Tegnap volt Andrei Tarkovsky halálának harminckettedik évfordulója, ma hajnalban átnéztem néhány róla szóló cikket, megnéztem néhány videót. Gyakran gondolok a munkáira, mert a filmjei olyanok mintha minden képkockájuk egy-egy  precízen megkomponált festmény lenne, egyedi kódrendszerrel készített tartalommal, gondosan elrendezett objektumokkal. Az egyik interjúban ahol a Solaris-ról kérdezték - elmesélte, hogy miért választotta Lem regényét. Mert az emberi jellem és küzdelem érdekelte, a hősiességnek az a formája, ahol a hős mindenáron eléri amit akar. A kérdés csak az, hogy ki a hős? Sokféle. De alapvetően és legegyszerűbben megfogalmazva: valaki, aki legyőz valamit - szüleit, önmagát, ellenséget, külvilágot, természetet. Sokféle értelmezési rétege van a hősiességnek, és nem látom értelmét a rangsorolásnak, egyszerűen elég elfogadni tényként, hogy a győzelem valami felett, alapvetően hősiességet jelent a mindennapokban és a filmvásznon is - ami pedig, végül is: a mindennapok kivetülése. Andrei Tarkovsky ennél persze sokszínűbb, nála a SciFi - ahogy Lem műveiben is, csak álca, de olyan álca, amelyik végül is örömét leli a technológiában is, nem pusztán filozófia és nem csak technológia, hanem a kettő összefonódása, olyan magas színvonalon, aminek a befogadásához sajnos több kell mint a nézés képessége és emiatt nehéz egy Tarkovsky filmet befogadni az olyan embereknek, akiknek nincs meg a szükséges műveltsége és érzelmi intelligenciája ehhez.
Andrei Tarkovsky emellett tisztában volt a művészi termékek befogadásával keletkező, a befogadók gondolataiban létrejövő alternatív mű-termék verziókról, amelyet a befogadók különféle értelmezései hoznak létre magában a befogadóban, ezek nem okvetlenül jönnek létre anyagi formában, legtöbbször csak a befogadók gondolatiban léteznek és az időben előre haladva változhatnak is. Az egyik interjújában a Háború és békét említette ezzel kapcsolatban, az olvasók fejében lévő Háború és béke változatok mindegyike a mű egy-egy újabb verziója. Tudta, hogy a film különbözik ebben az irodalomtól, tisztában volt vele, hogy a film a rendező képi elgondolásainak a kivetülése, konkrét képekkel, amelyek az irodalommal ellentétben sokkal merevebb keretek közé zárják a befogadók által elképzelt, saját, lehetséges verziók létrejöttét. Ellenben, a saját véleményem szerint Andrei Tarkovsky-nak valójában azt sikerült elérnie, hogy a képei elkezdenek irodalmi alkotásként működni ami az egyedi, szemályes "elgondolásokat" és saját verziók létrejöttét könnyebbé teszi. Az egyik legfontosabb részlet Tarkovsky egyik interjújából a követjező mondat: "Design is design. Painting is painting. And a film is a film." Ezt nagyon nehéz értelmezni a mai korban, ahol a legtöbb film vizuális és szellemi selejt. Múlt héten regisztráltam a Netflix-re, hogy művelődjek és megnézzem mit is néznek manapság az emberek, utoljára két éve csináltam meg ugyanezt a Netflix-el. Egy napig bírtam, utána töröltem a regisztrációmat, mert az összes sorozat, összes film amibe csak belenéztem mindegyik virtuális és szellemi selejt, egyszerűen: szar. És borzalmas belegondolnom, hogy az emberek ezeket a fércmunkákat nézik és ezeken koptatják el az amúgy is eléggé szűken mért műveltségüket és képességüket a mélyebb és bonyolultabb összefüggések befogadására. Tarkovsky elgondolásai, munkamódszerei és meglátásai nagyon fontosak a számomra és lehetőséget adnak arra, hogy elgondolkodjak azon, hogy miért is érdemes egyáltalán gondolkodni, átgondolni a dolgokat és megismerni a külvilágot, nem csak önmagunkat, hanem a kettő közötti összefüggéseket. A misztika mellőzése úgy, hogy az ismeretlenből nem csinálni hitbéli kérdést. Ezen a címen látható néhány polaroid, amelyet Andrei Tarkovsky készített, érdemes megnézni.

Mármint. A pusztulat és a fényre-kerülés, nameg a vidámság mellett, amennyiben lehetne bármi is jelentősebb a másik dolognál, és ha a relativitás mégse működne, akkor majd rangsorol a kényszer. Vagy az erőszak.

A technológiát követni - és elfogadni azt, hogy a változások elkerülhetetlenek és lassúak, az emberi élet rövidsége miatt, pedig jelentéktelennek tűnnek, az idő - illúziója, bármennyire is értelmezhetetlen, de mégis érint.

Karácsony előtt, két vásárlás között érdemes a buborékjainkon elgondolkodni, amelyekben élünk és egymáshoz közel, vagy távol, magányosan lebegünk, van közös buborékunk is, nekünk Európában különösen kegyes buborékunk van, szerencse ide születni, mert az olyan vívmányok mint a humanizmus, szekularizáció, demokrácia és a liberalizmus megvédenek bennünket azoktól a dolgoktól, amelyek a világunk többi részén általánosak: terror, elnyomás, nyomor és szenvedés. 

Az olyan történetek mindennaposak mint például Asia Bibi-é, aki egy pakisztáni keresztény nő, aki bogyószedés (nem világos milyen bogyókról van szó) közben vitatkozott néhány másik munkással, amiatt, mert inni mert a muszlim munkások vizéből, amin ők felháborodtak, majd ezután istenkáromlás miatt feljelentették és a pakisztáni bíróság halálra ítélte, ez még 2010-ben volt, az ügye azért aktuális, mert a pakisztáni szélsőségesek ebben az évben tüntetéseket szerveztek Asia Bibi felakasztása érdekében, ugyanis az ítéletet nem hajtották még végre a nyugati államok tiltakozása és aláírásgyűjtések miatt, jelenleg is próbálják őt kimenteni Pakisztánból.

Nincsenek illúzióim Európáról, hiszen itt is van gyilkosság, gondolok itt például a Ján Kuciak meggyilkolására, akit 2018 februárjában a barátnőjével együtt gyilkoltak meg, szinte teljesen biztos, hogy politikai és maffia megrendelésre. 

De Európán kívül sokkal több gyilkosság történt, megemlékeznék Maharram Durrani-ról, akit ezév áprilisában gyilkoltak Afganisztánban, úgy hogy az afganisztáni Szabad Európa Rádió stúdióját felrobbantották. Mexikó pedig külön fejezetet érdemelne, ahol 2018-ban öt újságírót gyilkoltak meg. Leslie Ann Pamela Montenegro del Real-t fejbelőtték egy étteremben, Carlos Domínguez Rodríguez-t aki korrupciós ügyekről írt úgy ölték meg fényes nappal, hogy amikor megállt autóval a pirosnál, akkor két férfi kinyitotta az autója ajtaját és agyonszúrkálták késsel, 21 késszúrást találtak a testén. Leobardo Vázquez Atzin aki korrupciós ügyeket tárt fel agyonlőtték, Mario Leonel Gómez Sánchez-t a saját háza előtt lőtték le.

A 21. században sem értük el a kollektív békét, nem lett a világunk semmivel sem jobb mint volt, sőt ha lehet, akkor még rosszabb hellyé tettük a bolygónkat mint előtte bármikor. gondolok itt arra, hogy havonta jelennek meg kutatási eredmények arról. hogy mennyire borzalmas állapotba hoztuk a bolygónk bioszféráját.

Ezek csak olyan dolgok, vannak - eszembe jutottak, hogy mindig vannak olyanok, akik felül tudnak emelkedni a napi szürkeségen és vállalják azokat a dolgokat amiket mások nem, még akkor is ha belehalnak.

A WeWork épületekben a közösségi terek asztalain képzőművészeti kiadványok, megnyerő és eredeti befogadóhely, emellett még a virágok se művirágok, néha jön egy nő és megöntözi őket, nem tudom van-e rendszeresség az érkezésében, de néha megjelenik. Ez az épület a Stamford Street-en van, nehéz megindokolni miért, de szeretek itt, talán mert a sok züllés és tombolás után ami a Munro House-ban volt R.-nál - szóval ezek után az átvirrasztott éjszakák után mindig jó volt ide menekülni, megszoktam az itteni illatokat és a zenét, meg a takarítók és portások arcát, ez a sokadik irodaépület ahol a hajnalokat töltöm, ha éppen bejárok dolgozni, mindehová én érkezek elsőnek, a portásoknak eleinte nehéz megszokniuk, hogy valaki hajnali négy és öt között jár a munkahelyére.

Sokaknak ma van az utolsó munkanap karácsony előtt, mert a jövő hetet vagy kiadják szabadságnak, vagy kiveszik, nekem nem. Én jövök még hétfőn is, huszonnegyedikén, mert nem különösebben érdekel a karácsony, sokkal jobb lesz idebent, mint otthon ücsörögni. Este meg úgyis lerészegedek majd valahol, mára is ez a tervem, csak még nem tudom, hogy hová menjek, talán csak úgy sétálgatok, talán a The Rake-be megyek először, szeretem az ottani söröket, vannak kézműves cider-ek is csapon.

Olvasztóhaláltégely, rabmadár a sávok közt, ringok-rebegek: hogy csókolna meg az az arc, amelyik az engem álmodó csendes képzelet, hagyja homlokát az orromhegyéhez tapadva, minden elmúlt kedd és vasárnap délután.
Obstrukció a lélegzésben és haszontalan gondolatok, ezek vagyunk mi, csitulások és menekülések, egyfolytában szétguruló haszontalan gyerekek, ezerfelé folyóskodó, csikorgós-papír darabok, a halálomat tekerem bele, hogy ütésálló maradjon, amíg még léteznie kell.
Visszafogom a széthullásomat, hogy egy zsák szart tudjak az utókorra hagyni, abban minden bölcsességem és tudásom belepakolva: már ezeketől a fogalmaktól is röhöghetnéke támad J-nek és vidámságában a térdéd csapdosva gondolkodik a következő teafőzésen.

Emlékszek a kezedre, olyan volt mint egy barátságos merőkanál, puha mint báb puha műbőre, amelyet utoljára talán gyerekkoromban simogattam, vagy álmodtam, vagy később, de tudom, hogy megtörtént, ha akarom-ha nem: vagy a jótudóm és a bűnakaróm álmaiban, az is én voltam és lennem is kell, ha tovább akarom szédülni ezt a valamit veled, a mi táncunkat. A valóságnak nevezett gondolatfolyamból nő ki ez az egész, amit a jelennek nevehetnék, ha nem tudnám, hogy nem álmodom: és nem, pedig szeretném. Tényleg itt vagyok, tényleg ilyen lettem: én a kinövés. A légben és terekben, gazdatest nélkül létező furunkulus, aminek egyetlen célja a növekvés, nem érdekli a genny belül és a várható szétpukkanás sem, csak szívja a dolgokat a tömlőszerű testébe és növekszik, mint egy tulipán, vagy egy daganat - esetleg a kettő közt valami más. Csodálom az ostobákat, a kedélyes túlélésüket és a pozitív ál-bölcsességeiket, az alázatosságnak álcázott megalkuvásaikat és a korlátolt kicsinyességüket, csodálom, de nem irigylem, mert az irigykedésre sajnos képtelen vagyok.

Feltételezem, hogy megnyugvás kellene, megbékélés a megváltoztathatatlan dolgokkal: ó, jaj a végső stádiumban lévő halálos betegek bölcsessége. Van aki elernyed és hagyja, más pedig a vonatsínre teszi a nyakát, hogy lefejezze őt a mozdony, vannak akik gyógyulásban reménykednek és van aki beelőz és megöli magát lassan és minden fontosabb esemény előtt.
Elhalkulás, elégséges ez a tér és lélegzet. Linda Fierz-David-tól keresek egy könyvet, Women's Dionysian Initiation: The Villa of Mysteries in Pompeii a címe, nem találom sehol. Jungiánus buzgalommal írta. Legyen mindenkinek szép a péntek és kedves a merengés, és a csendtől ne féljen senki, mert az egy olyan burok, amelyben csak a saját arcunk tükröződik vissza minden felől.

Aludni, felébredni és figyelni a zajokat - talán sokan csinálják, talán csak én, éjjel egykor ébredni szintem mindennap, hogy az éjszaka maradékában úgy lebegjek, mint Hieronymus Bosch Édenkertjének középső tábláján a szerelmespár, csak én egyedül és egy kockában. Rossz hasonlat, de a lebegésről ez jutott eszembe. Hajnalvárás, két részegség közt, vagy épp a futásra várva. A hosszútávfutás, vagy lerészegedés - ugyanannak a magányosságnak a két véglete. Mindkettőbe bele lehet halni, mindkettő fizikailag fáj és én mindkettőt csinálom - így talán gyorsabban véget ér ez az egész.

A "Reveries of a Solitary Walker" című könyvet olvasom Rousseau-tól. Nincs róla véleményem.

Ahogy a dolgokról gondolkodunk, maga a folyamat - ijesztően ugyanaz mint Rousseau korában, a tárgyi tudásunk mennyiségi többsége befolyásol, de nem alakította át alapjaiban a gondolkodási sémákat. A merengés és a rácsodálkozás ugyanolyan hit-szerű és csodaváró és az értetlenség is hasonló döbbenettel figyeli a "titkos" dolgokat, hiába a nagyobb ismeretanyag - sokak számára az élet - akár egy növény felépítése és élőlényként való létezése: meglepő és érthetetlen. Nekem is az, de nem akarok bele csodát látni, nem akarok isteni lehelletet magyarázni a kémiai reakciók és a fizika törvényei mögé, az ismeretlen dolgoknak nem kell hittel beburkoltnak lenniük csak azért, mert úgy könnyebb elviselni a tudatlanságot.

Lassan 10 éve írom ezt a blogot, még Budapesten kezdtem. Azóta minden átalakult, megváltozott, vannak dolgok melyek fájdalmasak, de egyre kevésbé számít a szubjektív élmény. Sokat utaztam azóta, sok helyen éltem, olyan helyeken dolgoztam, amelyekről a legtöbben csak álmodnak, olyan helyeken laktam, amelyekhez a legtöbben görcsösen ragaszkodnának, én elhagytam ezeket, továbbálltam mindehonnan, mert minden egyes lakhely és lehorgonyzás olyannak tűnt mint egy koporsó. Fullasztó, belül puha és kényelmes, de az az álom benne: maga a halál.

Ami persze mindenképpen elkerülhetetlen. Testileg. De a tudat halála még éltemben...az ijesztő. Néha nem is értem, hogy miért nem zavarja ez jobban a köröttem élőket. Bár, ez általánosítás. Valószínűleg zavarná, ha észrevennék.

Hogy vagyunk és hol, nameg kiről mit gondolni, gondolnom, ha nem hagy el semmi, csak erő-re, erősnek állni, a megmaradás kényszeréből, vagy a mindennapos meghalás eldugott szegletéből. Manchester eldugott kocsmáinak sötét zugai, vagy Észak-London középosztály állagú kényelme, esetleg London belvárosa, minden árnyék, minden apró lépés elhaló nyüsszögés, vagy a kora tavasz sikolya, így hagyj meghalnom, hogy tenyeredbe temetve arcomat, a saját reményem csendje meghallgasson.

Nincs igazán semmi. Ez a bekezdés Grendel Lajos emlékének szenteltetett, szenteltem: Neki. Emlékszem, hogy a kilencvenes években, középiskolás koromban mennyire kedveltem az írásait, utána nem olvastam soha többé, azóta sem, de mint szlovákiai magyarnak - bennem ragadt a neve és emléke, annak a valaminek, amit nem könnyű átérezni a Pozsonyban élés emlékei nélkül és a szlovákai magyarnak lenni emlékei nélkül, meg a Csallóköz nyári éjszakáiból bennünk maradt nyomok hiányában. Béke poraidra Grendel Lajos, nyugodj békében!

Elvesztem az önmagam találgatása közben, elúszott minden forma és régebbi remény, az álmaimban nem találkozok régi dolgokkal, sem új vágyakkal, még mindig ugyanúgy várom a holnapot és szeretnék egy újabb átélést, mindenféle különösebb érdek nélkül, csak önmagának a megismerésnek az örömére, ahogy új dolgok, új harag, új lealjasulás, új élvezet, új sikoly, új tél, nyár, lébnyom és kacagás szemtanúja lehetek a legkülönfélébb élethelyezetekben. Jó sétálni és ácsorogni és szemlélni a dolgokat.

Időközben St Albansba költöztem, egy újabb hely. Huszadik albérlet? Harmincadik? Egyszer majd összeszámolom, eldugott kis lakás, a közelben klubok és kocsmák, olyan mint minden hely a bolygón: unalmas. Csak elbújna az ember. De mégsem teszi, mert a megismerés erőszakosan kényszeríti a szimatolásra és a túlélésre.

Budapesten már napok óta tüntetések vannak, a maradék - néhány ezernyi értelem és a hozzájuk csapódott düh és elkeseredés "Elegünk van!" - az egyik fő szlogen, vonult az utóbbi napokban utcára és utolsó elkeseredésükben, önmaguk lelkiismerete szerint tiltakozni próbálnak a jelenkori magyar autokratikus rendszer aljasságai ellen. Szegény tiltakozó fiatalok nem értik, hogy az ellen a többségi kultúra ellen, amibe beleszülettek nem lehet ma már tenni szinte semmit, mert a valós lehetőségeinket eljátszottuk - többször is, utoljára akkor amikor az EU-tól kapott felzárkóztatási pénzek egy nagy többségét ellopták, vagy felesleges látszatprojektekre elkótyavetyélték az arra hivatott, "vállalkozók" és az ezt lehetővé tevő politikai elit. És nem lesz több ilyen lehetőség, előtte sem volt soha.

Ezek a fiatalok, ma: ott kint az utcán magukra maradtak, csak még nem fogták fel. És én úgy sejtem, hogy sokan közülük, akik ma még lelkesen tüntetnek, jövő ilyenkor már Nyugat-Európa valamelyik nagyvárosában lesznek, pont úgy mint a nyitott, polgárosodni vágyó értelmiségünk mindig, végig a 20. században, bármikor.

Szerintem minden olyan reménykedés, amelyik a magyar társadalom polgárosodásával, vagy a saját kultúránkból fakadó demokrácia létrehozásával kapcsolatban felmerül bennünk az illúzió csupán, melyet valamiféle tévképzetre épülő (pl. hogy volt demokráciánk, csak elveszett - pedig soha nem volt valójában stb.) , a valósággal szembenézni nem akaró vagy tudó ember táplál. Szerintem soha nem volt és soha nem lesz nyugati értelemben vett polgári demokrácia a magyar nemzeten belül, mert a kulturális hagyományaink és az ebből fakadó közbeszédünk, egymáshoz való viszonyunk, a szolidaritásra való képességünk hiánya alkalmatlanná teszi ezt a kultúrkört arra, hogy az oktatást, a nemzetképet és a gazdaságot megváltoztatva - szinte szembefordulva önmagunkkal egy olyan társadalmat hozzunk létre, ahol nincsenek ellenségképek, bűnbakok és egyenlőbbek másoknál.

Úgyhogy, bár nagy szimpátiával figyeltem az ezen a héten zajló tüntetéseket, amelyek a jelenlegi magyarországi autokárcia ellen irányultak, tudom, hogy semmi eredményük nem lesz. De ennek ellenére akkor is jó érzés, hogy legalább ennyi, néhány ezer, talán néhány tiezezernyi értelem még van a kultúrkörünkön belül, a sorsuk valószínűleg az enyémhez lesz hasonló, elmenekülnek nyugatra, vagy maradnak és akkor két út lesz a számukra: csendben feladják magukat és beilleszkednek, vagy maradnak és szenvednek.

A mi kultúrkörünkön belül nem lehet demokráciát hallucinálni, illetve lehet, csak nem érdemes. Elmúlnak ezek a tüntetések is és minden megy tovább a régi, szürke posványos mederben. Lesznek urak, jobbágyok, bűnbakok és kiváltságosok. Ezt tudja és csak ennyit tud az én kultúrköröm és semmi többet.

próbálok emlékezni az illatodra,
görcsként és reszketve érkezik a reggel,
és nem tudom elképzelni, hogy szeretsz,
mert érintés nélkül, csak súlyos
gondolatok rideg metszései
járulnak az ágyam mellé,
csitítanám a gondolatok mozgását,
de átharapnak felém a sötétből,
ha lámpát oltanék és belémrágna
magamba az arcod árnyéka a messzéből,
a búcsúzásaink láncolatai,
az integetéseink komor szellője
és csak sikoltanék. Rázom a fejem
és megnézem, hogy alusznak-e a nyomaid,
melyeken idejöttél és hagytad őket
kis tavakként szétterülni,
aljukban áttetsző vízfoltok szenderülnek,
ujjaim reszketését hűsük oldja,
arcodban mint laknék: édes kicsi sziget.
Azután csak némaságba fordulok és várom,
hogy ébredj a távolban,
hajadnak bodrai közé susognék kedveset,
csak hogy lássam, ahogyan az álladat
a melledre szorítva mosolyfélét küldesz
reggelünk szirmai felé: majd hajlataink
kuszái ringó ölelésekbe zárulnak,
hogy minden csak kettőnk táncáról szóljon,
ameddig a képzelt időmben ez a sóhaj engedi.

talán csak egy keskeny rés az átlátás
innen a túlfélre, az odakint innen bentről
kilégzés közben a játék, eltúlzott pihényi
horpadásokban lapuló felesnek érzett emlék,
szemeid szobákban szétszórva távolról elképzelnek,
susogva keringünk, a hajad közt lengedező szél vagyok,
szálakká bontva emlékekeide a jelenben fájva:
itt még csak haldoklik a történés, amott már
múlt időben vannak és nem lehetnek jövők,
a valószínűség olyan bizonyosság, melyet
elhiszünk és a képtelen pontok és vonalak
cikkcakjában sorolódva, csak a kusza-való,
a nagyhangű csőcselék hivalkodó vidámsága: mint
torzul az időbeni létünk magánya, gyerekkori
véraláfutások fájó tájrazai közé, hol és honnét
nyúlik feléd ujjvégem, melyekbe kapaszkodni nem tudsz,
csak érinteni véled, érzed: bőrünk melegét
az ölelkezésünk sírjában: megnyugtató ringatás
szemeink sótengerének hártyáján evezve:
halkan párolgunk semmivé, egymás álmában lepkézve.

idegenek nyomai végső lépcsők árnyékos lámpa-maszatában
elfolyt csíkok és fénygyűrűk a Waterloo felől, előre
halni elmélyült sorok közé, ahol a gyerekkornak
álcázott rémálom csörgőmasina dümm dümmöl. Alvó arcok.
Egy fürdőkád előtt térdelve, szemfestékszigetek közt.
Alhasból a köldökön át gyerekkort játszani, mernék
lélegezni, akarnék szeretni: ez most a vég, a fokozatok
felejtése, a megbocsátás utáni néma percek észlelősdije,
Gigi arcának örökömbe mentése, gyönyörű zöld ligetem
emléke sötét romhalmazok közt: csak álmodom azt az ölelést.

csak azt számlálja az ég felettem,
hogy vak dühömből mint születtem,
csak sóhajogva, mérgezett beszédben
meghajolva, néma pislantásaidtól
körülfonva, lélegzéssel ölelkezve,
szemedben távolodó fákat nézve,
elhalkulok örökre kedvesem.

hozzád érhettem amikor hagytad,
csókod tavára hajolva, drága hajlat,
tebenned őrizve az életet, számolatlan
percek: ködnek tűnő mályvafelhőkön
aláereszkedő édes cseppek, jaj, de könnyedek,
megtalállak ott, hová mérgemtől megnémulva
bújtál, és ott arcodra könnyezek.

zajok köröttünk, tekerődző aranyszárak,
csáb-csalfa életlátszat, fordulj felém,
göndörke tincseid mosolyodhoz vezető
égi ösvények, kanosszajárásom rajtuk,
a kérés szótlan rózsafüzérei közt, talán
ha meghalnék elmúlna a fájó bánat,
tenger-szabad hal lehetnél újra,
elmúlt lelkem holtában is vágyna utánad.

Arcokat csücsörít az elsuhanò táj
Könnyü déli pára a mezök palástja
Elrobog minden, s marad a magány.

Aludnék magam derűs álmán belül
Kézfejed havában taposna ajkam
Tegnapi nyomaink sétánkat jelölve
Ott ragadtak, Te távolodsz halkan.

Szürke csendek fent a felhömaradványok
Nincs az arc, nagy szemeidböl a bánat
Én magamba zártan haldokolva, te könnyek közt
Mint marják történetüket ott a távolban.

Örökre ott. Naponta újraélve: az elhalkuló bánatokat.

Amikor nem lehet lélegezni, ilyen napokon,
a lét kifacsart végtagként megkeményedve és
engesztelhetetlenül ugyanazokat a suttogásokat
csalja elő belőlem, egyetlen lélegzet közben
belémszakadó erdei ösvények mély alámosása,
lucfenyvesek és tölgyesek emléke régmenedékből,
sok-szerű és rétegesen szétmorzsolódott önkipergetés
szétspriccelő máglyái, mindenütt boltozatok és
kupolák legbelül, talán valahol egy öreg templom fala,
a messziben egy toronyból hallgatott sikoly,
az épületek előtt úgymaradt árnyékok,
halva rágó merészség,
felszakad a lét lezárt hártyafedője,
tépve a margókra írt
reményderűt, miközben a tetteket erénybe hajtva,
idő ellen panasz-sikolt: ó, feleslegek!
Amikor lehet: elbújok.
Engem húny maga alá a szemhéjak másléte, hogy
a mögöttes sötétpárnák puha úrjéből gumibálnaként
szűrjem ki, hogy mi a túlélés, hová tart a másodperc,
mikortól szörcsög az a vércsík-felhő a falakból,
melyeket rózsaszín bodrokkal díszít fel a múlás.

Azután ha felébredek köztetek állok,
kinéznék a tükörbe, melyet csak úgy hagytak
függeni a falon, és bármely irányból
nézve, a holt-tereken kívül nem mutat mást.
A vetületek hízott hullámairól álmodok,
egyetlen rövid kacsintás anyám emlékbéli
mosolyáról, amit fénynek hagytam azokban
a zugokban, melyeket nem szoktak mutogatni.

Elsírja magát a mennyezet a wework földszintjén,
az égők és az árnyéktalan fény kiszámított
nyugalma a tarkótól előre simogatja magát,
egy olyan távolságot képzelek a tárgyak közé,
melyek gondolatban áthidalhatatlanok és csak
tartják magukat el: egymástól a térbe, nem akarnak
közösen lélegezve elálmosodni, nem harapnak
önzéstől vágyódva semmibe, ott hagynak, ahová
ébredés után álltam, hogy mindenbe nézelődhessek.

Karácsony-mandarinszagot gyerekálmodok,
zöld fényeket körém a fentből-lentbe
csobogó elhallgatás hajlékait,
szétszórt magány-nyomok a képzelgésen
belüli aprócska dudorok körül keringve,
delejes szellők körzése a harmóniákon
kívüli világokból, amelyekben
lélegzés vágyak és régvolt melegségek maradtak
foszlányosan. Csak elképzelt? Csak valós?
Nyugtalanító a választalanság vigasz nélküli
létszigorának csendes elfogadása; elsóhajt
felettem az elhagyatottság és a tehetetlenség
ájult valósága. Ez a szánalom? Esetleg
az itt maradás közönye? Várni azt, ami
amúgy is történne, önpusztulás nélkül.

Furcsa ott szemben a távolságba gyömöszölt vágyajtó,
kinyílik, besimul és elporlik, átlépve innen egy
képzeletbeli máspontba, hol zokszó nélkül tűrve a némaságot
és a jaj-talan részvétlenség fokozatosan szétmorzsolni
vágyó persegését, fülemben a nálad maradt sóhajtozás
utolsó ritmusa. Elnézek utánad a távlat végéig követve,
az üvegajtó tükre mint csuklik áttetsző semmiként magába,
összeborulva a gömblámpák meleg narancs fénytömegével.
Alávalóság és undor mint csipetnyi adalék a tapasztalás
megragadt, gyökértelen és ribancnak állt animájával,
a körök és a háromszögek elvesznek a többi szeglet-forma
közt, mint a harminc évvel ezelőtti hóesésben egy sátáni
édesapa pókfeje. Elköszönnék a szigorú emlékek mostjából,
integetne megkoszlott derű-maradványom reménykedő hazugja,
a vágytalanság naponta újratelepített díszletei közt
tekerőzve. Színeske szitakötőm vidáman csapdosná csupasz
vállaimat, zöldből lilába sóhajló, pislogásunkból szőtt-szárnyai
levegősejteken átbukva, ölem tavának töklevelei felett
tánc-magyarázva az elmúlás hangtalan balladáit. Nem hiszek
az érintés varázserejében. Van mégis? Mint olyan. Mint
pattogós katonaritmusba bágyadt gyiloktalpak. A halálba
lerángató ösztönruha állatok, az identitás hazugságainak
nevetséges vákumgömbjeiből az önzés gyermekisége, minden
mérgezőt egymásra tátogva, csak a fuldoklás megmaradt
görcsét hagyva a kicsiknek, hangtalan dideregve nyári
képeim előtt, ajkaid közt forró légként kukackodó préselet
folyam íztelen napmaradékaként. Az üvegajtó távolsága és
mint én, a köztes levegő ugyanaz mint Ez itt, csak ritkább
a pöttyözete belül, visszaömlik belém derűje, mint örök
maradék megleszünk, az élettől függetlenül is,
míg ez az egész, Teremtésnek hazudott Semmi köröttünk marad.

rácsodálkozni a szemedre ámulva sodró
feszengések nélkül alvadni néhány percig
a meséből ittragadt gyöngyházcsípőd árnyékában
ahol a hűvös magának játéka és örömkert,
a földre rajzolunk kisruhában,
szülünk és halunk időtölcsérekben,
elhervadt gyerekkorunk ruganyos szivacsként
szívja fel könnyeinket és a halálszél zománcán
tükröződő fél-arcom a te arcod felének mosolya,
csak elsimulok itt a lábfejem padlóra feszült,
gyökeremként átnő a földszintre a beton letépi
bőrömet a combjaimról és odalent a mennyezetből
kilógva véres masszaként hagyom, hogy a járókelők
rámköpjenek, csak legutolsónak lenni, mikor minden
végül belépuhul a sorsba, és még akkor is itt lennél
te drága, csodakezű kedves-másom, csendbarátom
a zöld tavak pici tündére, hol nyúlhatnék át hozzád
így utoljára ebből a túlnőtt bajvilágból,
ahol epizódról-epizódra csak a kopoltyúzásra
emlékeztető tátogás maradt: mint fuldoklónak lenni,
belédsimult rózsaság, szúrásokkal együtt
a szétfolyt másjelenképek és a körmönfolt igazságtalanságok
apró gondjaiból mint nőtt fölénk a sokaság,
hogy képzelegjek és önkínzásból rombolásba
átfolyatott valóságnak higgyem az egyszerű életet.

Az lehúzott redőny rézsűit bámulni,
naponta, ugyanúgy. Szorítva. Ereszkedésnek
hívom azt a folyamot melyben a középső
világból - itt, ebben a kényeskedő,
túlzásoktól mentes anyagsűrűsödésben,
ahol árnyékot bár tudunk vetni,
de félünk a tűlnőtt homály fojtogatásától,
a dolgok elmúlása utáni vágyainkon
csimpaszkodva csókvágytól húnyt szemünk
mögött ezernyi történetből formázott
bennünket a véletlenek jóságos csendje.
És amikor az akaratunk kénye igaznak
gondolja magán a terhet és áldást osztana,
eltartjuk magunk szemérmét, mintha bármi
jobbá tehetne bármit: mintha lenne
valami apró, megfoghatatlan csúszda,
ahol gyerekként mögöttem ülve: te sapkában
én rosszalkodva: alul egymásra kacagva,
zengetve belsőnket a tágra hagyott
képzeletünk ájtatoskodó képmutatásaival,
szerelemvágyunk mint erőszakos sodrás
az alig észlelhető látomásokat egybemossa
a lét valóságának képzelt észleléseit az
aranyfóliával bevont, dohos-szagú
templomi gyertyáktól kormozott háttéreinkkel.
Ez még csak félig-őrület, megérinteném a szád
elfoszlott körét, aligpuhán reszketeg ujjaim
csak szőnék magamba a halk éneket, az ébredés
utáni perc közönséges, állatias szerelemvágyát.
De nem akarnék ábrándozni, nem való tudni,
hogy a régmúltból vagyunk itt, vagy együtt
képzelgünk a szokatlan borsókázó töredékek
légzést fojtogató maradékai között
egy félkész történet
tántorog legbelül, sérelmekből szövi
saját remény-történetét
vérünk sóját nyalja és kihúnyó szemfényeinkből
élvez magának kéj-ötpercet.
a törtetés elvágyódás tánca körénk csavarodva
méreggé forralt perceken kullancshassal
pöffeszkedő
nehezen észrevehető hegyvonulatok,
bújócskázni vágyó felnőttek kézkeresése.

És velem vagy, tekintetednek őrzőjeként
számolatlan belső partok angyalszobra
benned lakó kislányod
csendes játékát képzelegve,
szerény, modoros neszeid körül ölelkezve,
néha elrejtőzöl, ha a közelben vagyok
magad mellé húzol a fotel mögé,
együtt féljük azt, ami odakint mászik,
ha eltűnt
mezőre rohanva
a szemed színébe tekerőzni,
a járókelő-felhőknek dalolva
a tájak végébe tekeredeni,
kies zárványokba,
ahol minden aprócska térszeletben
csodák nőhetnek, a kapcsolódott ujjvégek
és a közös marakodás váltakozó huppanásai
csupán a körtáncunk epizódjai.
Végül csak összegömbölyödve álmodnánk
egymásnak a szépet, de
az érintések mégsem maradnak meg rajtunk.

A repülők zúgását hallgatom,
az odakint reszelős hangjai át
és áténeklik a szomorúságomat,
elgondolnék felőled bármit,
a puhaságodat, vagy az emberséget,
a közös lépteinket kísérő konok
távolságot, ami mindent szétmarni
akaró túlzás. A nyakadba harapnék,
de szinte mindig a levegőbe
marok, újra és újra  megteszem
és a lehúnyás mögött az ábrándok
alagútjaiban megtanultam elérni
és megérinteni a semmi mögötti
Nemlétezőt, hogy egy pillanattal később
az eszmélet után, újra csak az ábránd
és a messziségbe ragadt magányosság legyen velem,
a világ forró reszketése lassan kihűlve
azonossá váljon azzal az álommal,
amit valóságnal hívunk.

Beledögleni a rombusz alakú tévképzetekbe,
méghogy nincsenek ördögök! Azt gondoltam,
hogy végsősoron minden melankólia jól megtűri
az életet magában, rángatózás a levegőben
és a kezek reszketése, vagy az átizzadt
hálóinged: én bűneim; megtört integetésed
egy távolodó árnyékkockából. Elhagysz.
Selymes bőr nőtt az egyedülvalóságunk sebeire,
azt álmodtam, hogy begyógyulnak holnapra,
de csak gennyet nedvezve szorítnak, érzéseket
utánozva, elbújócskázva daruláb vékony ujjaikkal
zörgetnek bordáimon, szenvedésem alávalósága
gonosz sötét-motyogás, maradék ártatlanságomból
és légbuborékaimból kisavazva életem, kivájná
belőlem zöldjeid szerelmét. A mindennapi képmutatások
ujjai közé halkulok, végső dolgokra váró féltudat
dudorászsása szorosan tartja állkapcsaimat, nincs
az önsajnálat mögött semmi. Neked édesem: szabadságot
suttogok utolsó könnyeim mögül, drága a bánatod
szürke hálóinged édes illat-emlékében ringat örökre,
túl sokat érezni, mint valami kismadár: maga a halál.

Fognálak a szélben, mélybe hajolva a Blackfriars
hídròl, az egymásnak tartogatott emlékeinkből vetült
város-díszletbe sikoltva, állomás szignálokból
és ködselymes képekből összefűzve a másikat,
a láncaink egy narancsvirág körül, olyan indulatok,
melyek a gyomorszájat megemészteni való szövetként
élvezik. Elsimul a vágy. Egy lány állának szúrós borostája
lekaparja azokat a rétegeket, melyek az
egyszerű átélésen teherként csimpaszkodva mérgezik
a magányt. Oltalom és öntudat, mintha a Temze hullámai
ütemesen átkopognák maradék suttogásainkat a jelenből
egy néhai kapcsolatnak és bár elvesztünk - a képzelet
kipótolja a hiányzó cafatokat, nem hagyva
siváran árvulni köröttünk az épp jelenvaló díszletet.
Mit kérdeztél? Alig hallottam. Csak bòlintott
a híd, csikorgott a délután megszürkült maszkja,
a sétány felhúzta lábait maga alá. Beszűkült látás,
elmaradt érvényesség, megette saját kezeit
a táj. Lerágott csonkok behegedt torzò-végeit vizsgáljuk.
A kérdések és a méreggel töltött kíváncsiság henger,
szétdobálva köröttünk, a turisták átlépnek
rajtunk, talán utoljára lógunk együtt a mély fölé,
az emlékek, gondolat síkok véletlenjei: egyediek.
Közben megéheztek a kora est hírnökei. Ezek minden
éjszaka vacsoraként nézik az utcákat. A hajad
szálai közt eltévedt a szél, elbújnak az érdekek,
meghagyják ezt a mulandó együtt-tátogást a folyò felett,
a közlés és a kérdés ugyanannak a játszmának a
fonákja. Az érzések kémiai reakciòk egyenes
következményei. A béke csak röfögés, a tudás
szalmaszál, mely karòba húzza a magányos lelkeket.
Aludnának a szemek, de a félelem, a tudás rettegése
csak szòlogatja őket, kunkori, pajkos merészség,
véges töredelem. Beléhajlik a kora ősz nyelve
a számba, csòkjával magának leölve, zsákmányként
vonszoljon végig engem a képzeletemben, azt a rést,
vizslatva melyet valaha halálnak neveztünk jobb híján.

Amit leheletnek véltem reggel,
üveg-szerű káprázat volt rólad,
nyomokat hagyott köröttem a matracon,
itt felejtett egy pettyes esőkabátot és a
játszóterek rovarvilágából visszamaradt
apócska gumicsizmát. Őrültnek mutatja
magát a kora délutáni csendgomoly,
a halálom előtti év lemezkéiről jégcsapok
lógnak, kegyes haladékkal megtoldva
maradékomat. A legtöbb, képzeletemben érő
gyümölcsös táj csupán egy krétával felrajzolt
ugróiskola négyzeteiben feszülő ablak, éretlenül
lépegetek bennük, átlógva abba a szagtalan
és szűretlen térbe, hol szüleim marják
sorsomat első pislantásaim szövetébe.
A szidás, elnyomás és közöny görcseinek merevsége
a kert végében álló akácfák tüskekéit idézi,
nincs tőlük vérzés, nagy fájdalom, nincs patetikus
önkínzás, sem félelem. Csak egy állandóan itt
keringő vágy a csendesség csupasz magánya után.
Emlék-testvéreim üveggolyózása kopog
a nagyszoba falánál, egy gyermeki
képzelgés árnyképe rólad. A szüleim nemi
aktusából tapasztott fecskefészekben élek.
Te belémhajoltál a múltból, hajaddal a Holdat és a
megalázásom titkát nyakláncnak felfűzve,
egy régvolt udvarban hűvös bokor-alját
adtál szűkölésemnek, az elképzelt apa
szellemén áthurkolt szelíd némaság vágyakozva
csendesült utánad, pofonok árnyéka szélein
hűsölve szendergett. Az arctalan,
elhalt lánytestvérem emlékfoszlányait
könnycseppek közé üvölteném, bugyborékolva
fulladnék távozása elől, akárhogyan: elmúlva.
A történet-verem lépcsőin tappogva a
múltból nőtt, lefelé kacskaringózó ösvény
a jelenben lapító őrületem legtöbb bűnét
ököllel befelé préselné, hogy a levegővételek
között káprázat savat loccsantson a bűntudat és
az erőtlen felmentés fekete-fehér
lenyomataira, ettől eltűnik a múltam? Kérem:
ne szikkadjon körém semmilyen felmentés.
A történetek változatlan egyszerűsége
cérnaszál-gubancként gyűrődik a számban,
az utolsó képkockánkon úgy élveznék nedves
öledben mint a névtelen bánat, hogy feledve
mindent, elhalkuljon kegyetlen öntudatom.

Körbeérnek a kintről-zajok homlokom előtt,
a redőny lent, az autók hangján mégis hallom,
hogy az éjjel esett, másképpen zümmög az odakint.
Három napja repültél el, egy gyors ölelés után.
A reptéren elaludtam és azóta is ott szendergek,
éjjelente egyedül ülök a váróteremben
és a hátam mögött egy csokor virágot szorongatok.
Ez itt, nem én vagyok, csak egy másolat
a lefátyolozott jelennek szőve, az Eseménynéző.
Vadidegen vagyok magamnak, zsebeimben gyűrögetem
az ajándék-napjainkat. Ó, azok a panasztalan
kacagós bújócskák. A szádból kiáramló forró levegőt
csóknak álmodom, langyos szuszogásodat lassan
beszívom, halkan tapsoló lepkeszárnyakat engedek
rángó gyomromba, hogy újra láthassalak a Pálmában,
nem értem melyik szenderből ébredek és mi
az a jelen-vonal, amelyet átlépve újra és újra
megfoghatom a kezed, vagy elképzelhetem, hogy
más is lehet, mint az a dühödt közöny, amelyben
álmatlanság, önpusztítás, vedelés és harag van.
Érzem a virágmintás melltartód puha szövetét,
illataid táncát. Az anya és a nő egybeforrt
reménye átkarolva simul a mellkasomra,
a táncod-bája és a mozdulataid kislányos
varázsereje. Haldokló álcáim mögött mosolyognék,
magamba harapva, hátha feléledek, talán
lépek is egyet, képes leszek felülni.
Újra elhiszem, hogy akartad, hogy ne csak
álmodjuk, hogy itt vagyunk, hogy a körkörös
jövés-menés és a soklaki életünk, a távolság
köré felcsavarodott bonyolult dolgaink
egyszer talán laposak, simák és elevenek lesznek.
Ott ücsörgök a repülőtéren, figyelem a rést, amelyen
át a világ magába rántott, sokadjára elrabolva tőlem.
A takarítók és a turisták elgurulnak mellettem,
az éttermek bezárnak, körbenő a nyüzsgés
és csak bámulom a pontot, ahol utoljára
visszafordultál, minden más gondolatom
csak álca, hogy ne kelljen félnem a valóságnak
nevezett elmúlástól, hogy nekem is legyen
egy reményem, mint körülöttem mindenki másnak.

Hajnalban részegek üvöltésére ébredtem,
valószínűleg a Lower Marsh-on próbáltak
elindulni hazafelé, minden hajnal ugyanilyen,
mindig megtelik minden kocsma, minden éjjel
akadnak akik most érkeztek a városba,
akiknek pont akkor van idejük,
akik aznap akarnak lerészegedni. Munkába
érve Noam Chomsky "On Certain Formal
Properties of Grammars" című munkáját
olvastam egy avokádós, fenyőmagos,
aszalt paradicsomos szendvics mellett.
Az ég kékje valójában egy tál szemvíz,
a felhők pedig placenták és falevelek.
Elnyúltam az irodában, felraktam a lábam
egy székre, de előtte levettem a cipőmet,
hogy ne tűnjek forradalmárnak. Gyűlölöm
a kör alakú asztalokat, ilyennél ülök most
és egyetlen percre sem felejtem,
hogy minden pillanatban, amikor itt ülök,
százezrek szenvednek máshol, csak
a beszűkült tudatom nem képes felfogni
mások valós szenvedését, ha nem ismeri
az áldozatokat személyesen, ha nem látja
az éhezést, a háborúk borzalmait, akkor
csak megy előre, nem gondol bele. Sőt,
ma már annyira cinikus vagyok, hogy észre
sem veszem ha átlépek egy koldust, vagy
ha éhezésről olvasok. Nem emlékszem arra,
hogy mikor döntöttem el, hogy nem akarok
gyereket, mert a gyerekvállalás egy
pusztuló világban bűn az újszülöttekkel
szemben. Ez a lassú rothadás, amiben élek,
nekem nyilvánvaló, másoknak még mindig
csak nevetgélésre okot adó mese, mintha
nem dúltunk volna mindent szét; mintha
a felmelegedés, vagy a mérhetetlen zabálás
okozta teljes pusztulás csak illúzió lenne,
csak másokat érintene. A gyerekvállalás
ebben a korban egészen meghökkentő vakságnak
tűnik, de hagyom. Csak vizsgálom ezeket
a sorokat, amiket versformába szedve
ideszartam, csak elképzelem azt a sok
erőszakot ami ebben a pillanatban is
történik, minden egyszerre mozog,
sokféle idő és sokféle hangfoszlány,
nem akarok létezni, de mégis veszek levegőt.

az, hogy egy dolog gondolatot hoz-e létre,
bennünk, hogy legbelül, középen lebegjen,
a szövetet nem érintve, kapaszkodók és
merevítők nélkül, mintha csak mágnesek
tartanák lebegve: nekünk-sikolyunk. Ha te volnál
az a formás kis szusszanás, a megpihenés ájtatos
korgása, amit imának is gondolhatnék:
elnyugodnék. Könnyeiddel oltott szomjam,
csak folyna magába, barlangot vájva feléd
az inak és erek közt átmaródva. Úgy gondolom,
hogy ha ott állnál megint az ajtóban - holnap,
vagy bármelyik este, ugyanabban a ruhádban,
virágnak öltözve, a két carrarai márványból
faragott combod templomi gyertyaként előttem,
én pedig egy hamis-himnusz dúdolása közben
nyalogatnám viasz-színű lábfejdet, hunyori
képzelgéssel kiszagolnám, hogy tegnap hol
térdeltél, azután odacsókolnék a földre. Te most
Londontól Debrecen felé, kéklő magasban,
én meg vissza a Blackfriars környékének szigorú
magánya felé, szájszálemre harapott goromba
fájdalom mögött lapulva. Emlékszek: az
állad alatt az ujjaim árnyékára, kora hajnalban
a lehúnyt bíbor-sötétfelhőkkel telezsúfolt szobában
egymás felé fordulva, csendes pislantások
közt egy-egy részletben levetítve magányunk
kölcsönösségét, a jövő heti távolságharcainktól
rettegve hallgattalak. Amikor még és már nem
számítanak a dolgok határai, akkor az összemosott
pamutszerű távolság csak bevonja képzelt tereim
megnémult, fogaikkal felém csattogó lakóit,
a helyzetek különleges borsos ízei közt
valahol felsejlik éji szuszogásod, a homályos
békében, ahogyan a halántékod homorulata
a vállcsontom sáncán nyugodott, miközben kifújtad
a lelked minden másodpercben: csak hallgattam és
a sirályok, meg a rigók benéztek a redőnyök rései
között, hogy csőreikkel összevarrják az elmúlt
évben egymásra vájt vérző patakmedreket.

A csendek fokozatai éles sziklaperemek,
az aprócska álom-csecsemőlábfejeim,
most csontos bütyökként lógnak előttem
és csak megszeppenve, námán rejtőznék
puhaságod mélyében, mert ide korlátlanul
áramolhat a tengervíz. A korallfák sűrűjében,
légbuborékaim tükrei mögül figyelem,
ahogyan az amorf vérpárnának tetsző felhők
a felszín felett egymást taszigálják,
talán éppen üzekednek. Úgy sejtem: félnek.
Tudom. Az a világ, ott a kívül: az övék,
én örökre itt ragadtam a halkság redői között,
hogy ne kelljen látnom az utolsó éveket,
a ragadozás végső bűneit, nem akarom érezni
ahogyan felzabálnak mindent, amiből az életek
ereje szivárogott, meggyilkolva a tájak
lakóit és magát a tájat is, hogy a világ,
amibe gyerekként érkeztem, egy utolsó
végtelenített sikollyal, saját lingchi-jét
végignézve úgy pusztuljon, mint ahogyan
semminek nem szabadna ebben a teremtésben.

h
i
á
n
y
z
i k    a    kezed
és ha rá gondolok
olyan mintha ott simulnál tenyeremben,
amikor pedig pislantok egy hosszabbat,
egy rövidebb álomban,
felém is mosolyogsz, érinteném a vállad
de szertefoszlik minden
csak annyi marad, amit az emlékek
mindenféle formái
meghagynak maradéknak,
átölelem őket, sorban, egymás után
mint egy gyöngysor, felfűzve képek
csókok és könnyek, minden ami ringat,
élvez, vagy megmart.
Ott és úgy vagyunk egy egész,
hogy semmit nem hagyunk ki a láncolatból,
mert az apróság, az öröm
és a fájdalom
összetartoznak,
csak kiadják az életet,
semmi több.

Fény felé nyúlt karokkal szédülök,
várom, hogy melyik eszmélet választ
magához illő díszletnek. A délután
pergő narancsméz. A lerészegedés előtt
beszűkült képzetté rajzolom át magamat,
hogy kicsit én legyek még, de közben
a feledés könyörtelenül mosson át minden
olyan vérlemezkémet, amelyik nem
kapcsolható a redőnyök mögött magányló
ezerszer megunt emberi történetekhez.
Sunynék, de aludni ezen az álmon belül
csak nehezen lehet, ehelyett hosszan elnyúlok
az ablak felé, arra kérve a magamban
szendergő kisfiút, hogy csipeszelje össze
ujjaival a távolban zajongó odakintek
gennyedt sebeit. Az ablakon át kilógó
égboltozatot csak elhalkulva félem,
mert olyan mint egy múltat láttatni
mesterkedő képzeletbeli vetítő, mely
anyám arcából hímez nekem terítőt, rajta a
virágdíszek cirádái mögé rejtett
időbeniség maga a kutyapofájú dísztelen
elmúlás. Igen, délután lett újra
és ma sem könnyít magán a nyár közepe,
ha lenne arca, csak pergetné rajta
a véres homokot és bátran hagyná,
hogy addig leheljem a járókelők felé a
békességem és önpusztításom gyenge sóhajait,
amíg azok el nem szenderítik az utcákat és
a vég nélküli duruzsolásba fúlt
önhittéget ki nem vájják körülem. Szerelmek
ágaskodó  terméseiről képzelegek a játékos
magányosság, nem oszlat el semmit, magában
tartja a hidak árnyékát, a munkagépek zaját,
a hajléktalanok latymatag pocakját. A mesebeliség
pedig csak élvezi, hogy élet és vég
tehetetlenül körötte kering. Illegeti magát
fekete lepedőn és reméli, hogy úgy
múlik el, hogy minden játéka vele marad.

néha, amikor nem merek mozdulni,
olykor éjjel, máskor nappal,
vagy félek levegőt venni,
de a kilégzés is félelmetes,
nem tudom, hogy mennyit érzékelsz abból
amit elgondoltam rólunk,
vagy elsusogtam a köröttem lengő levegőnek.

előfordul, hogy minden értelmetlennek tűnő
távoli díszlet, orrával lökdös feléd egy erő,
mint kérész múlok és csak benned élek,
azt álmodom, hogy csend van és lehet
engem szeretni, csak alkalmak
és némaságok közt ernyedten lebegni,
míg alszom rám terülnek gyerekkori ligetek,
melyekben soha nem jártunk azelőtt.

Próbáltam kinyújtani a karomat,
sikertelen balett az ébredés közeli
magány félig öntudatlan kalitkájában,
alkarom lefele fityegett, papírból
hajtogatott csutkabábom varrataitól
megfeszült hegek képzete mosolyba
erektált végül, közben elakadt nyeléseim
közös lágy részeimet mossák,
ezeknek legjobb tánca a múlás lenne,
távolba feslett rég-volt dolgaim
hátrahagyása halálba oldott altesttel,
miközben egy-egy képzeletből farigcsált
arc köröttem leng: nem tudom emlék,
ma, vagy régmúlt, csak átélem, mert
úgy ölelget erőszakos ködében
mintha hozzám tartozna.

Altató varázsából riadva, homályából
szőtt hurokba hajolva,
szűkös liget,
konyhánk bolygó gömb torza,
a munro house tégla-folyósóinak
árnyéka
hol fehér tányérokon képmásaid
zsonganak, ébredek
mint kellene, eltúlzom a tegnapot,
velem hümmögnek az álomból visszamaradt
neszek,
akaratlanul magukhoz vonnak,
kapaszkodnék, gyümölcsmosás
készülődés,
kettőségek minden részemben
az élet és a rombolás ugyanannak
a vágyképnek a visszahajlása,
szőnyeg sarka alatt újabb szőnyeg-réteg,
a maté tea fejfájásból kiömlő
okker patak
kérlelehetetlenül kitölt minden üreset,
neked adnám az ajtó mögött lapuló
simogatást, a parkok képzeletbeli
szellőit, hogy átsimogassanak
Achilles-inadtól a vaginádig
majd onnan végig a beleken át
az orron ki, mint kerülni a homlok körül
a párolgó alvadék maradékot
kinek hagyni és miért került minden
érintés egy olyan szélre,
mely csak összehajtva elérhető,
anélkül oly távoli mint
a legtöbb vágyunk.

A hajnali futás a menedékem,
minden belvárosi zugon át: parkokban,
hajléktalanok és részegek mellett,
üvöltő és maga alá pisilő fiatalokat megkerülve,
minden ritmus és térkő egyetlen
komor álom részeként csak velem rándul,
a legmagányosabb dolgok egyike:
át a pubok és a bárok előtt,
megkerülve önkívületben
égre meredet csoportokat,
hazafelé tántorgó, délután még jól
öltözött szellemeket: nézem itt is,
hogy melyik bokor színe lehetne
szemedben a kör, vagy melyik emlékem
szerény vágya rejti cseppnyi mellei mögé
a titkokat, melyeket a hajnalban
csak a futók és egyéb őrültek
hallucinálnak önmaguk köré,
mint gyorsan felszívódó vérző sebet.
elengedem az árnyékokat,
tenyeremből a bokrokat,
csak szorítom pislogásommal a hűvös,
ezermillió lépésnyire alvó csípőd,
körbefolyni az ujjak közt:
átfűzött lényegtelenség.

délutáni alvásom múló bágyadtsága
unottan hajtogat emlékeimből rémeket
az ablaknak meghagyott szám csak rajz
elépzelem: kisebb lennék a porcicáknál
egyik-magam összefogná alhasamon a bőrt
hogy hegyeket nyújtson ki belőlük
elrendezne mindent csak mint
az olyan dolgokat amelyek emlékekkel
látják el gyerekkorunk öntudtalanságára
vágyakozó akaratunk szánalmas részeit
vonszolva magát-én-itt egykedvűen
leskelődve
múljon az este miközben kérem: csepegtesse
ezerféle csermelyeit kamillateámba
a bögrém feneke felett lebegek
figyelem
ahogyan kavarognak
azok a sötétebb gúlaként örvénylő
elérhetetlen távolban lévő emlék-szemek

a hallgatás ijesztő zavarodottsága
egymagunkban könyörgünk a létnek nevezett
sokaság ilyen-olyan mintázatainak
rengetegében mint érintőleges állapotok
csak hitünk gyermeki hullájáig tartó
nyomorult séta: életnek hívták: előre-folyam
a visszatérés reménye nélkül
rövid belsikolyok tartják
hazug mosolyainkat oh: mint kincset
őrlőfogaink könnycsatornák rángására
bábozzák velünk azt ami már elmúlt
mikor végül a támpontok nélkül angyal-közel
a véletlen fölött elidőzve elvetünk
mindent számoktól a székletmintákig
körbetekintve az arcokon
melyeket az idő meghagyott jeleknek
a kérlelhetetelen folyamatosság örömére

nálad lenni mint elringatott
dajkák kezét harapdáló infáns
pólya maradékon az önző ottragadt
apátlan taposó csak mondjad
csendben dú-dú és a körmeid ritmusa
a kaparásod éji ciripelése
véraláfutás karcos tavak fehér vállaimra
kell volt emlékezni idő csak tagolva
szentek őrületére maszturbálva
elképzelt lepedők hegyvonulatainak
érdes a horpadásában felfogott
izzadtságunk párája felfújja az időt

egy dülöngélő árny mókája
atavisztikus ima-hörgésként ismételgetve
melyet hajnalonta suttogva elszégyellek
nagyanyám innen nézve szellem
meggyugodnék teámat ujjazva: forró-e
mosolyszegélyek mentén ájulok tarkódhoz
elhadarom ötvenszer a neved: "gigi"
visszhangom merev ellenhit csak
bűnnek mondanák: értem és áthajolnék
"csókod inni" ó ez is elcsépelt közönséges
fenekedhez közel hajolva ölelésünk ott maradt
benned a csöppség harangod mélyén
most újra nincs titok megtelik és
nem üresség többé: de nem is Valami
most leginkább csak somolyognék
a káoszon
mindahányan akik csak elképzeltük ezt a reggelt
rajtunk maradnak azok a bőrrétegek melyeknek
párakörein kívül eljátszogatnánk mint
kapualjakban a meglapuló erőszak-sorok
ha pedig fáj a tántorogva kisziszegett miatyánk
vagy ha emlékszem mosolyodra: laknék
mint benned tüskére húzott lepkelány
vagy ott lékedben összekuporodva
messzi ágyon egymás kerítésfalai
bódító nyugtatói csak néha
rándulva mikor önmagát érlelő fájdalmat
kíván a szenvedély vagy
áldozat akarsz lenni mert
megőrültél a magányod őszinteségétől.

a szemüveged mögött szomor árnyék-lepel,
éppen úgy mint nyugodt örvény, kókadt pislantásod
végéből kifordulva felém: mit okoztam.
Az akaratosságom folyamatos zakatolása
bújtat bennünket egymás elől,
a szemektől távol, véres levelek nyele alá.
Az élet pördülete fuvallatként vinne tovább,
hűsítő tengerönlödbe húzódnék, majd
nagyon mélyen, ijesztő hús-bástyám
hangtalanul omlana össze,
szilánkjaiból fogaink
kattogva csókhelyet harapnának nekünk.
Ha nem maradna más, csak egyetlen
lélegzetté pödrött szánalmas sóhaj,
erőből hunyorítva, mélyülő ráncaim
bújócskázó horzsolt sebébe túrva,
féktelen emlékzeni képes kiszáradt fűz,
kapzsin kapkodnék csókod fűszerének
emléke után. Szemhéjam belső falán
megnézném elsőtétített bécsi szobánkat,
kitapogatnék minden völgyet, szemérmed
simítva szuszognék forróságomból hópihét,
nem volnék szótlan és
nem mondanék semmit: végtelenbe nyúlt fájdalmad
nyomait követve, hagynám, hogy ne írjak
több ígéretet, kéred: csak hallgassalak,
nem őrültként, nem érzéketlen részegként,
csak homokkőbe vésett maszkomat tartva
éjjel: tegnapból a mába ájulva, siket
méreg, arcátlan düh és a vak szenvedély
mocskos köreit járva: táncika a másik
fájdalmassága és harca körött, kézfejet
törve, hogy reccse olyan: mint kolompra ébredve,
saját végemen kuncognék: hogy végre nem vagyok;
örömnek rajza, kérem: te megtűrsz magad körül,
hűvös vállaid lankáinak tövébe húzódnék,
gyermeki dühöm gonosz forgácsain térdelve,
büntetésem: pofozz: harapj:
némult kékemből fura, rugószerű könnycsepp
nyúlánk fonalán úsztatnám szádba azt
az apró csókot, amit itthagytál még
szerdáról reményből várnám, hogy karjaid idefonja
forró, száraz tarkóm köré,
hogy egymásba aludjunk.

a hotelszobába lépve mint akvárium
díszlete elött; a függöny zöldje
bársony mögé rejtve
a sarkaknak préselődött
bágyadt levegőt,
lábaid keresztje elött
egy asztal hajlong,
elfeledett alig-támpont,
hogy az eszmélet téves pontocskái,
a megszűrt figyelmünk átka,
a beszippantott porszemcsék
égetö sercegése a légcsövemben,
arra emlékeztessen, hogy
ez a kép rólad velem marad.

A sarkak vonaglanak a melegtől,
én összegömbölyödött cérnatekercsként
hullanék lábujjaid elé,
tovapöckölnél, csak mintha
legyintenél;
a sötétebb árnyalatokkal
összemaszatolt délutáni fények
szürkére festik a kosztümöd
felső részét, pillanatnyi
képzelgéseim és megszokásaim
várják, hogy festményt álmodjak
combjaid ívéböl, a margaréta-viasz
böröd legyen a lepedőnk,
forró üleped izzadt jégtömbként
csúszva tenyerembe rejtve
szemérmének minden maradékát.

Egy középen elharapott mosoly,
négyzetbe préseli a tekintetem,
nem tudom mire emlékeztem Onnan,
elöbújás próba, a zavartság elrejtése,
elférek magamban. Odaintenélek,
hogy memutassalak neked, lám:
milyen szépsen ülsz ott a sarokban.
Te kuncogva oldalba böknél,
függönyt széthúzò lehelettel,
a napfénybe ájulnánk, a szájíz
és a szem nedve, test-sója a lengése,
öntudatlan táncunk,
kisajkad felsértett szővetfala,
hosszan és zavartan: rámpsilognál,
csitítva altatnál: zihálnék szörnyen,
nem akaratból simogató márványkezem;
mert igy éreznéd.
A könnyedség hüvös reszketése vagy,
mint harmat simitása a füszálakon
nyári reggelen: cél nélkül való;

miközben telefonáltunk
az ablakban álltam
és a diófát bámultam,
rég ültettük,
talán nagyapámmal,
Ekecs közepén a
anyámék régi hálójában,
egy fém szúnyogháló mögül,
próbálom a nem-megőrülés
kínosan illékony művészetét
hangokká ás mosolyokká
alakítani. Azt gondolom, hogy
minden hasonló júliusban
téged kellett volna keresnem.
Hallgatlak. Majd a tiszafát
és a fenyőt nézegetem,
ők is zöldek,
mint a távolban,
a két macskaszem.

a régről ismert hangok
ide-oda lötyögése, hullámozva
simogatja a kiszáradt pázsitot,
arcomból csak lehúnyt
szemeim maradnak, eszembe
jutnak az átélések és
az elképzelt moszkvai
szobák, a panellakások
járdákra vetült, fekete
árnyékai, a holnapi
búcsúd tőlük és a fájdalmad,
hogy senki nem fog
integetni neked,
magadnak kell egy
utolsó sóhajjal beszívni
az emlékezés tényeit,
egyedül állnod ott és
elköszönnöd és zárnod.
Az érzékelés kikelet.
A tökéletlenség és az
átérzés csak apró részeket
tár fel abból a valóságból,
amelyik rajtam kívül,
csak neked létezeik majd.

"Megnyugtat a hangod" - mondtam,
hátradőlnék és fülelném
naphosszat, ha nincs nekem
akkor is, hiszen
hátha akkor is szól,
amikor már nem beszélünk,
csak elbújik,
hangtündérek rejtik,
ritmusok és topogás,
a belső kintre kerül és
olyan áttetsző
porékony a teste,
hogy félnék megérinteni.
Hallgatok. Odakint csendes,
falusi délután,
nem vagy itt,
de olyan a tájból
magamba vont képzelgés,
mintha egyetlen,
végtelenített táncot
járnánk minden este,
ölelve egymást,
akármelyik véletlenszerű
pillanatban.

a műanyag poharamban kocsonyaként reszkető vizem
zavaros tükre okker köröket zenget az asztal síkján,
a fekete wework bögrémben a zöld tea a te szemed,
a légkondi hideg és fáj tőle a homlokom, álmodom:
legtöbb ábrándom
végén éretlen körtéink mint
gondolatfoszlányok rólad,
erősödő nyerítésként szellőznek
egy völgybe vezető ösvény szélén,
errefelé minden fűszál egy végpont,
és ezek alatt a fák alatt halok majd meg,
mint dühöngésre hajlamos, bogár-arcű porkolábod,
ki harapáson és kínzáson tartott.
Tébolyom szinkópában rétegelt
zakatolását csak én hallom: jámbor gép,
lágy oldaladban lakom, kunyhóm a hónaljad árka,
öleljük a jót, jelenvalók imbolygó múlt keresése,
elbújunk előlük és bogarakként,
egyetlen percig még ölelkezünk a térkövek
szürke rései közé bújva, utoljára a
kicsim-susogásba komótosan belemúlva,
hangyákkal szórom meg széttárt combjaid
közt a fényes ketrecemet, köldökzsinór-alagút
mint újjászületéshez dörgölt sarjadzás,
mint gondoljon magáról ez a képzelgésem?
hogy én vagyok? hallgatás.
levetítik: holnap talán leugrok
egy híd korlátján átbukva,
koponyám koppanásait hallani,
dobszó a múlandóság egybejáratú
képzeletszobájába, melyben a susogás apró rohamok
mentén hajlik át sikolyba,
ahol a kezeid formája tulajdonképpen
egy mese tervrajza, régibácsi és öregnéni
múltballadája, a kegyetlenkedés sáron nőtt virágjegén
egy pillantás története, a képtelenség bólogatása
rendszerbe foglalva, elaludnék most,
haladni mélyeken át, a tegnapi álmodba lebegtetni
magunkat és egy csókban oldva fel bűneinket.

A fotódba merülve nézem a falat,
ilyenkor a közhelyek csomókká
bonyolódnak, bennünk a magunk terhei,
és egymásban lakva, mint két
régről ismerős árnyék, arról álmodok:
hogyan akaszthatnám meg az időt,
csak úgy, hogy egyet döccenjen,
hogy néhány ezredmásodpercre
újra érezni tudjam a simogatásodat,
amikor a valóságot elboronálja
valami őrülten naplamentéző
sötétlila magány, csípős
horzsolást hagyva maga után,
és a harapásaid megsárgult
nyomai is itt maradtak a jobb vállamon,
vagy az a napró-napra fakuló illat,
amit a kapucinis pulóveremen
hagytál. A tükörből most
éppen olyan mosoly görbül felém,
amit neked szántam volna,
ha tavaly októberban veled
lettem volna, te mélyen lakó gyöngy-hal,
vadóc, mérges sikoly, kedves dolgunk: amit
elmúlásnak nevezünk, pedig csak egy
szünet nélküli körforgás,
ugyanabból ugyanaz,
újrahasznosulunk.

Aludnék, mert a fotódat nézegetve,
elálmosodtam, az egész napos
létezés-kényszer körül
mi vagyunk az a két pillangó ott,
az ablaküvegek közt,
a némaság-szárnyaik merevségébe zárva,
tátogunk egymásra régi történetekből,
itt ma más a táj, nem hasonlít az égbolt,
jó lenne felismerni, jó lenne a bizonyosság.
Én itt és Te, kedves árnyék: hogy állsz,
hogy nézel és elképzelt sikolyommal mint múlok,
bólintok bólintok, akceptált állapotok,
az álmosság kényszere és a lélegzés
szükségszerű ritmusa, nem akarok
verset írni, esetleg csak szövegben üzenni,
nem szeretek közölni: csak vagyok és
éppen úgy nézegetem a lábfejem,
ahogyan te szoktad a magadét. Csak
a vágyam ugyanaz, hogy hófehér
combjaid felhúzva, mélyedbe kerüljek,
méhszájad érintve madárrajt engedve
puha barlangod rózsa torkába,
ujjammal szűk hátsód hangszerén
sóhaj-éneked felhőjében úszva,
izzadtan és ölelve tudjunk átteleni
együtt, minden élet-percet.

Elmerülnék. Közhely és felszínes,
nincsenek ma már különleges és
kimondhatatlan dolgok, minden
lázadás, minden vadság termék,
még az unalom is, még ennek a
tagadása is. És mégis vannak
titkos dolgok, mégis van, hogy a
tűrhetetlenből szépség nő, vagy
egyszerűen csak jólesik egy mosoly,
vagy egy régebbi kép, esetleg
a megbocsátás, vagy egy perc,
amikor nem vagyok online,
vagy nem kell más, csak a forró és
hideg bőrök összeérintése,
intimség és a sok beszélgetés,
durcád kacagása egy hosszúra nyúlt
szerelmeskedés után.
Ez mind egy világ, egyetlen
másodperc buborékban. Ellazult
ábrándozás a szakálladról,
az én szőkeségemről és arról a
történetről, amiben a végső megbocsétás,
csak egy újabb átkötés,
és ha majd megint elengedjük egymást,
akkor nem marad más csak ebben az
egyetlen mésodpercben megkövült,
két tekintet.

amikor annyira álmos vagyok,
hogy nem bírok elaludni,
oldalra fordulva, a saját
szívdobogásom lezúduló patakként
engedi át a vért, forró a
fáradtságom lehellete, mint
megdőlt tudat csonka válla,
görcsben kalimpálva az
összefüggéstelen sorok közt,
így
szóródnak szét gondolataim,
nem merek aludni, mert félek
hátha eltűnsz holnapra,
vagy én nem leszek neked,
játszok még: a lábujjaimat
hajlítgatom, olyan erősen,
hogy görcsbe rándulnak,
ütném a halántékomat, éppen
úgy: tompán, amilyennak a
est-magamat érzem, csak félem,
hogy meddig nőttél bennem,
ahol a levés, mint őrizve
ezt a mosoly alakú, érdes
sorját, hogy régi sebeinket
mint ejtette, te gyógyítva,
véded - könnyet rejtve, és
az ájulás előtt, mikor az
altató utolsó simogatása
még éberség: szuszognék rád,
ölelve.

a dolgok bennünk ahogyan rázkódnak
elalélt cseppnyi csomagok
ciripelő embersóhajok a félhomlyos sétány
és a kirakatüvegek között
minden csalfa
nógatása a kedélybetegek
köröttem hajókázó fájdalmas látomásainak
egymást ennék vagy nógatnák
hogy lépjen elő a sorozatban ismétlődő
trágár magány
a londoni balladák járdákra húgy-szar-rajzolt
hóbortos látomásképei
csak átreppenek felettük
mellemig érnek a tájképek
az ékként belénkszögelt
múlt-szilánkok és a meg-dalolásra alkalmatlan
hangok
nameg a tarkómra simult árnyékzárványok
eltáncolok előletek
nem óvatoskodom a meneküléssel
nem akarok semmit a szemektől
a durva karok az akarat és a rohanás
szövetig marják le a felszínt
azt a díszes nyálkás vázat
a lényegtelennek tűnő
mindenek előtt való félelmeinkről
a jelenben
tapiskoló gyerekek önző és akaratos
megmaradási kényszere
hogyan tűrik
miként bólintják a lepörcent forgácsot
bálnák spricce nyakukból
hústermékek vérző sikolya
a saját keserű jelenem jelenükben
ahogyan a koszban
lent a járdán a waterloo tesco előtt
tátogva lebegnek
csak test vagyok
léleknek nevezett lódítás mesével
másodpercig élő vágyak
a dekonstrukció emberkertje
a megszerzés élvezni való
örömszökőkútjaival mikor
felbuknak lemúlnak és a halált feledve
rövideket lélegeznek mintha
épp kibújtak volna anyjuk ajtaján
ott lent elterülve a véres placenta ágyáson
felsírva megpaskolva édesükhöz adva
gondoskodásra minthogy az összes itt
előttem mint akarná azt a régi mélyet
az áldást a vágyat és az esélynek fényét
és a leplezetlen védelmet

ez az elvarázsolt halálváros a
cseppnyire zsugorult szájával jeges könnyet
szipog fel szomorában
és a délután hosszan elnyúlt ablakára
fújja: nem kell egyetlen
nagy mozdulat, nagy szenvedély sem,
nem kell az átérzés,
csak köpje arcomba a látványt
átjőnek rajta a tárgyiasult akaratok
az örök kakofónia szimfónia
ahogyan én mint Az Ugyanaz
nem más
vagy különféle
csak bedőlve a lyukba
és alul szétterülve
és tán odalent még a mélyben alattam
csak hosszan nézek a sötétbe
hátha illatod felkerget egy lepkét
vagy egy színes gömböt
ebbe a térbe
csak a szuszugásom marad
az apró horkantások
és a látvány
a gyomorégés
és az üresség mindenféle kedve
hagylak szépen pihenni
úgy gondolom mintha hozzd érnék
úgy képzelem karodban lenne egy folyó
esése még beljebb
és onnan a szélről már semmit nem
érezni csak a vizinövények
lassú ringatózását
egy gyerekkor emlékben

csak nyomodban fekszem mint vájatban a sűrű csend,
hasam sziszegve préselve, tűhegyek közt fájdalom-derű, és
hogy mi történjen a pillanattal? Nézlek. Csak mint más
dolgok a véletlenből: gyermeki örömmel csepegnek elő,
több dolgom nincs velük, mint észlelni vagy elhajolni tőlük,
nem mozdítani semmit az égszínkék foltokon homlokunk felett,
nem lebegni túl közel hozzád, mert mintha égetne az a szem,
egy régi emlékből a csend. Csak préseljük egymáshoz a félelmeket,
szikrát akrtunk enni a tüzes bokrokról. Megkérdem: honnan
hová tart a vágás? Amit az az ártatlannak tűnő, karc-sóhaj
légcsövemre mart. Meddig ér el egy mosoly? Hogy fél a
légszomjból fúvott áldás? Az egymás szájáról leolvasott mese,
olykor néma, vagy szétszaggat: egy ó-t formál távolban lég-testedre
és ott a szűk résben, alhasad mélyében, magad felé húzva: ó, vallomás,
egyetlen megkövült pillanat marad belőlünk, mint saját mesénk: örökre.

vajon mi értelme a sétának ezen a reggelen,
mintha vonszolna magam alatt egy sóhaj,
egyedül a nyáj bennem, a szellem csak fityegés
és a magamba beszélés egy kínos folyam, mint hangos
magyarázkodás, a járda repedéseinek  póklábait
figyeltem, ott voltam és itt vagyok, az időm
mégsem végtelen, mint akartam kört hinteni köréd,
néhány napja még jelen volt ez az emlék, az a
szellő Windsorban, lég forralta forró tenyered
ujjaim közé simulva, minden nappal egyre nehezedik a
távolság, eltáncolnak előlem sétáink nyomai,
mások gyúrnak rájuk, árnyékok foszlatják szélüket,
rágyúrnak, ráköpnek. Nézlek, csak néhány marás a combok közé,
hogy valami felmorduljon nálam, benned huppanva legördüljön
a mélybe, a szívnek lakott mélyek hűs vizébe, a sárga
foltra az úton, a nedves folyamra a szemgödör
völgye körül, csak úgy marasztalva egy másodpercre,
hogy mosolyom mögül zokogva lessek közös végtelenünkre.

aludnék hátadnak szegezve állam, könnyeden körözve
két lapockád között, tarkódon légies csókkal
pecsételve életünk titkát, mint fonatot és a színes
pupillákon vergődő napfényt magunk felé szürcsölve,
csak nézem a göndörkéidet füleid körül, nem vagy itt,
de látom és elképzelem, hogy nélküled az elmúlás maradna,
hogy csak csendben itt, ha tehetném csak elmerülnék a mélybe,
lefelé keringés és a puszik, csókok közti árnyalt különbségeken
való merengés, a bal combod finom tartása, miközben mélyen
benned táncolok csípőmmel féltőn pihegve, hogy te számba
sóhajtsd életed minden örömét, hogy kellene lennem ma,
vagy hogyan legyek holnap? csak nézem a kamillateám felszínét,
a fura sárgás holdat, mintha lenne benne némi zöld keringés,
egy tegnapelőtti "Jó reggelt" köszöntés emléke, vagy a fájdalom,
mely most rekedt belém, hogy elvérezzek ha nem leszel: nincs mit várnom.

Amikor a teraszon ültünk szombat este,
a szemközti házakon lecsorgott a narancssárga
délutáni fény, én azt kérdeztem tőled, hogy
vajon milyen verset lehetne írni arról
amit a teraszról látunk együtt, a házafalról
ott balra, ami egyetlen nagy L betűt formált
a két vadcseresznyefa lombjának tetejével,
mint hatalmas merőlegesekkel. Emlékszem nem
értettél azonnal, majd valamit mondtál,
de a hangod helyett csak a következő,
gyors puszid illata maradt meg bennem,
egy kis parfüm buborékot hagyott a fejem körül,
aprókat remegtem belül, a sötétzöld faleveleket
néztem és a sűrűben mocorgó galambok szárnycsapásait
figyelve megsimogattam a térded felett a puha bőrt,
mely márványként világított át a szakadt
farmerod egyik aprócska tépett szélű lyukán.

Amikor ma átveszekedtük az éjszakát, egyetlen
apró mondat köré szőttük fel minden rettegésünket,
egyetlen szálon csüngve harcoltunk az értelmetlenség
minden árnyán át, hogy a céltalanság és a félelem olyan
területeit tudjuk bejárni, melyet csak azok tudnak érezni,
akiknek van veszítenivalójuk. Nem aludtunk, csak elmondtuk
egymásnak újra és újra a süket-szavakat, melyek nem
jelentenek semmit, vagy nem azt jelentik amit a
szótárban jelentenek, nem ezek a fogalmak tettek téged némává,
nem azok a hangok gyilkolják a szerelmünket,
hanem a félelmeink legbelsőbb magja, a gyermekből ott
maradt magocska, mely mint valami akarnok, kielégíthetetlen
szeretetre vágyó rosszaság, csak el akarja rabolni
a tekinteted újra és újra, ha nem figyelsz üvöltve
vicsorogni kezd és hiába kérem, hogy hallgasson,
csak sírva toporzékolva akarja, hogy rá figyelj,
minden lélegzetvételed el akarná szívni, hogy egy
aprócska szeretet-morzsát kaphasson. Gyűlölöm őt,
ezt a rothadó, megszeppent gyermeki lényt a történetemben,
amit olyan pofonok és olyan erőszak érlelt ilyenné,
melyet csak csititani lehet, gyógyitani nem.
A te lelked egy rémült kislány mézeskalács-ketrece,
puha kezeddel nyúlnál felém távolról, hogy félénk sóhajoddal hűvös,
gyógyulást adj mint titkos játszótárs, elfogadom: elcsitulok,
elnémulok, a benned lakó gyereklány ölelésében aludni,
mintha mindig ott lettünk volna, a csendszigetünk titkos,
puha rejtekében és te leszegett állal néznél rám,
hangod csiling csendjével fájdalmamnak dalolva éjt,
nappalt és hajnal-harmatot.

Amikor ma kora reggel elkísértelek a reptérre,
csak gyors búcsút intettem volna, majd visszafordultam,
hogy még egyszer megérinthessem az ujjaid, hogy elraktározzam
a bőröd puhaságát, hűvös, száraz tapintásodat, három hét halál
következik: a nélküled való értelmetlen lét keringése,
az olyanok keserű magánya, akiknek szerencséje volt:
mint nekünk és a szerelem nem csak egy elképzelt történet,
hanem zsiger, mosoly, pörgés, halálos sebek sora,
kacagás, ölelkezés és amikor a "kicsim" simogatásával
óvnád azt a valakit, aki semmit nem érdemelne belőled:
csak néztelek, ahogyan a reptéren eltűntél, egy integetés
gyors koszorújának lebegő árnyéka mögött, hogy huszonegy
napig ne lássalak, hogy huszonegy napig halott legyek,
hogy huszonegy napig minden mosolyom hazug legyen.
Csak némán nyelem az ablakon át a napsugarak által
megvilágitott porszemeket, az irodából azt a
járdát látom, a két épület között, ahol szombat délután öleltelek,
a könnyem árnyéka óramutatóként pörög vissza az emlékeinkbe.

meglágyulnak az iroda zajai, ezek a fura formák, elgondolom,
hogy vajon ki az aki ebben ébred, ez én, vagy te: melyik éned?
vagy hogy mennyi zavaros perc kavarog körülöttünk, nézzük,
mintha az idő többdimenziós lenne, az abszurd fordulat
énbelőlem tefeléd, és ha fordítva hordjuk egymást, kedves,
mint pántot, hogy tán úgy kevésbé fáj, mint mikor ő bántott, vagy
mint lenni, mint aludni az álomkörök sípolásának ellenére,
tudom, hogy hiába minden képzet, melyet innen átszúrok hozzád,
hogy nézzem mint vagy ott, sikolyodban, a távolban,
titkos levegődombok közt, szuszogva csendben életemnek
mélyben zengő tüneménye, elmúlunk újra, hogy majd megtaláljalak.

amikor sírna belül a kisfiúnak nevezett képtelenség,
lengedezik a dél körülöttem és az állkapcsok alatt az az összehúzó
savanyú erő, mint rejtik koporsóba a vérző könnycsatornát, ha lenne
utolsó szó odaadnám, ha lenne bármiféle magyarázat arra,
hogy miért nehezebb az egyik perc mint a másik, akkor elmesélném mindenkinek.
Csak nézném, ahogyan pislognak felém. Ezernyi boldog tekintet.
A pupillád magánya áttetsző fólia a félelem dombornyomása előtt.
Válaszok helyett az állam vakargatom, a borosta játékos tartozék,
nem értem miért van ott. Nézegetek, mintha egyre távolabb csúszna minden forma,
a mozgás különleges élménynek számít a megmerevedett formák között.
Olyan türelmesen figyelem a környezetet mint fátyolos szemű haldokló madár,
hátha elsétál előttem egy ismeretlen, érdekes árnyék, fityiszt mutat és
rámspriccel egy kis hideg vizet a poharából, én visszanevetek, utánafutok és
megcsókolom a tarkóját. A tartóoszlopok márvány mintáját nézegetem,
egyszerű formák és kacskaringók, melyek megnyugtatják az amúgy
halottnak vélt gondolatokat. A háttérben zene, nem nyugtat,
nem jelent semmit, csak hullámok a levegőben, van olyan szervem
ami érzékeli, tudomásul veszem. A szemsarkakból gonosz és kedves lóg
lefelé, meg az árnyalatok, a kevertség mindent átszövő
valóság-bonyolultsága, melyet csak lehúnyt szemmel lehet felfogni.

nálad voltam az imént, angyal volt szőke homlokán,
a felzavart lángoló képzet, mint nyújtott meg alvó
halk szaván, és most visszajöttem, könnyeim elszáradt
lenyomatok hűs erdei köveken, egy elfolyás a térben,
mint szűk mezsgye, ahol bánatodat újra átélem.

veled aludtam, a távolból az a madár csak gyenge dallam volt,
fújta mint kell a halott percnek, és mint védő tollpihe úgy
karolt át, rád hullattam csendes hajnalomat, csókolva hűvös,
puha vállad és mint ismeretlen, félénk vándor és csak elaludtunk,
átkarolva csillagok közül kitekintve, az elharapott céltalanul
kóborló választ.

most minden csak úgy önmagában csendes, alig hallani emberi hangokat,
ez a halk hajnal magától van magában, nincs a szava, nem ölel,
nem bánt csak létezik és odahajol ha csókomat kéri, csak néz és
utat ad a kormos gondolatréten át sötétlő hajhullámodig,
hogy orrom beléfúrva, maradjak ölelve, hosszan: elhiggyem örökre,
s mint aki nem fél a hallgatag léttől, mert a zaj a félelem,
maga a támadás.

és ha leszek még, ha maradok és ha voltam, most nem látok és régebben
sem láttam többet, éreztem csupán, mintha én lennék a mozdulat, régi árnyék
vagy hideg izzadás, mint jönnek érted és visznek, mocskos ujjak, csak
útban voltam: mintha lett volna választás: karodban voltam, kopott
cipőm orrán a por: abban az álomban, mint kék szoknya a távoli holdban, mint
mondtam: nálad voltam, és halott, szőke angyal lobogott lázas homlokán.

elképzelem, hogy csendben vagyunk,
nincs semmi és nem kell szólni,
nincsenek jelek és nincs közlés,
csak megnyugszik a tér, vagy elcsendesül és
az a sok zaj és kattogás, ami szinte
mindig megadja a háttérnek azt a borzalmas keretét,
ahol a levegővétel és a figyelés is
ugyanolyan nehézkes lesz tőle,
mintha súlyokat akasztgatnánk képzeletbeli
fonalakra, elképzelem, hogy mindez képes
elhalványulni, majd megszűnni,
nem tudom milyen lenne az a képzeletbeli
kocka körülöttünk, megpróbálom elgondolni és
odafigyelni rá. Eszembe jut, hogy mennyiszer
hallottam azt, hogy a dolgok tőlünk függenek,
mosolygok és ahogy szoktam, közben lefelé nézek,
nem az álcázás miatt, nem teszek kitérőt,
nem próbálok menekülni, csak valami zavarót érzek
az én-irányításból, félek attól, hogy a középpont és az
önzés hozza létre azt a mezőt, ahol állítólag jól
érezhetnénk magunkat. Mi lesz belőlünk
ha gyengék leszünk? Mi lesz ha minden végtagunk
kihullik, eltűnik, vagy ha csak feküdni tudunk és
nyálcsorgatva nézzük a fehér mennyezetet egy ágyból,
mindenütt idegenek, akiknek ezerféle akaratát bár értjük,
de a miénk akkor már egyfajta alázatos könyörgéssé szelídül,
talán épp egy színes madarat képzelünk a gyerekkorunk
legszebb pontjára, ahol még minden előttünk és ugyanaz az
akarat-képzet volt bennünk, mint akkor, ott:
ahol felszív bennünket a halál.

elképzelem, hogy mindez csak pillanatnyi
árnyékfolt, az ösztönök és az akarat döccenése
egy olyan kanyar előtt, melynek végtelen ívétől
nem látni a mögöttes tájat, amelyben sodródni mint egy
ártatlan tudat, mindenki mást vél önmaga birtokának,
reményekből és igenlésből építget olyan pára-kunyhókat,
melyekben elrejtőzhet a kegyelem elől,
hiszen az üresség egy rémísztő kép és egy eltompult,
fájdalmas következménye valaminek, amely egy
jól behatárolható kezdő és végpont között
nálunk hatalmasabbra nőtt, de mégis bennünk lakik
és a teret, mely már nem elég az étvágyának,
úgy tágítja, hogy egyre csak fájdalmat okoz
míg majd megszokom: újra és újra és hozzásimulok.

Mennyire számít a távolság? Érdekel-e egyáltalán bennünket,
hogy közelebb keringjünk? Az átszellemülés és az elzárkózás
zavaros nyugalma, amikor azt gondolom, hogy magam mögött
tudtam a dolgokat, de azok velem akarnak maradni, két
oldalról úgy fogják a kezeimet, mintha ártatlan gyerekkatonák
lennének: "örökre legyek velük" és kérőn néznek rám, miközben
sétálunk. Pedig nem történik semmi, csak az odakint zörejeit
hallgatom - mint gyakran. Egy építkezés fémcsöveinek a csörgése,
egy részeg nevetése, sziréna. A Frazier street-re nyíló
ablakomon át minden titkot megkapok a belváros hajnali
magányából, nincs róla véleményem, csak hallgatom
a zörejeket, nem engedem, hogy

Mi történik a csenddel ha nincs többé? Csak úgy könnyedén
megfeszülve éljük a távolság magányában az életnek nevezett
ismétlődéseket. Ma reggel csak egy madarat akartam meghallgatni,
a park fáinak leghangosabb rigóját, de lassan elfeledkeztem
arról, hogy mit terveztem és csak a gondolat kényelmetlensége
maradt. Jobb nélkülök, a könnyed ösztönök és az érzések mindent
megadnak a bárokból hazafelé sétálóknak, a másnap távolságát,
a valóság valószerűtlenségét, az idegenekkel való párzás ígéretét:
ezek bóklásznak ilyenkor az utcán, nem különös és nem különleges,
csak a megszokott, üres lét.

Szénanáthám lett újra, ma éjjel fél tekercs wc papírt
elhasználtam orrfújásra, tüsszögök és nézem a szoba szemközti falán a
maratoni érmemet, kék zsinórján dátum, amelyből csak a kétezertizenkettőt
látom, a többi része - a hónapok, napok, percek: elvesztek. A rigófüttybe
néha nem keveredik más zörej, hang vagy nyerítés, ilyenkor olyan érzésem támad,
mintha egy parkban aludnék, szinte érzem magam körül a fűszálak hűvösségét.
Úgy marad, ott marad és nem akarom, hogy közelebb jöjjön, mert a
farkas-pofára emlékeztető szőrös arca az Álomember zsákjában egy
csipetnyi vigasz. Egyik sem kell. Sem a baj, sem a rá adott
megnyugtató válaszok, nem érzékelem a meghatódást, vagy az erőszakos-jót.

Nem látok végső, nagy dolgokat, azok se néznek engem, ő sem
lát ide hozzám, én se látom többé, csak a tenyerében feküdtem.
De eltűnt, egyszer még lehet, hogy előkerül, de nem kell előre
gondolkodni, folyamatosan létezni sem kell, a szüneteket térnek látom:
kellenek. Nélkülük csak folyamatos kifújás lenne az életem, mint egy
lélegzetvétel, vagy egy fuldoklás, mely sóhajban végződik.

amikor a hajad mosás után másként fonja arcodat körbe,
fél és negyed ívekben meséket sző szemeid köré,
csak nézem a szálait, megpróbálom az
illatát elképzelni: szívni remegve, a magányos
tincseket vizsgálva, a fények más és más
zárványait egészen távolról, közelinek érezni.
Néha a szemeiden át olyan helyeket kémlelek,
ahonnét alig jön reszketésen kívül más, érzem
ahogyan a játékosság komolysága megpróbálja
elbohóckodni a félelmeket, a fájdalmat
és tavalyi könnyeket, hogy őt, ott bent
ne érhesse vád, vagy szúrás - csak hallgatom
felszínend könnyed álcájának énekét, csak mosolygok
vissza a mosolyba, közben hajad bodraiból
dombokat szövögetek és a havas tájakra - ott
középen úgy nézek, mintha az alatta dobbanó
mélység valamennyire elrejthetene engem
a saját, gyerekes és szánalmas félelmeim elől.

általában nehéz elkülönülni a hangoktól,
annyiféle harang alakú forma alatt állok,
az egyikben esőt várok, a másik alatt
haldokolva tátogok egy kórházban,
vagy éppen ölellek miközben te álmodsz.

az álmosság egy nehezék, de mégis
egyre könnyebbé tesz, mintha kivonná a
súlyos, fémes dolgokat a testemből,
csak a bőrt, hajat és a testnedveket hagyja meg,
a szemeim elé teszed a tenyered,
a mosolyom kilátszik mögüle.

A zöld tea kiváj belülről, mindent kikapar,
addig amíg az üres bőrtömlő, ami megmarad
lebegni nem kezd, csak iszom és várom a
könnyed táncot a szélben, várom a napsugarak
utolsó csíkjait a tükrön, várom, hogy felhívj és
mosolyogj rám a szemeiddel.

Elképzelem, ahogyan hason fekszel,
a bugyid pántja a csípőd alatt egy gyalogösvény,
amelyet foggal tépek, hogy a nedves itató fedelét
széthúzhassam alatta, belenyalva csillogó felszínébe,
lehúnyt szemmel az ízben fuldokolva,
kutad mélyét felkavarva: szomj és vágy,
színes illatod most is érzem.

Majdnem elaludtam írás közben, kimaradnak másodpercek,
olyankor összerezdülök, mint aki ugrani készül,
felkapom a fejem és jobbra balra integetek.
Kérném, hogy csússz elém, dombocskának,
hogy két ujjal embert mintázva gyalogolhassak a
vállaidon, aztán újra elájulok és várom, hogy
életben maradjak addig, amíg kellek.

Megvolt a zuhany, esik az eső.
Olyan kint mintha október lenne,
a varjak is egészen közel énekelnek,
ma nem voltak hangok, csak füleltem
most egy percig, mert nem hittem el,
hogy a szél süvít odakint. Rég hallottam.
Abban sem lehetek biztos, hogy élek és
valóban éber vagyok, de amint dolgozni
kell majd, elmúlik minden ebből és úgy
teszek ahogyan kell. Belülről és lassan
öl az élet, csak az ösztön nem akar
halni, de a tudat könnyebben odaadja
magát az elmúlásnak.

sok szemem van, sok fülem van,
mégis csak egy vagyok, mint más,
csak egy arc most itt: de lehetnék
volt messziben, néznék egy tükröt ott,
abban másik arc ezerként sikoltva,
abban a mában, nem tudva rólam itt,
pedig én tudok róla, nyúlnék hozzá,
de nincs: képzelem, hogy lenne, s ha van,
tán érezne egy bizsergést és lenne
egy kósza gondolata: egy arcról amit
nem ismer és leülne egy másodprcre,
elmerengve azon, hogy mi lenne,
ha lenne valahol a távolban valaki, aki
rá gondol éppen, de nem éri el, mert
ő itt, a másik meg abban az ott-ban,
melyet csak egy pislantásig érzett:
miközben a haját fésülte itt.

kidudorodik a lábam a pokrócon keresztül,
szobám titkos Hua hegysége, vörös bársony
por szövet. Megfacsart lábfejem üres
törzshöz kapcsoltan vontat át innen a reggel
alkotásnak képzelt szúnyogsíp háttérsikolyába.
Két vánkos és egy kisvánkos mindenem. Domborukhoz
feszült szürke felhő vagyok, csak köves, hajlott
hegygerinc, nincs átszellemülés. Kintről
megint pittyog a Waterloo állomás borzalmas
szignálja. Mintha ismerném. Hideglelés. Mintha
nem nekik, hanem nekem jelezne: hogy menni lehet,
hogy most van egy kapu valahol, tán csak oldalra kell
fordulnom, előrebillenek, zuhanok egy megérkezés
felé, ott vársz: kérges tenyered tenyerembe
simulva: ó, kedves! Átölelsz és a pályaudvar maró,
cigarettafüstös hajnala, mérges mozdonyai csak a
távolból sziszegnek: fuldokolva elhajtom, vissza
magamba. Egy könnycseppet szülök értünk, megint itt,
az Ez-életem körében: a messzi tőlünk ketrece, te
amott, abban a kristály-pillanatba zártan,
simogatással várva, egy fájó emlékfoszlány zárkájában,
melyhez néha átbújhatok egy ölelésre, hogy titokban
a nem létező, mégis borzalmas halált rettegjem.

mint mikor a hajnali rigók tekintetében
ártatlanságnak véled a kíméletlenséget,
mozdulatlan nézésük szúr, ahogyan szemeiden át
mélyedbe fürkésznek, megszűnik az ítélkezéshez
vezető magabiztosság, csak ülsz ott, ujjaid lesznek a
játszótársad, kergetnéd árnyékodat az aszfalton,
de az újra csak elmenekül.

nem szabadna lélegezni minden perc végén,
kellene valamiféle szünet, mit meghagyni a most-nak,
tenyerébe helyezve jószándék csomagként, hagyni a
tébolynak annyi falatot ebből a sóvárgás ritmusából,
az élet bohókás szüneteiből, mint a szeretet rejtvénye a
földönfutók jaj-harapása piszkos járdák dupla ágyain,
hol szuszognak és belehalnak önmaguk történetének
mocskos romjain.

átsétálok köztetek. kecses kéztartás és vékonynak
képzelt szellemlény a múltak felesleges haragjai felett,
ott lenni, mint megfagyott hó-nyom gyerekcipődről,
mit a jelenből áthajló én: így szorongatnál meg,
ölelésem itt marad, innen járja át rideg tekintetként az a
messzi táj, imbolyogva menetelő, nyughatatlan vándor:
jutalma bölcs magány, egy kis szomorúság jeltelen sírként
mindig a szájsarkából figyel: tudja, mit nem kellene,
érzi a jelen mennyire gyermekidből él.

nem való gyötörni, mint kuncogás a haldoklón se öröm,
se vágy: mégis történik, termeli gonoszságát a rút,
kérlelhetetlen ős-magány, ritmusa udvarias kopogás koporsófedélen,
mint hant kihűlt szemhéjak felett, azon a borzalmas fedélen,
csak összetapadt, szürkés szájak egy zöldes hold-mező kurta
bólintása alatt, hol lombok és rügyek követik egymást
itt és más bolygókon, végleg egymás ágaiba kapaszkodva
őrködnek magányok torz sorozatai felett: száraz ajkakba
életet énekelve.

egyszer néztem ma az égre, felhőknek komotósan görgő füstpalástjára,
nem formáltak semmi mesét, nem néztek vissza kérőn, csak rohantak.
Összeszorítom a szám, szemeim közt mélyülő árkaim báboznak a számmal,
ó, rohanvó árnyak odafönn, szürke tomporaitok mint-volt támadó seregként
menekülnének a múlt elől. Az utca díszlet egymás-ölelésének történeteihez,
kegyetlenségek idők szövetébe tekert közönyös jelen-párjai: most, végül
csak csókot kérve legyintek a régi képen, hagyom, hogy kutat vájjon belém
a múlás, aljamban körökben rebegú vízzel, mint terüljünk egymás mellé: két
tömörebb légtömb a szoba levegőjében, alig térve el az áttetszőség
kényelmes álcájától, hangom könnyet törölne drága rétem fűszálai közül,
orrhegyem téli tájat rajzolna combjaid belső vásznára, minden hópelyhet
egy erősebb nyomással ragasztana fel, lenne ház, szánkó és utcai lámpa,
csizmanyom, fehérben vércsepp, hűvösben tamtamozó koragyerek buborék,
ajtó nélkül hagyott szobánkban a komor lélek miközben haragvó ritmust
diktál erejének minden kövével, rámhúzza a paplant, ellopná a merengésem,
hogy elmenj, vagy a gyomromat maró örök hallgatásod rémét egy szőke
marionett gyilok köré szője és mindkét karom csak előre-hátra libeg, ujjad
emlékeit rágom, benézek az ágyam alá, talán az árnyak hagytak
valami rést amin átlátok a túlra: nem tudom a tér minden zugát átélni,
csak megbújok itt: átfogom képed és meghalok válladon néhény percre.

a zajok közt a sóhaj, szünetvirág pergő álomdob,
rigmust teker csuklója köré az éj, s mint hallanám
tőle a lágyra szétkent vágyakat, hogy itt volt
veled és őrzött mint régi sebek a repeszt, dobol
macskás bársony talpával, miközben dörgölné cimpáit,
azokat az árvákat, hogy így adjon ütemet az egész
veretnek, dú-dú és sötét ballont húz köréd magánya,
vedlene a tapintható, az árnyéktalan fal szemközt,
az idővé váló, pillanatnak öltözött kéretlen belső,
a sápadt fasszá képzelt nyűgös remete, hogy van ő?
a kicsiny rosszak naggyá szövője, hozzád illeszkedve
próbálja a harapás helyét, illően biccent, hogy
féled-e? vagy olyan bátor? hogy kinyisd a szemed,
ha egy halk szobában ringat a kényszer, melyben
ernyedt csonkká fájdulnak a végtagok, éket ver
alájuk a röhögés az utcáról: a hajnalok elcsikkadt
sikolya döbbenten magára forraszja a lepedőt, egy szem:
tán én, vagy másból hagyta itt magát a bánat, de
mint a vagy-jel, reményt sóhajt és áttáncol
előlem méhedbe, s itt, elbújok. Néztem képsorod,
volt-idő, te, igen a fáratdságod, álmot pöttyent
homlokodra, ásít, majd nézek és lefolyik a falakról
a bőr, az a képtelen vetület a csillagokkal, van
játék és még mikor csepeg, tátott vedreket szájnak
álmodva teríti melled között a vágyában síró,
magát hullazsákba csúsztató utolsó képzelet. Élni,
mint hazudni kegyből: ocsmány kis gyáva bogár,
körmönpattant szürke foszlány, és karolni, órákra
vissza a délután homállyal árkolt szűk keblébe,
hangod mellettem kupurgó szelíd akaratába, nekem
itt suta imám vagy. Átfoglak és csak a csss, hogy
emlékből táncoljon ez a két kicsi, béna inga, saját
részegsége szégyenében: képzeletben kapaszkodva,
álmodhoz képzet-tapadva - vigyázban elpihenjen. jóéjt.

valamelyik tájban benne érzem arcod, ligetszép
magányában szunnyad, fájni készül mint mosolyfelejtő
ágvégeken a fáknak szíveit simogató rügytündér kellem,
jégmadár színű égszövetbe tekerve, vagy-jál szép hattyúm:
sírócska: tán holtan volt ébresztve, alak nélküli hajnal-ébrem
körötte mint légzi a fújást, amiből értő szó tágul a miértek
vadóc kornyikálása zavarva táncolja felhígult ondó-nedvét a
pamacsolva megszépült ezerkettedik világajtó piszkos
körömágy kertjében, hogy minden fejből tulipánt kanyarítva,
kínt tudjon szürcsölni a karókra feszült volt szépek és
hajdan erők szép izmos testükkel hódító mélyek, valakik tán ott,
abban a térben, hol sár a vérben, mint a fentekben énekvő
dalokból enyhet kerítő édes jégmadár, szárnyával vagy és és
szemhéjat formál homlokom fölé, hogy szememből habot verve
úgy ébredjek mint lennem kellene: és csípőd a márvány, a
hótájból bogyorodó hegycsúcs, hogy számhoz érne: és a
halott testekből csorgó nedvek: mint én azokat, ők is elfelednek,
lassan visszamálik a jelen, hogy mi: velem-veled: ölelve ébredjen.

nézek a szépbe, távol boldog-bodor lebegés, voltunk visszakanyarjai egymásnak,
könnyű utakat ellökve: járatlanért, fájdalomban égő, reményköpő vágyak -
mint dalt fakasztanak, éjben kolompoló remegést adnék, és félem: hogy rosszkor haraptalak,
kuncsorognék: csókod után, A sóhajtó őrült-itt, bizonytalan toporogsz előttem,
homlokodra szám hűvöse mint bocsánatért bőgő téli táj: lehelve vágyat, gyermek-kacajt
mint vég nélkül simogatás: megnyalva ujjaid újra és megint. felnézel. tükreid: a két
csendes tengerszem, bennük merülök mint mélybe pörgő ólombohóc,
a csobbanás után maradt körökből szelíd szemed játékos, könnyed, pajkos: szív-köved alul
mélyedben koppanna hozzám, dalt fakasztva, őrült lobbanásomat fújná ringatásért cserébe:
hogy maradjak védőd, most itt: férfid: mint voltam rég nőd, messzi tájban, szakállad
közt a szád mint találtam: édesnek, édesem, hogy megbocsássam: múljon ez is,
és maradjon lelked a mindenem: lélegezni mint együtt két közeli domb: ívükben is együtt
zokogva, hol felhőt, hol patakot rejtve: a világot egymás szívéhez igazítva, magányos
lelkem mint búja üti: odahajlít válladra a remény, ölelésben a pillanat
széttépett kerge vidám pislogása, mellemre érintett szép homlokod: az a
drága: mint rejti mosolyát halam-kincsének,  együtt
gyönyörű források partján, végtelen könnymezők
magunk mögött tág sebek záródjanak kagylóként
tengerfenék és egek közé: egyetlen sétába, sóhajba sűrítve minden dolgunkat.

álmod gömbjeihez sétálnék, áttetsző foltként
keringőzve velük: megsimogatnám a történeted burkait,
majd a fehérségből kibújva beléjük zuhannék,
hogy megszüntetve a valóságnak ezeket a makacs
gátjait: hozzád átjutva, szobádba bekopognék,
álmodban az ajtó felé rohannál: nyakamat karolva
lehúnyt szemekkel kézen fognál, álmosan körbevezetnél,
mögéd heverednék, szorosan, te pedig az éjjel csendes
testében mellkasomhoz simulva bújnál helyedre, hogy
együtt hallgassuk az esőt, miközben ezt az érzést
álmodnád tovább, huncut mosollyal fordulnál felém,
orrom arcodon végigsimítva kutatná sóhajaid:
a távolság elgyengült, rossz emlékké zsugorodona,
mutatóujjammal körberajzolnám a szádat és te
egy pillanatra felébredve: kinyitnád a szemeidet és
zokogva kapaszkodnál, hiszen tényleg ott lennék,
sírni kezdenénk, mint odakint a zivatar,
közben mosolyunk és csókjaink egymást kergetnék,
szempillámmal homlokod csiklandozva: csak nevetnénk,
szemedbe merülve mélyedben együtt keringenénk,
azután kérném, hogy minden éjjel álmodj ide engem
és egy mély sóhajba burkolt szemhéjpuszival elköszönnék.

jó lenne tudni, hogy meddig érünk és
honnan kezd a múlt, tagjaink mint növünk
nyújtják felénk égő szemeiket forró és
hideg vállak koccanásából táplált emlék-érintés,
annyi szép tekintet létezhet, élve hagyni őket a falakon,
lemászni a végekre, ahonnét csak lábat lógatni lehet,
szép gyönygök köldökzsinórjára felfűznek minden meghalt szívet,
árnyékok magját emészteni rémült szemeken keresztül, míg
elhasználom a levegőt a halomra hordott ébredés az
ösztönök fehérködös nappaljából átformál bennünket és
ha sötétbe ér a képzet, a haloványan világító beltengerek
és az üresség együtt eszik le rólam a némaság
által nevelt hófehér árvácskákat, földjükben a hangyák
öröknek hitt életüket álmodják, sétáló egymásnak emlékek
levegőben légzés tereken átballagó tudattalan szemlélődés
nem hiszem, hogy álca lenne szemeimben az a szomorú
pillantás: az élvezéstől a simogatásig eltakar bennünket,
csak kutatom az alvás mikéntjeit, felriadtam melletted,
bajuszodat mosolyogva hozzám dörzsölted, egyik arcodról
másikra ugráltam az elmosódott időpatak habos sodrában,
majd kiválasztva a jelennek tűnő síkot, csak hajtincsed
bámultam füled körül, álmodat őrizve hangtalan eszméletem
nyomtalanul fájt bele abba az egyetlen pillanatba, de
elképzelt ujjam simításától mosolyogva felém fordultál,
ezer-képek döntöttek miránk azt a táncot, melyet súlyosnak
találva úgy dalol a létnek nekünk bejárható szeglete
mintha lenne bármi jelentősége annak, hogy melyik
tenger habjában sétálok veled, pedig csak az ujjak egymásba
fonódott simogatása számít, csak az a pont: amiben
le tudom ezt írni: vagy az is mellékes? A gondolkodás
rettegésnek álcázza magát. Nem elég, hogy átlátsz egy
résen, mintha nem fájna eléggé - a rés-őr két ujjal
gyomrába sebet túrva, szétnyitja magát és újabb
nyiladékokat mutatva: nyugtalanság és tömörség-vággyal
vesz körbe. Az írás, mint a gondolat: megszűnő
egyveleget zár össze remegő szabálytalanság
szirmokból, összefonódott árnyékunk mélyre ásna
abban a köröttünk keringő, láthatalan térben, melyben a
halottak csak olyan fura virágok, melyek évekig
nem növesztenek szirmokat: végül pedig egy éjjelen
láthatatlanul virágba borulnak, s ha ott vagy
ámulva körbetáncolnak: s ha nem rettegsz, velük pörögsz
néhány ezredmásodpercre mint egy lehetetlen szellő és
csak halk sóhajban oldott könnycseppek maradnak utánad.