képek, betűk

Amikor a teraszon ültünk szombat este,
a szemközti házakon lecsorgott a narancssárga
délutáni fény, én azt kérdeztem tőled, hogy
vajon milyen verset lehetne írni arról
amit a teraszról látunk együtt, a házafalról
ott balra, ami egyetlen nagy L betűt formált
a két vadcseresznyefa lombjának tetejével,
mint hatalmas merőlegesekkel. Emlékszem nem
értettél azonnal, majd valamit mondtál,
de a hangod helyett csak a következő,
gyors puszid illata maradt meg bennem,
egy kis parfüm buborékot hagyott a fejem körül,
aprókat remegtem belül, a sötétzöld faleveleket
néztem és a sűrűben mocorgó galambok szárnycsapásait
figyelve megsimogattam a térded felett a puha bőrt,
mely márványként világított át a szakadt
farmerod egyik aprócska tépett szélű lyukán.

Amikor ma átveszekedtük az éjszakát, egyetlen
apró mondat köré szőttük fel minden rettegésünket,
egyetlen szálon csüngve harcoltunk az értelmetlenség
minden árnyán át, hogy a céltalanság és a félelem olyan
területeit tudjuk bejárni, melyet csak azok tudnak érezni,
akiknek van veszítenivalójuk. Nem aludtunk, csak elmondtuk
egymásnak újra és újra a süket-szavakat, melyek nem
jelentenek semmit, vagy nem azt jelentik amit a
szótárban jelentenek, nem ezek a fogalmak tettek téged némává,
nem azok a hangok gyilkolják a szerelmünket,
hanem a félelmeink legbelsőbb magja, a gyermekből ott
maradt magocska, mely mint valami akarnok, kielégíthetetlen
szeretetre vágyó rosszaság, csak el akarja rabolni
a tekinteted újra és újra, ha nem figyelsz üvöltve
vicsorogni kezd és hiába kérem, hogy hallgasson,
csak sírva toporzékolva akarja, hogy rá figyelj,
minden lélegzetvételed el akarná szívni, hogy egy
aprócska szeretet-morzsát kaphasson. Gyűlölöm őt,
ezt a rothadó, megszeppent gyermeki lényt a történetemben,
amit olyan pofonok és olyan erőszak érlelt ilyenné,
melyet csak csititani lehet, gyógyitani nem.
A te lelked egy rémült kislány mézeskalács-ketrece,
puha kezeddel nyúlnál felém távolról, hogy félénk sóhajoddal hűvös,
gyógyulást adj mint titkos játszótárs, elfogadom: elcsitulok,
elnémulok, a benned lakó gyereklány ölelésében aludni,
mintha mindig ott lettünk volna, a csendszigetünk titkos,
puha rejtekében és te leszegett állal néznél rám,
hangod csiling csendjével fájdalmamnak dalolva éjt,
nappalt és hajnal-harmatot.

Amikor ma kora reggel elkísértelek a reptérre,
csak gyors búcsút intettem volna, majd visszafordultam,
hogy még egyszer megérinthessem az ujjaid, hogy elraktározzam
a bőröd puhaságát, hűvös, száraz tapintásodat, három hét halál
következik: a nélküled való értelmetlen lét keringése,
az olyanok keserű magánya, akiknek szerencséje volt:
mint nekünk és a szerelem nem csak egy elképzelt történet,
hanem zsiger, mosoly, pörgés, halálos sebek sora,
kacagás, ölelkezés és amikor a "kicsim" simogatásával
óvnád azt a valakit, aki semmit nem érdemelne belőled:
csak néztelek, ahogyan a reptéren eltűntél, egy integetés
gyors koszorújának lebegő árnyéka mögött, hogy huszonegy
napig ne lássalak, hogy huszonegy napig halott legyek,
hogy huszonegy napig minden mosolyom hazug legyen.
Csak némán nyelem az ablakon át a napsugarak által
megvilágitott porszemeket, az irodából azt a
járdát látom, a két épület között, ahol szombat délután öleltelek,
a könnyem árnyéka óramutatóként pörög vissza az emlékeinkbe.