képek, betűk

A fotódba merülve nézem a falat,
ilyenkor a közhelyek csomókká
bonyolódnak, bennünk a magunk terhei,
és egymásban lakva, mint két
régről ismerős árnyék, arról álmodok:
hogyan akaszthatnám meg az időt,
csak úgy, hogy egyet döccenjen,
hogy néhány ezredmásodpercre
újra érezni tudjam a simogatásodat,
amikor a valóságot elboronálja
valami őrülten naplamentéző
sötétlila magány, csípős
horzsolást hagyva maga után,
és a harapásaid megsárgult
nyomai is itt maradtak a jobb vállamon,
vagy az a napró-napra fakuló illat,
amit a kapucinis pulóveremen
hagytál. A tükörből most
éppen olyan mosoly görbül felém,
amit neked szántam volna,
ha tavaly októberban veled
lettem volna, te mélyen lakó gyöngy-hal,
vadóc, mérges sikoly, kedves dolgunk: amit
elmúlásnak nevezünk, pedig csak egy
szünet nélküli körforgás,
ugyanabból ugyanaz,
újrahasznosulunk.

Aludnék, mert a fotódat nézegetve,
elálmosodtam, az egész napos
létezés-kényszer körül
mi vagyunk az a két pillangó ott,
az ablaküvegek közt,
a némaság-szárnyaik merevségébe zárva,
tátogunk egymásra régi történetekből,
itt ma más a táj, nem hasonlít az égbolt,
jó lenne felismerni, jó lenne a bizonyosság.
Én itt és Te, kedves árnyék: hogy állsz,
hogy nézel és elképzelt sikolyommal mint múlok,
bólintok bólintok, akceptált állapotok,
az álmosság kényszere és a lélegzés
szükségszerű ritmusa, nem akarok
verset írni, esetleg csak szövegben üzenni,
nem szeretek közölni: csak vagyok és
éppen úgy nézegetem a lábfejem,
ahogyan te szoktad a magadét. Csak
a vágyam ugyanaz, hogy hófehér
combjaid felhúzva, mélyedbe kerüljek,
méhszájad érintve madárrajt engedve
puha barlangod rózsa torkába,
ujjammal szűk hátsód hangszerén
sóhaj-éneked felhőjében úszva,
izzadtan és ölelve tudjunk átteleni
együtt, minden élet-percet.

Elmerülnék. Közhely és felszínes,
nincsenek ma már különleges és
kimondhatatlan dolgok, minden
lázadás, minden vadság termék,
még az unalom is, még ennek a
tagadása is. És mégis vannak
titkos dolgok, mégis van, hogy a
tűrhetetlenből szépség nő, vagy
egyszerűen csak jólesik egy mosoly,
vagy egy régebbi kép, esetleg
a megbocsátás, vagy egy perc,
amikor nem vagyok online,
vagy nem kell más, csak a forró és
hideg bőrök összeérintése,
intimség és a sok beszélgetés,
durcád kacagása egy hosszúra nyúlt
szerelmeskedés után.
Ez mind egy világ, egyetlen
másodperc buborékban. Ellazult
ábrándozás a szakálladról,
az én szőkeségemről és arról a
történetről, amiben a végső megbocsétás,
csak egy újabb átkötés,
és ha majd megint elengedjük egymást,
akkor nem marad más csak ebben az
egyetlen mésodpercben megkövült,
két tekintet.