képek, betűk

jó lenne tudni, hogy meddig érünk és
honnan kezd a múlt, tagjaink mint növünk
nyújtják felénk égő szemeiket forró és
hideg vállak koccanásából táplált emlék-érintés,
annyi szép tekintet létezhet, élve hagyni őket a falakon,
lemászni a végekre, ahonnét csak lábat lógatni lehet,
szép gyönygök köldökzsinórjára felfűznek minden meghalt szívet,
árnyékok magját emészteni rémült szemeken keresztül, míg
elhasználom a levegőt a halomra hordott ébredés az
ösztönök fehérködös nappaljából átformál bennünket és
ha sötétbe ér a képzet, a haloványan világító beltengerek
és az üresség együtt eszik le rólam a némaság
által nevelt hófehér árvácskákat, földjükben a hangyák
öröknek hitt életüket álmodják, sétáló egymásnak emlékek
levegőben légzés tereken átballagó tudattalan szemlélődés
nem hiszem, hogy álca lenne szemeimben az a szomorú
pillantás: az élvezéstől a simogatásig eltakar bennünket,
csak kutatom az alvás mikéntjeit, felriadtam melletted,
bajuszodat mosolyogva hozzám dörzsölted, egyik arcodról
másikra ugráltam az elmosódott időpatak habos sodrában,
majd kiválasztva a jelennek tűnő síkot, csak hajtincsed
bámultam füled körül, álmodat őrizve hangtalan eszméletem
nyomtalanul fájt bele abba az egyetlen pillanatba, de
elképzelt ujjam simításától mosolyogva felém fordultál,
ezer-képek döntöttek miránk azt a táncot, melyet súlyosnak
találva úgy dalol a létnek nekünk bejárható szeglete
mintha lenne bármi jelentősége annak, hogy melyik
tenger habjában sétálok veled, pedig csak az ujjak egymásba
fonódott simogatása számít, csak az a pont: amiben
le tudom ezt írni: vagy az is mellékes? A gondolkodás
rettegésnek álcázza magát. Nem elég, hogy átlátsz egy
résen, mintha nem fájna eléggé - a rés-őr két ujjal
gyomrába sebet túrva, szétnyitja magát és újabb
nyiladékokat mutatva: nyugtalanság és tömörség-vággyal
vesz körbe. Az írás, mint a gondolat: megszűnő
egyveleget zár össze remegő szabálytalanság
szirmokból, összefonódott árnyékunk mélyre ásna
abban a köröttünk keringő, láthatalan térben, melyben a
halottak csak olyan fura virágok, melyek évekig
nem növesztenek szirmokat: végül pedig egy éjjelen
láthatatlanul virágba borulnak, s ha ott vagy
ámulva körbetáncolnak: s ha nem rettegsz, velük pörögsz
néhány ezredmásodpercre mint egy lehetetlen szellő és
csak halk sóhajban oldott könnycseppek maradnak utánad.