Welcome!

This blog features my original works in the form of poems and texts that have not been published anywhere else. If you're interested in helping me publish them, please contact me via the contact form in the webpage's footer. Thank you.

Wednesday, 31 January 2018

lebegek, tegnap reggeltől csak
kávét és cappuccino-t ettem,
esti zacskósleves a wc-be,
érdekes dolog az éhezés,
közben pillangózol,
térdén hintáztat a szédülés,
a gondolkodás tompa árnyékká töpörödik,
függönyként tekeredik a külvilág,
őrá gondolok, a léptei játékára,
tompa kupolás hangyabolyokra,
a jártában táncoló kislányra.
Szívrajzot sétál a tudatomba
halkuló pislogásom, az éhség
tudatmosó sav-vize kinevet,
a kőrisfák sötétszürke ágai,
mint táncoló zsiráfnyakak,
elaltatnak: mosolyhalál-repülés.


Tishan Hsu a 80-as években érte el első sikereit, a technológiát és a hétköznapi dolgokat ötvözte, mindenféle bizarr formában. A képei engem helyenként a google AI által "álmodott" képekre emlékezetetnek, mintha valamilyen nagyon fura összemosása lenne a valóságnak és a valóság bennünk hagyott lenyomatának, nem is szükségeszerűen szándékosan keverve a dolgokat, mintha nem akarna művészetet csinálni. pl. a "Lip Service" című képen a kéz, akár egy scifi regény borítója: antiművészet, egyfajta giccs és mégsem állapot. furaság-érzet. Az installációi is. Sem. Alvajárok.


Tishan Hsu, Interface with Lips, 2002


















Tishan Hsu, Terrain, oil, acrylic, compound, styrofoam,
enamel on wood, 1983



Tishan Hsu, Lip Service, 1997




















Tishan Hsu, Virtual Flow, 1990




































A technológia mint kontextus. Az gyakran válik idejétmúlttá, vagy mosolyogtatóvá, vagy akármivé: mint bármi más, mint az emberi dolgok többsége.

Tegnap összetörtem teljesen, g. nem szeret már úgy ahogyan régen, nem akarja ezt az egészet, elveszítettem őt. megpróbáltam helyrehozni, de kudarcot vallottam, talán még nem is érzékeli, hogy a dolgok javulásához két ember kell és ő nem partner már ebben, de nem azért nem érzi mert zárkózott, hanem esetleg mert már nem is akarja, mivel tudat alatt már nem szeret: pontosan emlékszek arra, hogy milyen volt a kapcsolatunk és ez már nem az és nem is akar az lenni, de a szerelem nem akarat kérdése: vagy van, vagy nincs, ha van akkor nem azzal törődik, hogy a másikat méregesse, meg féljen, vagy jutalmazzon: hanem mindent odaad. részemről ez van, odaadás, minden-megosztás, részéről meg már nem. saját élete van, saját világa, ami előlem elzárandó, titkos, amiben én nem vagyok már fontos, van egy nekem fenntartott sáv: amire olykor ránéz, csak válaszolgat néha, de csak a lényegtelen semleges dolgokra, neki már nem én vagyok a központ, nekem meg igen. ezt eddig nem értettem.


Hannah Ryggen H.K.H. Atomsen Textile:
Tapestry, wool and linen 163 x 193 cm, 1951


























Hannah Ryggen, Fear, 1936























Hannah Ryggen norvég képzőművész, aktivista aki sajnos eléggé ismeretlen Európa többi részén, pedig az élete példaértékű. Malmö-ben született 1894-ben, az élete nagyobbik részét Ørland-ban, egészen pontosan Sør-Trøndelag-on töltötte egy fjordban lévő farmon élt a férjvel és a lányukkal.
Fiatalon beutazta Európát és élete végéig aktívan politizált, mindig a szabadság mellett, az elnyomás ellen próbált felszólalni, antifasiszta, antimilitarista, pacifista és feminista volt. A 2. világháború alatt sem rejtetőzött el és hallgatott, ezért 1944 májusában le is tartóztatták és a Grini prisleir nevű börtönben raboskodott. A háború után szabadult, de ugyanolyan kritikus maradt mint előtte volt, például az USA-t is keményen kritizálta a vietnami háború miatt, a "Blood in the grass" című művét például emiatt készítette.
Politikailag ahhoz a nemzedékhez tartozott mint ahová Picasso is - kommunisták voltak, lelkesek és vakon elhitték a sztálinista és a hruscsovi propagandát. Talán műveletlenségből, talán csak vakságból. Múltkor írtam a szovjet propaganda erősségéről és akkor pontosan az ő generációjukra gondoltam, teljesen vakok voltak a sztálinizmus rémtetteire, Picasso is Ryggen is, ez nem ítélet, eszem ágában sincs ítélkezni, egyszerűen csak az akkori szovjet propagandagépezet hatékonyságán ámulok.


Hannah Ryggen, Blood in the Grass, 1966























Hannah Ryggen, Drømmedød (Death of dreams), 1936


















Kezdődne a hajnal. Vagy a reggel. Vagy valami. Annyira nem érdekel.

Ma csinálok néhány interjút, ezzel múlatom az időmet. G. soha nem akar már látni, egy-két napja még azt hittem, hogy csak fél, és ha próbálom kimozdítani, ha elhívom ide magamhoz, akkor elkezd érdeklődni, vagy legalább valami kicsi érdeklődésfélét mutatni, de nem, nem sikerült, mert ez nem félelem a részéről, hanem valami más: közöny és kiábrándultság? Nem tudom minek nevezzem.

Akármi is, "minden nap jó nap" és bár nincs kedvem létezni, de azért megpróbálom. Mit tehetnék mást? A reménytelen szerelem...rossz, de ez ellen semmit nem tehetek, sajnos az addig fáj, amíg fáj, nem elmulasztható.


Dobbanások belül, fövenyeken heverő
tátogó hullám: az eget paravánként tarva
merevségbe feszülő bordáim előtt sétálok,
odabent álomvég. Egy üreg vagyok,
melyben a levegő önmaga ébrenlétbe zárt
fájdalmát sziszegi, a gőzölgő, párolgó
félelem, az állandó néma hal-csend, amikor
minden próba és minden igyekvés: szörnyethalt
merev lelekem kínos kísérlete, a szám rángása
egy végjáték melyben történetem fináléját
az én-halálom reszkető kisfiúként végrehajtja.
virágok, éneklő ibolyák, napsugarak elől
bújó szemhalál: egy elképzelt végső csitt!,
amelyben ringva, lefelé zuhanva: még utoljára
diófám levelének, egy kedves fecskének,
vagy éretlen csipkebogyó szúrós belsejének
képzelem magam, mielőtt elérném puhácska
fekhelyemet: a saját vérfoltomat, ahol a zárban a
fémkulcs fonásba tekredve, kattanásba meredve,
rámzárva a sötét koromtestet, hogy a
reménytelenség, a zöldekbe szerelem, vagy apám
koszos tenyere: üveggolyóként csapódva
a sötét falnak: életemet a mindegy-erdő
meg a nem-számít égbolt: rejtett, csendes
bokrétájába úgy kösse: hogy ne lásson
többé senki és ne is tudja, hogy voltam.


Tuesday, 30 January 2018

Néhány ismeretlenebb grafika, ismert képzőművészektől, nagyon kedvelem az ilyen grafikákat, sokat meg lehet belőlük tudni az illető művészről, teljesen atipikusnak tűnnek, de mégsem azok.


Az első Camille Pissarro (1830-1903) munkája 1891-ből.


Camille Pissarro, Paysanne au Puits (Peasant Woman at the Well), 1891



























A második Edward Hopper-től



Edward Hopper; Night Shadows, 1921























Pablo Picasso, Françoise sur fond gris, lithograph, 1950.


























Ez Françoise Gilot képzőművész portréja, aki Picasso múzsája és szerelme volt és Picasso két gyermekének az édesanyja is egyben.


Nem sok kedvem van a mai naphoz, fáj a hátam. Remélem G. nem lett betegebb, lázasabb, most megint jön a távolodás, meg a titkolózás. Előre rettegek.

Vettem vonatjegyet. Péntek Manchester.

Üres vagyok.

Valahogy elém került az egyik legerősebb magyarországi ellenzéki párt kampányvideója (a nevében magát demokratikusnak hazudó párt egy förmedvénye), le se írom se a párt nevét, se a politikust, mert leszarom ki az. A határontúli magyarok ellen és konkrétan az ukrajnai magyarok ellen uszít.
A jelenlegi magyar kormány évek óta a bevándorlókat, menekülteket szidja, gyűlöletet kelt, félelmet keltő, undorító xenofób és nacionalista hazugsáokat terjeszt, újra autokráciát épített ki és lop: közvagyont, EU-s pénzt: mindent.
És tessék. Az magyarországi ellenzék nagy többsége ugyanilyen aljas, xenofób, hazug...bólogat a "kerítésre" - semmitől nem riad vissza, ha gyűlöletet kell kelteni. Micsoda borzalmas a mi kultúránk, szinte csak a gyűlöletből és az ellenségképekből tud magának lopott és szánalmas örömöt és jövőképet nyerni, undorodok szinte az egész kultúrkörtől ahová születtem, a nyelven kívül amit használok semmi nem köt már a magyarsághoz, kivéve azt a néhány írót akik kiláttak ebből a posványból (Ady, Faludy, Márai, Esterházy) amit magyar kultúrának nevezünk, de őket egy kezemen meg tudom számolni, rajtuk kívül pedig ugyanaz a 4-5%-nyi nyitott szívű magyar van akinek a mennyisége szinte minden történelmi időben konstans volt, ezek vagy emigrálnak, vagy teljesen elzárkóznak mindentől amit magyar közgondolkodésnak és közbeszédnek ismerünk, mert az annyira elfogadhatatlanul gusztustalan és ostoba és gonosz.

Félelemetes az a sötétség amihez kulturálisan a születésemnél fogva kötődök...


A kvantumszámítógépek és a gépi tanulás, neurális hálók összefonódása nem új dolog, még jóval az első működő kvantumszámítógép előtt megtörténtek az első kísérletek ezeken a területeken.
A témát felkaroló, legelső kutató Elizabeth Behrman volt, aki a 90-es években a Wichita State University-n tanított, ő kezdete el a kvantumszámítógépek és a mesterséges intelligencia összeboronálását, különösen a neurális hálókra koncentrálva.
A kvantumszámítástechnika és a mesterséges intelligencia kutatásról tegnap jelent meg egy jó összefoglaló cikk a Quantamagazine-on "Job One for Quantum Computers: Boost Artificial Intelligence" címmel, érdemes elolvasni.

A cikk csak a szakmai dolgokat boncolgatja, ha valaki fantasztikus irodalmat keres talán nem lesz túl érdekes.
Én már régóta úgy gondolom, hogy semmi értelme ma már önmagunkról, mint biológiai lényekről abban a formában gondolkodni ahogyan eddig tettük. Elég ha csak az űrutazást nézem (kicsit lejjeb, leírom majd, hogy miért pont az űrutazást és miért nem a levesfőzét vagy a hegymászást). A makrotestek és az űrhajózás, az űrtechnológia, a túlélés és az űrben és hasonló témakörök mindegyike teljesen primitív és idejétmúlt módon van kezelve mind a közgondolkodásban, mind a szórakoztatóiparban, mind a scifi irodalomban. Mint biolgóiai lények soha nem fogunk tudni űrutazni ugyanis, egyszerűen alkalmatlanok vagyunk rá, sem a sugárzásokat, sem a súlytalanságot, sem a sebességet nem viselnénk el, nem beszélve a rövid életünkről, a vágyainkról és a reprodukciós képességeink állította korlátokról. Minden olyan technológia ma alapozódik meg, amelyek végül megszabadítanak bennünket a testünk okozta korlátoktól és néhány millió atomnyi nagyságú, szinte korlátlan élettel és idővel rendelkező lényekké alakítanak bennünket. Az is ember lesz. Az evolúció új lépcsőfoka, amit mi hozunk létre, vagy mi lépjük meg. Ebben semmi ezoterika, semmi misztika, semmi scifi nincs, egyszerűen ez a fejlődés egyetlen lehetséges iránya, ugyanis minden más módszer, ami arra irányul, vagy és illetve azt próbálja elérni, hogy az űrutazás a mélyűr felé a jelenlegi emberi testünkkel megtörténhessen teljesen hiábavaló. Még a Mars elérése is fájdalmas, emberfeletti kihívás és a mai napig nem tudott megvalósulni, a távolabbi célpontok elérése pedig egyszerűen embertkínzó vállalkozás lenne, hiszen csak maga a kozmikus sugárzás megölhetne bennüneket, rákot okozna a testünkben, nem beszélve a többi borzalmas dologról: akár a magány miatti megőrülésről, az idő múlása okozta pánikról, a biológiai szükségleteinkről és még sorolhatnám. És a sebességet mint akadályt - mármint az utazási sebességet és a gyorsulást még nem is említettem, az emberi test soha nem bírná ki ha például a fénysebesség negyedére gyorsítanák fel.

Tudom, hogy őrültségnek tűnik mindez, de csak azért, mert jelenleg a kulturáink és a saját én-tudtaunk az emberi lényt, önmagunkat úgy definálja és úgy tartalmazza az önmagunkról, mint lényről alkotott képet, mint azt a jelenlegi biológiai lényt aki a jelenben vagyunk, ezt tartjuk "embernek" a négy végtaggal, törzzsel, fejjel, az érzékszereveinkkel és a többivel, de ez megváltozik, minden csak kultúra kérdése, teljesen felesleges erről az embereket győzködni és teljesen hiábavaló belemenni bármiféle vitába azzal kapcsolatban, hogy az emberi létformánknak milyennek kell lennie, mert úgyis olyan lesz mint amilyenné a technológia és a szükségszerűség teszi. És, hogy az űrutazás miért kritikus ebből a szempontból? Mert sokan vágynak oda és oda csak úgy lehet eljutni hatékonyan ha átalakulunk.

Ez ma még távolinak tűnik, talán néhány évtized, de inkább kevesebb, nem szeretek jósolgatni, nem tudom az időpontot, de abban biztos vagyok, hogy az első olyan működő kvantumszámítógép amelyik kikerül a valós társadalmi térbe és "rászabadulnak" a programozók és a kutatók és az üzletemberek, ugyanakkora robbanást fog okozni a fejlődésben mint amilyet az open-source, személyi szémítógépek és az ipari forradalom együtt okoztak, szinte minden amit ma ismerünk, az időjárás előrejelzésétől kezdve az orvosláson át a saját létformánkig teljesen át fog alakulni.

Elég volt a témából ennyi, vonatjegyet kell vennem, muszáj meglátogatnom C.-t mert nagyon hiányzik, péntek este hazaugrok Manchesterbe, bár nálam a "haza" szó jelentése teljesen bizonytalan, amikor használom mindig összezavarodok tőle, mert fogalmam sincs, hogy hol van nekem a "haza".

Kíváncsi vagyok, hogy ma vajon milyen lesz g.-vel, jó lenne nem vitatkozni, de mivel úgyis visszahúzódik ezért úgyis ugyanaz lesz mint eddig, nincsenek illúzióim.


Rose Eken miniatűr belső tereket, hímzéseket és szobrokat készít, valószínűleg személyes indíttatásból, nagyon sok a rockzenei szubkultúrákból átemelt szimbólum, híres rockzenészekra, zenekarokra való utalás a munkáiban, egészen a rockzenében általános hangszerek ábrázolásáig (főleg gitár és dobfeleszerlés).


Rose Eken, The Bar, 2014, 20 x 20 x 20 cm





















Rose Eken, The Hotelroom, 2014, 18 x 18 x 23 cm




















Ezeket a kis belső tereket papírkartonból, rongyokból üvegből, ledekből zsinórokból és egyéb hétköznapi dolgokból rakja össze. Ezen kívül hímzéssel is foglalkozik, az ebből a korzsakból való munkáin a rockzene, a gitárok és a dobok központi helyet kapnak.


Rose Eken, Little Wing (Jimmy Hendrix’ hand
painted Gibson Flying V), cross stitch embroidery / cotton on linen,
120 x 160 cm, 2009





















Szobrászattal is foglalkozik hétköznapi használatit tárgyakat mintáz meg, azokból csinál installációkat.


Rose Eken, Stillife with Flowers and Fruit, 2017 (link)
















Nagyon fáradt vagyok, tegnap este érdekes beszélgetésem volt G.-vel, nem is tudom hogy jött létre, spontán, de ma megint biztosan visszazökken minden a régi kerékvágásba, mert túl sok a sérelem.


Monday, 29 January 2018

Mark Dion munkái érdekesek, valamennyire konceptualista, de nehéz lenne ennek neveznem, szinte lehetetlen: meghagyom másnak az értelmezés-skatulyázást. Nagyon fontos helyet kap a munkáiban a tudomány, valamiféle tudományos prezentáció-féleség rejtőzködik az installációiban, a legfontosabb kortárs témákat emelei be az intsallációiba, nagyon céltudatosan és mondhatni merészen, a tudás, a populáris filmek (pl. a Brontoszaurusz c. munkája és a vonatkozó ősállatos giccs-filmek ironikus kritikája), a természetvédelem, a műanyagszemét, az emberi kapzsiság és hasonló témaköröket a munkáiba, szerintem ő az egyik legfigyelemreméltóbb és legokosabb munkákat készítő kortárs művész

a Whitechapel Gallery-ban van kiállítása, hétvégén ha összejön megnézem


Mark Dion, Landfill, 1999-2000, Mixed Media





















Mark Dion, Wayward Wilderness (installation view), 2016

















Mark Dion, Department of Marine Animal
Identification of the City of San Francisco (Chinatown Division),
1998/2010 mixed media























Mark Dion, Concrete Jungle, 1992



























Mark Dion, Brontosaurus, 2016




















Eléggé visszafogott munkák, de ott van bennük aminek ott kell lennie, talán még egy adag irónia is, sőt még a duchamp-i fricskát is felfedezni vélem emitt-amott a munkáiban, de például Duchamp-Joseph Kosuth hagyományainak a felismerhető továbbgondolása, illetve az ő dolgaiból történő levezethetőség azért nem annyira rossz, de én ma már jóval szigorúbban fogalmaznék például a természetvédelemmel és a kapitalizmussal kapcsolatban: még akkor is, ha ezeket sokan félreértenék. Bár a kapitalizmust nem szeretem emlegetni, mert ahogy már régebben írtam: az valójában egy dinamikusan változó dolog, pont annyi formája van amennyire kapzsik és aljasak vagyunk, mert a kapitalizmus egyik mozgatórugója az emberi kapzsiság.  (tőkefelhalmozás, tőke --- ezek vajon mit jelentenek? na persze, kapzsiság-eredménynek nevezni ezeket puszta leegyszerűsítés lenne, ugye? és akkor minek nevezzem?)

Jake és Dinos Chapman munkáit nézegetem, ez a két művész valahogy évek óta nem bír kikeveredni Francisco Goya hatása alól, elsősorban Goya "fekete festményei" és a "The Disasters of War" (A háború borzalmai) című sorozata az amitől nem bírnak szabadulni, ami amúgy értehtő - hiszen Goya munkái mesterművek. Csak nem biztos, hogy helyes dolog öncélú és hatásvadász módon felhasználni ezeket. Goya a "The Disasters of War" című sorozatát valós háborús események alapján rajzolta, az emberi lélek legbestiálisabb oldalát mutatta be, Jake és Dinos Chapman pedig bohócok, akik úgy gondolják, hogy ha még több vért, még töményebb szadizmus raknak bele a dolgaikba, akkor az valamiféle újraértelmezés. Pedig csak hatásvadász bohóckodás. Régebben én is bedőltem nekik, de Goya eredeti grafikáit elnézve most ez a véleményem.


Aludnék még. Kedvesemhez simulva. Csendesen. De ez csak álom.


Tegnap a holokauszttal kapcsolatban említettem néhány nevet, péládul Apor Vilmos nevét, aki a legaljasabb társadalmi folyamatok és rendszerek zűrzavarában is jó ember maradt és végül meggyilkolták őt. Mindig vannak ilyen emberek, még a legborzalmasabb rendszerekben is, ma Anatoly Tikhonovich Marchenko-ról szeretnék jegyzetelni egy rövidkét.
És messziről fogok indulni, egy személyes történettel, mert érzékeltetni szeretném, hogy Anatoly Marchenko miért hős a szememben.

Gyerekkoromban én még az államszocialista rendszerben éltem, a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban születtem és egészen pontosan emlékszem arra, amikor gyerekkoromban egyszer a szüleimmel bicikliztünk valahová és apámat kérdeztem 1956-ról (fogalmam sincs honnan jutott ez akkoriban eszembe) és láttam az arcán a rémületet és nem mert beszélni róla, azt mondta, hogy "majd ha idősebb leszel megérted" vagy valami ilyesmit, de soha nem felejtem el ezt az esetet, pedig akkoriban már időben közel voltunk a rendszerváltáshoz, ez 1986-87 körül lehetett és apám még akkoriban is annyira gyáva volt, hogy nem merte bevállalni, hogy meséljen nekem erről.
Apám egyébként 1989 elején, vagy 88 végén lépett be a pártba, a rendszerváltás évében (ki volt az a hülye, aki akkoriban még a Kommunista Párt-ba akart belépni? És miért?), az egész élete arról szólt, hogy a nagyszüleim vallásossága miatt nem engedték, hogy párttag legyen, de ő erősen küzdött érte, végül a rendszerváltás előtt egy évvel befogadta őt a Kommunista Párt, párttag lett. Apám nem csak gyáva, de ezek szerint tudatlan is, de nem volt ezzel egyedül, átlagos volt a legtöbben így viselkedtek és ma is ilyenek az emberek, nem képesek semmi olyat vállalni, ami kicsit is kimozdítja őket a komfortzónából, nem akarnak művelődni, nem akarnak helyesen cselekedni, pedig végül is...ez dönti el, hogy ki a jó és ki a rossz ember, nem az, hogy beülsz-e a templomba, vagy hogy a jóságról papolsz-e, hanem amikor dönteni kell és helyesen kellene cselekedni, akkor jól döntesz-e és helyesen cselekszel-e, beállsz-e egy elnyomó rendszer mögé és csicskása leszel-e egy autokráciának, vagy nem.
Kockáztatod-e az életed egy barát, egy gyerek, egy feleség, egy idegen, egy elesett érdekében, vagy sem. Apám nem volt hős, semmilyen téren és a falumban sem ismertem hősöket, talán a nagybátyámat, aki Amerikába disszidált, ő talán egy picit hős volt, ő legalább ki merte fújatni festékkel a tyúkól tetejére, hogy "AC/DC".

Mindenzt csak azért írtam le, mert érzékeltetni szerettem volna, hogy az emberek közül a legtöbben még akkor se mernek egyenesen és helyesen cselekedni amikor azért már olyan nagy tétje nincs is a dolgoknak, lásd a jelenkori Magyarországot - ahol a féregség és a seggnyalás nemzeti sport lett az élet minden szintjén. Vagy nézd meg apámat, aki 1988-ban nem mert 56-ról mesélni. Ma már letagadná, ma már "bátor" lenne.

És itt jön képbe Anatoly Marchenko (Анато́лий Ти́хонович Ма́рченко) , aki a szememben valóban hős. 1938-ban született Barabinsk-ban ami közel van Kazahsztán határához és a novosibirsk-i régió része, ami gyakorlatilag Szibéria. A családi háttere munkásosztálybeli. Apja tűzoltó, anyja pedig egy vonatállomáson volt takarítónő. Semmiféle szellemi hátteret nem kapott otthonról ahhoz, hogy hős legyen, sem ahhoz, hogy az elnyomó remdszereket szinte mindig örömmel kiszolgáló, egyetemet végzett pszeudo-értelmiség (mint ma Magyarországon az MMA meg a többi ál-intellektuális borzalom) fölé kerekedve, igazi értelmiségi legyen belőle.

Anatoly Marchenko-ból egyszerű munkás lett, először egy villanytelepen dolgozott Karaganda-ban, 1958-ban, amit csecsen harcosok támadtak meg (nem világos, hogy miért) és tűzharcba keveredetk az ottani munkásokkal, a munkásoknak végül sikerült megállítani a támadást, de a kiérkező katonaság letartóztatott mindenkit és mind a támadókat, mind a védekezőket büntetőtáborba küldték.
Mivel Karaganda-ban amúgy rögtön helyben volt egy büntetőtábor, ezért nem is kellett sokat szállítani őket. Marchenko két év után megszökött a táborból és el akart menekülni a Szovejtunióból. Irán felé próbálkozott disszidálni, de Ashgabat-nál elkapták őt, és most már politikailag gyanús alak került táborba. A büntetőtábor ahova került Mordovia-ban volt, ahonnan újra megpróbált megszökni, de elkapták és ekkor a hírhedt Valdimir Börtönbe került, ahol éhségsztrájkolt, 1963-ban visszavitték Mordovia-ba, ahol 1966-ig volt és túlélt egy súlyos agyhártyagyulladás-t is, gyakolratilag minden orvosi kezelés nélkül, ami élete végéig maradandó hallási problémákat okozott neki. A börtönben próbált művelődni, sokat olvasott és tanult. És elsősorban Marxot, Engelst és Lenint-olvasott, hiszen a börtönben nyilván ezek voltak hozzáférhetők és gondolom rájött, hogy Marx valószínűleg nem azt akarta mint ami a Szovejtunió akkori valósága volt. A börtönben megismerkedett más politikai foglyokkal is, például Yuli Daniel-el akiről szintén muszáj lenne megemlékezni.

Anatoly Marchenko végül 1966 novemberében szabadult, nagyon sokfelé próbálkozott a Szovjetunió területén munkát szerezni, abban az időben regisztrálni kellett egy régióban ahhoz, hogy ott élhess és dolgozhass, végül Barabinsk-ba, a szülővárosába került vissza, ott sikerült regisztrálnia, ahol nem sokáig maradt, sikerült átköltöznia Alexandrov, Vladimir Oblast-ba, ahol csak formálisan volt bejelentve, de ekkor valójában már Moszkvában élt és dolgozott mint rakodómunkás, annak ellenére, hogy a börtönévek annyira tönkretették, hogy az orvosai eltiltották a fizikai munkától, de mást nem tudott tenni, dolgoznia kellett. Itt már politizált és az egyik legbátrabb ellenzéki lett. Egyike volt azoknak az ellenzékieknek, akik számonkérték Brezsnyev aláírását a Helsinki Záróokmányon. A szovjet hatalom ekkoriban ugyanis már tagadta, hogy a Gulág büntetőtáborok rendszere még mindig létezik, azt hazudták, hogy Sztálin halálával bezárták a büntetőtáborokat, de Anatoly Marchenko a My Testimony (1969) című önéletrajzi könyvével tudatta a világgal, hogy a Gulág Sztálin után is él és virul. Hiszen...őt is oda zárták, volt ott épp eleget, ráadásul ott született a környéken, pontosan tudta, hogy Brezsnyevék hazudnak. Inentől kezdve Anatoly Marchenko gyakorlatilag az élete végig az egyik börtönből a másik börtönbe került, szovjet ellenes propagand miatt. A könyv eljutott nemzetközi térbe is, a The Daily Telegraph is írt róla annak idején.
A sok büntetés utána azt gondolná az ember, hogy a már amúgy eddig is szinte táborból táborba és börtönből börtönbe került ember megtörik, de nem Anatoly Marchenko... 1968-ban amikor Csehszlovákiában kitört a forradalom (Prágai tavasz) akkor ezt Marchenko üdvözölte és a szovjet propaganda ellenében, nyugati kommunista folyóirtaokban publikált cikkeket a Szovjetunió valódi arcáról, a büntetőtáborokról és arról, hogy Csheszlovákia lerohanása valójában a megszállás megerősítése volt és agresszió. Természetesen letartóztatták és a Perm Oblast nevű régióba küldték. Még szerencse, hogy a Szovjetunió olyan nagy, így Marchenko-t mindig más helyre tudták börtönbe küldeni.
Ezután megint Szibériába került az Irkutski oblast-ba, ahol megismerkedett Larisa Bogoraz-al, akit feleségül vett és egy fiuk is született. Marchenko az egész életét börtönökben töltötte, szó szerint. Ő lett az "Örök Fogoly". Végül 1986 december 8.án adta fel a szervezete a harcot, Chistopol-ban egy börtönkórházban éhségsztrájk következtében szívinfarktust és agyvérzést kapott és a börtönben halt meg. A felesége még a halotti bizonyítványát sem kaphatta meg, a testét odaadták neki egy fenyőfa koporsóban amire egy tollal ráirta a nevét és igy temették el Anatoly Marchenko-t az Örök Foglyot, aki csak igazat mondott. 1988-ban poszthumusz megkapta a Sakharov-díjat, amit a felesége vett át.

Hogy érdemes-e hősnek lenni? Ez egy ostoba kérdés. A hős nem azért hős, mert hős akar lenni. Aki hős akar lenni abból esetleg bohóc lesz. A hős nem is tudja, hogy hős, egyszerűen csak helyesen cselekszik bizonyos élethelyzetekben és emiatt mások hősnek nevezik őt.

Szép a mai reggel. G. tegnap megharagudott rám, mert miután küldtem neki egy fotót az albérletemről ahol lakok és én azt éreztem a reakciójából, hogy nem tetszett neki és már nem mertem többet írni semmit, teljesen összazavart, csak ökögtem-mökögtem és emiatt megharagudott. Fogalmam sincs semmiről, nem tudom mit gondol, mit szeretne, mit akar, mikor pedig látja, hogy nem értem és összezavarodtam, akkor fogja magát és köszönés nélkül eltűnik. Esélyt se ad már semmire. Haragszik rám, véglegesen. Sajnos igen, egy albérletben élek, negyven évesen ide jutottam megint, szánalmas vagyok, tudom.
Aki szeret az így is szeret, aki meg nem az akkor se szeretne ha nem így lennék. Én pedig azt hiszem, illetve tudom...hogy G. szeretne még akkor is, ha semmim nem lenne. Tudom, hogy igen. Tudom, hogy hihetetlenül jószívű és hűséges és leszarja ezeket a szarságokat és eszébe se jutna ilyesmikkel törődni, hogy kinek mennyije van...az ilyet érezni, nem véletlenül szerettem bele. Egyszer mondta, hogy neki "nagyon kevés is elég és azzal is boldog" és ez a mondat...azóta is mindig eszembe jut vele kapcsolatban és pontosan tudom, hogy ő ilyen, neki nagyon kevés elég és abból a kevéskéből a legfontosabb a szeretet és a bizalom és én ez utóbbit játszom mindig el a csapongásaimmal. Ezt is tudom.

Induljon a hét. Nem sok kedvem van hozzá. Pénteken meg akartam látogatni C.-t Manchsterben, de nem fogom, már most, ahogy legépeltem ezt sírok is, látom C. kicsi fejecskéjét...ahogy együtt alszunk a földön...istenem...megszakad a szivem...tegnap is sírtam amikor G. köszönés nélkül elment, minden szaron sírok.
Nem megyek hétvégén sehová, C. felejtsen el minél hamarabb. Csak nyűg vagyok és kolonc, túlérzékeny és kibírhatatlan. C.-nek ott van V. vigyáz rá, elvannak én meg azt hittem, hogy itt majd új éltetet kezdhetek a szerelmemmel. Azt hiszem végleg megszakad a szívem, de már ez sem érdekel.


Sunday, 28 January 2018

Azon az estén, amikor
elveszett szemekben
az égbolt pityergett,
csak néztünk egymásra,
csonka volt az érzés és
alkonyatot sikoltott a táj,
a szemközti parkban,
amire az ablak nyílik,
az árnyak óramutatók,
leskelődtem és vártam,
hogy talán az öröm
amit képzeltem
valakinek kedves, hogy
amit kiléptem a térben,
az valahol él, senkinek nem fáj,
mosolyt von szemeire,
csak egy kis fátylat, nem
kellenek a nagy ívek,
nem kell a harsány,
csak egy száj: amiből a derű
vonalként vitorlásat játszik,
az estét, a szürkét bevonja
kedves csillogása, hogy
odazuhanjak a mélybe,
ölébe hullva hópiheként,
kényszer és reccsenés nélkül,
a szobák és az idegen
érintések kegyetlen
tappancsaikkal nem karmolják,
nem lélegzik visszafelé,
nem kimért: valami
ártatlan sugarat rajzol
körém, hogy elrejtsen:
csendes mosolya és a
szerelmes pislogás.


Visszaaludtam, kipihenten ébredetem, éjjel elkezdtem összegyűjteni a képzőművészeten belül a doppelgänger témakört érintő mindenféle képzőművészeti alkotást.

A doppelgänger-ról röviden annyit, hogy végül is egyszerűen annyit jelent, hogy "hasonmás", olyan hasonmás, aki külsőben teljesen ugyanúgy néz ki mint egy másik ember. Ez sokakban valamiféle misztikus érzést kelt és emiatt mindenféle mendemonda, kitaláció, ezoterikus élmény, ördögi dolog és egyéb, az emberi képzeletből létrejött történet kötődik ahhoz ha egy embernek van hasonmása. Ugyanakkor arra is használják amikor valaki önmagt látja péládul egy tükörben, ablaküvegben megkettőződve, vagy csak úgy akárhol. Ez a misztikus értelmezési faktor eléggé gyakori ezzel a fogalommal kapcsolatban. A mai korban a doppelgänger fogalmát mindenfélére használják, arra is ha valaki egy másik ember próbál utánozni, vagy ha például odaáll egy híres festmény mellé és olyan pózt, olyan arcot vág, vagy egy kicsit hasonlít a képen szereplő alakhoz, akkor ezt doppelgänger-nak nevezik.
Hediger próbbálta pontosan definálni angolul a német nyelvből származó doppelgänger-t és ő "kettős-sétáló" nak nevezte, olyan érzés mintha kettő lenne belőled és veled lenne a másik belőled és ketten lennétek.
De a pszichiátriban is használják például a skizofréna és az epilepszia néhány tünete okozhat olyan érzést, mintha valaki megkettőződne és olyan hallucinációk is ismertek, hogy valaki kívülről látja önmagát.

Az angol nyelvben a doppelgänger-t elsősorban az olyan hasonmás jelenségekre használják, amiben van valamilyen paranormális, ezoterikus történet. Ugyanúgy ahogyan az alter ego-nak is doppelgänger-nak nagyon sok értelmezése van a mitológiától a vallűsi őrületeken át a szépirodalmig. Péládul az egyiptomi vallásban Ka egy ilyen kettős-személy típusú lélek definíció, de ehhez hasonló a skandináv mitológiában a vardøger is.

A történelemben sok ismert ember hallucinációiban szerepel a doppelgänger jelenség, sokan sokfélét képzelegtek és ezeket természetesen valóságosnak írták le és mint az lenni szokott, mindig voltak olyanok, akik ezekre rezegtek és kollektív hallucináció formájában ők is látni vélték, hogy valaki megkettőződött. Például Goethe-nek is volt ilyen élménye, amit a "Dichtung und Wahrheit" című önéletrajzában le is írt. Az egyik leghíresebb ilyen doppelgänger-ról szóló leírást az USA volt elnöke Abraham Lincoln szolgáltatta, aki egy iszonyatosan fárasztó választási kampányon volt túl és a hosszú munkanap után hazaérve, leült a szobájában és a tükörbe pillantva kettő arcot látott. Lincoln fogékony volt az miszticizmusra és az ezoterikára, nyilván képzelgett, de a leírása tökéletesen visszaadja azt az élményszerű és teljes átéléssel valósnak hitt élményszerű szóhasználatot, amit az arra fogékonyak szoktak doppelgänger-el kapcsoaltban használni.

A képzőművészeten belül a doppelgänger csak úgy jelen van, nem olyan jelentős és nem is annyira érdekes mint amennyire gondolná az ember, de azért szép számmal akadnak munkák amelyek ezt a témát boncolgatják. A népművészetben is.


Ez egy eléggé ijesztő fotó, Diane Arbus látható rajta
munka közben, ahogyan épp doppelgänger ikreket fotóz

























Ez a kép a halála előtt egy évvel készült Diane Arbus-ról, aki amellett, hogy az egyik legjelentősebb fotóművész, az én személyes kedvencem is.

A következő művész akit idejegyzetelnék Cornelia Hediger fotóművész, ő két egész sorozatot szentelt a témának Doppelgänger és Doppelgänger II. címmel.



Cornelia Hediger, Doppelgänger II


























Cornelia Hediger, Doppelgänger II


























Cornelia Hediger, Doppelgänger


























Doppelgänger, Ismeretlen alkotó munkája



















A doppelgänger szerintem nem túl izgalmas jelenség, mármint én nem látok benne túl sok érdekeset - egy egyszerű pszichológiai jelenség és mese, de mégis... ez egy tipikusan olyan dolog ami valami miatt az emberek többségének a fantáziáját megmozgatja. Mint a bohócok, zsonglőrök, cirkusz, vagy az efféle sok szarság. A Google-nak például van egy olyan alkalmazása, amivel bárki lefotózhatja magát és az app megkeresi a művészeti alkotások közt, hogy kire hasonlít a legkinkább és, hogy hány százalékban, majd az így elkészült fotót az erre fogékony emberek kiposztolhatják az ismerőseiknek és ez bennük valamiféle örömérzetet kelt.

Szóval ez a jelenség népszerű és populáris, bár az értelmezési tartománya eléggé sokrétű és sokszor szerintem rosszul is használják.

Megiszom a kávémat, utána indulok a szokásos vasárnapi városnézős sétámra, ha jól látom nem esik az eső, ágyneműt kell vennem, meg ilyen apróságokat. Szeretném ha G. idejönne és újra ölelnénk egymást és megismernénk egymást, de hogy hogyan...bírjam őt rá erre, arról fogalmam sincs.


Francesca Woodman fotóművész még nem töltötte be a huszonharmadik életévét amikor öngyilkos lett, 1981-ben, emiatt nagy életművet nem hagyott hátra, de van néhány fotója amivel mégis bekerült a művészeti kollektív tudatba a neve, elsősorban önmaga volt a saját modellje, a fotóin fura elmosódott alakokban jelenik meg a teste, hosszú exponálással érte el ezt az egyszerű hatást, és ezzel együtt a környezet és dolgok elrendezése miatt van a képein valamilyen zavaró, nyomasztó és szomorú összhatás.

Francesca Woodman, House #3, Providence, Rhode Island, 1976


























Francesca Woodman, Space*, Providence, Rhode Island, 1976



























Francesca Woodman, Self-portrait talking to Vince,
Providence, Rhode Island, 1977



























Francesca Woodman, Self-portrait



























Szeretem a vasárnap reggelt, G.-re gondolok, még biztosan alszik. Teljesen hülye vagyok, azt hittem, hogy örülni fog annak, hogy eljövök és próbálok nekünk új életet kezdeni egy másik helyen, ajándéknak szántam és meglepetésnek, de nem sikerült ez se. Bármit csinálok minden rossz, soha senki semmit nem értékel, inkább a hibákat keresik az emberek mindenben amit csinálok, ő sem jön ide, nem akar velem élni már, inkább számonkér, hogy miért csináltam. Nem baj, én megpróbáltam. Állítólag nem törődök senkivel csak magammal. Ezek szerint az önfeladásom és az életem teljes beáldozása értünk az csupán önzés volt, meg az is önzés, hogy úgy vagyok hűséges valakihez hosszú hónapok óta - lassan egy éve, hogy nem tudtunk találkozni. Most se akar. Amikor már lehetne. Szomorú minden, ennyire nem kellek senkinek. Ennyire szánalmas vagyok.


Saturday, 27 January 2018

Ma van a holokauszt nemzetközi emléknapja, ezt a bejegyzést ennek szentelném.


Pilinszky János: Én Jézusom (1977)

"Amikor Auschwitzban – harmincfokos hidegben – egy akna mélyén megpillantottam a mázsás hajkupacokat, egy vitrinben az összezilált szemüvegeket, a folyosón a bélyeg nagyságú fényképeket s az egyik falon a világ legszomorúbb fényképét: egy görbült hátú öregasszonyt három kisgyerekkel – a negyedik zsebre dugott kézzel, korához illően hátramaradva követte a gázkamrába igyekvőket – miért gondoltam öt sebedre? Végül is ezt hagytad ránk?"



Radnóti Miklós levele a sződligeti gyűjtőtáborból, 1944. május 24.

„Drága Életem, ma volt a szemle, most már végleges, öt század, köztük a mienk is Szerbiába
megy, Borba vagy Boryba, nem tudom, mi a neve, rézbányába. (…) Teljesen apatikus
vagyok, csak azt tudom, hogy szeretnék még élni veled és dolgozni.”



Radnóti Miklós
RAZGLEDNICÁK

1

Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul,
a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull;
torlódik ember, állat, szekér és gondolat,
az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad.
Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban,
tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan
s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál,
vagy korhadt fának odván temetkező bogár.

1944. augusztus 30. A hegyek közt

2

Kilenc kilométerre innen égnek
a kazlak és a házak,
s a rétek szélein megülve némán
riadt pórok pipáznak.
Itt még vizet fodroz a tóra lépő
apró pásztorleány
s felhőt iszik a vízre ráhajolva
a fodros birkanyáj.

Cservenka, 1944. október 6.

3

Az ökrök száján véres nyál csorog,
az emberek mind véreset vizelnek,
a század bűzös, vad csomókban áll.
Fölöttünk fú a förtelmes halál.

Mohács, 1944. október 24.

4

Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. - Így végzed hát te is, -
súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. -
Der springt noch auf, - hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.

Szentkirályszabadja, 1944. október 31.



1944-ben mi magyarok közel félmillió magyar zsidó nemzettársunkat küldtük Auschwitzba. Nem más tette ezt, hanem a mi, utána beültünk a házaikba, elvettük az életterüket és a mai napig fel sem fogjuk igazán, hogy mit is tettek az őseink. Béke poraikra. Itt szeretnék megemlékezni a 1944-1945-ben elkövetett nyilas terror áldozatairól is.

Idézet a Társadalmi Kutatóközpont honlapjáról:

"A fővárosi nyilas terror csak nyomokban emlékeztetett a német haláltáborok futószalag-népirtására vagy a Horthy-adminisztráció pusztítóan hatékony bürokratikus erőfeszítéseire, amelynek eredményeként 1944 nyarán százával gördültek át a zsidókkal telezsúfolt marhavagonok a birkenaui „Halálkapun”. Többé-kevésbé találomra szervezett razziák, kaotikus kivégzések, érthetetlen megfontolások alapján előbb letartóztatott, majd elengedett áldozatok jellemezték a budapesti nyilas hatalomgyakorlást. Az extrém kegyetlenség viszont állandó jelenségnek tűnik. Sok áldozat holtteste a Törvényszéki Orvostani Intézetbe került, amelynek egyik munkatársa így emlékezett: „A lehető legkevesebb van olyan, akit csak úgy egyszerűen lelőttek, a legtöbbet szörnyűséges módon meggyötörték. A legtöbb hosszan szenvedett s az arcuk rémes torzulásából arra lehet következtetni, hogy szenvedésük irtóztató volt. A szétlőtt agyvelő és szívlövés igen kevés, ellenben annál több szenvedés nyujtó kegyetlen nyom. Specialitásuk volt a szemkilövés, a nyúzás, kibelezés, a végtagrombolás." (forrás)


Én nem írok túl sokat erről. Inkább Márai Sándor idézettel fejezem be. Márainál senki nem látta élesebben a korát, ő volt az egyetlen magyar közgondolkodó aki kíméletlen őszinteséggel nézte a megszokott önsajnálós, minden felelősség alól kibújó, hazug közbeszédünket.

Egyedül ő írta le kíméletlen őszinteséggel az oroszokhoz való viszonyunkat is, Márain kívül senki nem tette fel a kérdést akkoriban sem és ma sem - amikor a szovjet megszállás szóba kerül, hogy vajon mit is kerestünk mi a Szovejtunió területén? Miért is jöttek az oroszok? Mit is csináltunk mi a Donnál (ahová az én dédapámat is belelőtték a szovjet csapatok)? Nos, igen. Megtámadtuk őket...  Mi támadtuk meg őket. Mi üzentünk nekik hadat és a mai napig mi érezzük magunkat áldozatnak. Természetesen ez nem menti fel a szovjet csapatok bűntetteit, sem Sztálint, a dolgok együtt igazak, a háború borzalmai egymás mellett párhuzamosan történnek, minden halott áldozat, de nincsen kollektív hősi póz, meg kollektív bűn és bűnhődés...egyedi sorsok kusza és szövevényes párhuzamos valóságai számítanak csupán.

És a zsidó honfitársaink legyilkolását és kirablását is másra kennénk. A németekre fognánk mindent, magunkat áldozatnak beállítva, pedig ez hazugság, a zsidó és roma nemzettársaink haláltáborokba küldését is mi tettük, a mi kultúránk egy borzalmas, bestiális rémtette volt a magyarországi holokauszt. Szóval, kussolok és helyettem Márai Sándor:


"Az oroszok olyanok, amilyenek, semmit nem ígértek nekünk, semmit nem akartak tőlünk, mi üzentünk hadat nekik, s most a fegyver jogán érkeztek hozzánk, legyőzött országba, mely jogcím nélkül megtámadta hazájukat. Nem illethetjük őket szemrehányással."

"Nem igaz, hogy a nyilasok a főbűnösök. A nyilasok csak következménye mindannak, amit ez a társadalom az elmúlt 25 évben elkövetett, hogy műveltség, erkölcs és tehetség nélkül érvényesülhessen. A nyilas horda éppen olyan bűnös, mint az a magyar vezető réteg, mely az alkotmányosság palástja alatt Horthy 25 évében szemérmetlenül fűtött, buzdított mindenfajta reakciót. Ez a társadalom ilyen, egyszerűen nem háríthatja el a felelősséget. Most szívesen odadobják koncnak a nyilasokat, hogy meneküljenek. De ilyen olcsón nem menekülnek."

"Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a “jobboldaliság” címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő, mint “keresztény magyar ember” előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert “keresztény magyar úriember”, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem “keresztény magyar” vagy “úriember”, tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a jobboldaliság minden értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt 30 éves, és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett, reménytelen. Talán megalkuszik fogvicsorgatva, s mert önző és gyáva: bizonyára hajlong majd az új rend előtt, de szíve mélyén visszasírja a “jobboldali, keresztény, nemzeti” világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni, és aladárkodni a nagyvállalatokban képzettség és hozzáértés nélkül.

Ez a fajta soha nem változik meg.”

Márai Sándor naplója (1945)


A holokauszt és a népirtás nem csak a zsidósághoz kapcsolódik.

Szeretnék megemlékezni a roma nemzettársainkról is, a roma holokauszt borzalmairól, amit porajmos-nak nevezünk. Több százezer romát semmisítettek meg Európa szerte a nácik.

Szeretnék megemlékezni az örmény népirtásról is, amit a törökök követtek el.

Szeretnék megemlékezni a meleg embertársainkról, akiket Auschwitzba küldtek.

Szeretnék megemlékezni a fogyatékkal élő embertársainkról, akiket Németországban a háború előtt és alatt is szisztematikusan semmisített meg a náci rendszer.

Szeretnék megemlékezni a Jehova Tanúi-ról akiket szintén tömegesen gyilkoltak meg és próbáltak elpusztítani a nácik.

És mérhetetlenül szomorú, hogy ahogyan azt a 1990-es években, a jugoszlávia szétesésekor kitört háborúban láthattuk: semmiből nem tanultunk, a népirtás a jelenben is megtörténhet és meg is történik, mi emberek bármikor és bárhol képesek vagyunk bestiális gonoszságok elkövetésére.

És emiatt szeretnék megemlékezni a srebrenicai mészárlás áldozatairól, ami 1995-ben történt és ahol a mészárlás során a szerb csapatok 8700 bosnyák férfit gyilkoltak meg.

Szeretnék megemlékezni a ruandai népirtásról, ami a ruandaiak százezreinek szervezett legyilkolása volt 1994-ben.

Ami pedig bennünket magyarokat illet (bár én már nem tartom magam annak, de ettől történelmileg még odatartozok ha akarom ha nem)...nem kell a múltat sem szebbé, sem rosszabbá tenni. Az ősök bűneivel jobb szembesülni, a szembesülés lenne a valódi nagyság és erő. A hazudozás, történelemhamisítés és a mások folyamatos okolása: szánalmas.

Minden korban voltak kivételek, mindig voltak kevesek, akik a nehéz időkben is jó emberek maradtak, nekünk is vannak hőseink, példul Apor VilmosSztehlo GáborKolonits Ilona - ők nem féltek embernek maradni és emberéletek ezreit mentették meg, mindenütt vannak ilyen emberek is. Csak ők a fontosak, ők a példa, inkább a halál mintsem az ember mások életének a tönkretételében részt vállaljon.

Én ateista vagyok, így csak annyit írok, hogy béke a poraikra és az erőszak ellen mindig ki kell nyitni a szánkat és meg kell akadályozni.



jegyzet a Hold túlsó oldaláról

jegyzet a ködből

jegyzet a meghalásból

Georg Baselitz munkái nagyon jók, de alulértékeltek, valószínűleg a művészetkedvelők közül is a legtöbben a fejreállított képeit ismerik, pedig ő ennél sokkal többrétűbb, szobrászattal is foglalkozott és egy sok egyéb téméja volt a fejreállított alakok közhelyén kívül, csak azokat sajnos nem annyira szokták bemutatni


Georg Baselitz, Der Baum (A fa), 1966

























nos, igen, a tájékozatlanság előítáletekhez vezet, az előítélet pedig korlátoltsághoz


Georg Baselitz, Orangenesser, 1982


























Georg Baselitz, Untitled, 1963 Water colour, pencil on paper (link)





















Georg Baselitz, Black Garden, 1964 Oil on canvas


























A bonyolultság nem állapot, a bonyolultság nem stílus, a bonyolultság csak egyszerűen a valóság.

A valóság pedig sokkal inkább olyan dolog amitől nem érdemes félni, mert csak úgy van.

A felismerés, hogy nem szeretnek

nos, igen. Az rossz és fáj.



Fernand Léger minden képzőművészeti tankönyvben benne van, de valójában senki nem ismeri. Nem népszerű, szinte ismeretlen, pedig nagyon hosszú élete volt, a késői munkái szerintem csak önmaga folyamatos utánzásai,valószínűleg emiatt nem annyira ismertek a 20. század második felében készült művei.

Fernand Léger, Les Loisirs-Hommage à Louis David, 1948 - 1949






















Csend lett szombat reggelre, odakint szép idő van, London kellemes éghajlatú, Manchesterhez képest örök-tavasz.


Fernand Léger, La Partie de campagne (Deuxième état), 1953.




















Én soha nem kedveltem Léger munkáit, vagy csak nem értem.


Szmorúság és fájdalom.

G. teljesen ignorál napok óta, kizárólag általános dolgokat írt, valójában semmit, emiatt tegnap írtam neki, hogy "Ignorálsz engem." erre visszakérdezett, hogy "Mi?" Utána megint ignorált.
Napok óta kérdezgetem mindenféléről és egyetlen kérdésemre sem válaszol. Képzeld el, hogy valakivel beszélgetsz és nem mond semmit. Soha. Hónapok óta. "Mit csináltál ma?" Nincs válasz. "Mi a terved mára?" Nincs válasz. "Hova mész ma?" Nincs válasz. "Meglátogatnál?" Nincs válasz. Napokon át. Írtam neki egy hosszú emailt egy hete. Válasz? Semmi. Még csak annyi se, hogy "." semmi, egyszerűen ignorál. Teljesen ignorál, egyszerűen nem szeret. Semennyire. Én azt hittem, hogy ő is szeret, csak a hülyeségem miatt fél, de tévedtem egyszerűen nem szeret, mert ilyet az ember nem csinál azzal akit szeret. És én ezt eddig nem értettem. Én végig, még a legnehezebb időszakokban is azt gondoltam, hogy szeret engem, de nem. Ez borzalmas érzés. És én...vele akrtam családot, meg mindent. Istenem micsoda barom vagyok...hogy lehetek ennnyire vakon szerelmes, hogy észre se veszem, hogy viszonzatlan minden dolog amit érzek és gondolok.



Friday, 26 January 2018

a szemek az üvegablakon az enyémek.
a kávéscsésze is az enyém, benne a
fekete árnyék melegen tartja a képzeletem,
a látvány valamennyire személyes,
és egyúttal személytelen is: lassulú dobogás,
odakintről sípszó. Az ablak alatt állomás,
a kalauz füttyent a vonatnak, egy szürke
és idegen párna lebeg a város felett,
dinnyehéjról és ujjakról álmodok,
amelyek egy étterem asztalán,
a látótérnek nevezett terasz szélén
nekem fekszenek, fehéren és hosszan,
elképzelem ahogyan a nyakamat
átfonva: ő véres patakmedret harap
államba, dombok és síkok leszünk,
közvetlenül esszük fel egymást
a folyamatosan szuszogó hajnal-éji
morgások beszűkült tudattalanjából,
odakintről csend, a szemek az ablakon
még az enyémek, bezárom mindekettőt
és velük együtt a képzelet minden ajtaját:
utat adva a valóságnak hívott
péntek reggeli mesének.


Alexey Titarenko (1962) és Dorothea Lange (1895) fotóit nézegettem ma reggel, Alexey Titarenko a Szovjetunióban született, Leningrádban. Két különböző, generáció. Dorothea Lange 1965-ben halt meg. Mégis az én fejemben összeköti őket valami megfoghatatlan dolog.
Dorothea Lange Amerikában született, német emigránsok voltak a szülei.
Alexey Titarenko 15 évesen beirakozott egy fotóklubba aminek "Zrkadlo" (Tükör) volt a neve és ott kezdett fotózni, a kilencvenes években egy csomó fotót készített a Szovjetunió összeomlása környéke beli Oroszországról. Dorothea Lange a nagy gazdasági válság idején készítette a fotóit szegényekről, ő realista volt. Alexey Titarenko-ra erősen hatott a dadaizmus és a Sergei Eisenstein képkockái.
Nem tudom miért vannak ők együtt a fejemben, nincs rá magyarázatom. Talán Alexey Titarenko "City of Shadows" című sorozata miatt? Ezt a sorozatát 1991-ben kezdte fotózni, amikor a Szovjetunió összeomlott és minden abszurditása ellenére van benne egy jó adag realizmus és szociális érzékenység is.


Alexey Titarenko, Kuptchino Railway Station, 1993

























Alexey Titarenko, Lehklebtorg (Bakery), 1992



























Alexey Titarenko, Black market, 1992



























Alexey Titarenko ‘#7 Untitled (Three Women Selling Cigarettes)’ 1992
























Alexey Titarenko ‘#11 Untitled (Begging Woman)’ 1999

























Ezeket a fotókat Szentpéterváron készítette és azt a közeget örökítette meg ami nálunk is megvolt a rendszerváltás környékén. A szürkeséget. A zavarosban halászást. A se ilyen, se olyan állapotot. Az emberek nem tudtak mit kezdeni a szabadsággal, nem értették. Jól akartak élni, de fogalmuk sem volt arról, hogy az mit jelent, sokan azt hitték az értelmiségből, hogy minden megváltozik, de aközben amíg az értelmiség a demokráciáról álmodozott létrejött egy új "elit". Ez az "elit" többségükben az előző államszocialista diktatúra haszonélvezőiből, titkosszsolgálati embereiből és magukat átmentett politikusaiból jött létre, teljesen random módon, átláthatatlan kapcsolatrendszerekkel és ezek minden állami vagyont és egyéb erőforrásokat a maguk és kapcsolatrendszerük hatalmának megszilárdítása érdekében elloptak és elharácsoltak, minden hatalmat megszerezve, gyakolratilag ellopták az emberek álmait, és ezzel kialakult egy általános, csak Közép és Kelet-Európára jellemző mocskos, becstelen világ, ahol mindenki csencsel, meg feketézik és ahol csak lehet ügyeskedik.
Ez olyan világ, ahol csak az erő és a kapcsolatrendszer számít. És a mai napig az ebből a rétegből kinőtt emberek irányítanak szinte mindent. Nem véletlen, hogy például Magyarországon a mai napig nem nyilvánosak az államszocilista rendszer titkosszolgálati aktáinak az a része, ahol az igazán kritikus dolgok vannak/lehetnek. Ez a folyamat kivétel nélkül mindegyik volt Szovejtunió érdekszférájába tartozó országban lezajlott, valahol próbáltak megbirkózni ezekkel a problémákkal és létrehozni valamiféle demokratikusabb, egymással szolidárisabb, igazságosabb világot (pl. Lettországban), valahol pedig nem sikerült (pl. Magyarországon).
Persze, itt sincs szó másról, mint az emberi alaptermészetről, a velünk élő, a velünk együtt fejlődő és nem-fejlődő jóság, rossz, irigység, kapzsiság és gonoszság alapmotívumai mindenütt megtalálhatóak: a társadalmi viszonyok és a politika csak ezeknek a másodlagos következményei, az elsődleges a kultúra: ami börtön.

Dorothea Lange pedig a harmincas évek Amerikáját fotózta, a nagy gazdasági világválság idején, ami a kapitalizmus első igazi válsága volt, a túltermelés válsága, emberek milliói éheztek és nyomorogtak. A bevándorlók nyomorúságos viskókban éltek, a gyerekik éheztek és elképesztő körlmények uralkodtak mindenütt.


Dorothea Lange, "Migrant agricultural worker's family.
Seven hungry children.", 1936, California























Dorothea Lange, Eighteen-year-old mother from
Oklahoma, now a California migrant. March 1937.






















Dorothea Lange, Mother and child of flood
refugee family, near Memphis, Texas. May 1937.



























Dorothea Lange, Japanese mother and daughter,
agricultural workers near Guadalupe, Calif. March 1937.





















Dorothea Lange, "Migrant agricultural worker's family.
Seven hungry children.", 1936, California


A fotózás "veszélyes" (mármint azokra nézve, akik csak ítélkezni akarnak), mert az ember értelmezni akarja a fotókat és hajlamos az olyan véleményalkotásra, amely nem veszi figyelembe a történelmi hátteret és azt, hogy a fotókon emberi lények vannak - és ez hiba, mert az efféle vélemény, inkább ítélet és az ilyenből csak politikai ridegség és általánosítások születnek.
Az ilyen fotók emberekről és sorsokról szólnak, ezeket a fotókat és minden hasonló témájú régi fotót az adott kontextusban kell értelmezni.
A jelen természetesen semmivel nem jobb, vagy rosszabb, hiszen a nyomor, gonoszság, irigység és jóság korról-korra velünk emberekkel együtt vándorol, ősidők óta velünk van.  A jelenben, most éppen máshol éheznek, ma Kaliforniában nem nyomorog egy átlagos munkáscsalád, ma a bolygónk más részein nélkülöznek milliók és százmilliók.
Ma már Szentpétervár is más mint amilyen a kilencvenes években volt, de ennek ellenére Kelet és Közép-Európa nagyobbik részében még ma sem a szolidaritás, emberségesség és az erőforrások igazságosabb elosztása a legfőbb erény, hanem az elődeik hibáit ismételgetik újra és újra.
Az emberi alaptermészet velünk marad, ezért nem érdemes ítélkezni, egyformák vagyunk, a nemzet, ország és kultúra csak máz, mesterséges ketrecek, amelyekbe önként zsúfoljuk be magunkat, ez az amit én nem vagyok hajlandó elfogadni, ezért nincs nemzetiségem, nincs országom, zászlóm, himnuszom, semmim, mert ezek mind börtönök, ahová félelmükben zárják magukat azok, akik valamiféle álbiztonságot akarnak gyógyírként az egzisztenciális félelmeikre és a gyerekkorban beléjük oltott félelmekre. És sajnos az efféle rettegés az ami ezekben a régiókban újra és újra autokráciákat szül, mert mindig jön valaki, aki kellően gátlástalan ahhoz, hogy a félelmeket kihasználva hatalmat szerezzen.

Szóval, abból amit leírtam talán valamennyire kiderül, hogy miért érzek némi kapcsolatot a két teljesen más korban élő, más stílussal és szemlélettel alkotó fotóművész között.


Érdekes ez a ma hajnali hangulat, olyan belső harmónia-szerű, szomorúsággal vegyes nyugalom, talán amiatt amit álmodtam, talán mert G. közelebb van egy kicsit, soha többé nem akarom őt még csak egy szóval sem bántani, szeretném ha találkoznánk és egymás szemébe néznénk újra és lenne mosoly meg sok beszélgetés.


Author & Copyright

Copyright © 2009-2023 J. Nemakar. All rights reserved. This notice asserts your legal ownership of the work and your exclusive right to reproduce, distribute, and publicly display it. Including the year of creation and your name helps identify you as the creator of the work, which can be important in the event of any legal disputes. By using this notice, you are putting others on notice that you are claiming copyright protection for your work and that they cannot use it without your permission. Minden jog fenntartva. Az oldalon található szövegek a saját munkáim. Szerzői jog védelme alatt állnak. További felhasználásuk nem engedélyezett.

Blog Archive

Followers