Tudom, hogy igen. Tudom, hogy hihetetlenül jószívű és hűséges és leszarja ezeket a szarságokat és eszébe se jutna ilyesmikkel törődni, hogy kinek mennyije van...az ilyet érezni, nem véletlenül szerettem bele. Egyszer mondta, hogy neki "nagyon kevés is elég és azzal is boldog" és ez a mondat...azóta is mindig eszembe jut vele kapcsolatban és pontosan tudom, hogy ő ilyen, neki nagyon kevés elég és abból a kevéskéből a legfontosabb a szeretet és a bizalom és én ez utóbbit játszom mindig el a csapongásaimmal. Ezt is tudom.
Induljon a hét. Nem sok kedvem van hozzá. Pénteken meg akartam látogatni C.-t Manchsterben, de nem fogom, már most, ahogy legépeltem ezt sírok is, látom C. kicsi fejecskéjét...ahogy együtt alszunk a földön...istenem...megszakad a szivem...tegnap is sírtam amikor G. köszönés nélkül elment, minden szaron sírok.
Nem megyek hétvégén sehová, C. felejtsen el minél hamarabb. Csak nyűg vagyok és kolonc, túlérzékeny és kibírhatatlan. C.-nek ott van V. vigyáz rá, elvannak én meg azt hittem, hogy itt majd új éltetet kezdhetek a szerelmemmel. Azt hiszem végleg megszakad a szívem, de már ez sem érdekel.
