képek, betűk

az, hogy egy dolog gondolatot hoz-e létre,
bennünk, hogy legbelül, középen lebegjen,
a szövetet nem érintve, kapaszkodók és
merevítők nélkül, mintha csak mágnesek
tartanák lebegve: nekünk-sikolyunk. Ha te volnál
az a formás kis szusszanás, a megpihenés ájtatos
korgása, amit imának is gondolhatnék:
elnyugodnék. Könnyeiddel oltott szomjam,
csak folyna magába, barlangot vájva feléd
az inak és erek közt átmaródva. Úgy gondolom,
hogy ha ott állnál megint az ajtóban - holnap,
vagy bármelyik este, ugyanabban a ruhádban,
virágnak öltözve, a két carrarai márványból
faragott combod templomi gyertyaként előttem,
én pedig egy hamis-himnusz dúdolása közben
nyalogatnám viasz-színű lábfejdet, hunyori
képzelgéssel kiszagolnám, hogy tegnap hol
térdeltél, azután odacsókolnék a földre. Te most
Londontól Debrecen felé, kéklő magasban,
én meg vissza a Blackfriars környékének szigorú
magánya felé, szájszálemre harapott goromba
fájdalom mögött lapulva. Emlékszek: az
állad alatt az ujjaim árnyékára, kora hajnalban
a lehúnyt bíbor-sötétfelhőkkel telezsúfolt szobában
egymás felé fordulva, csendes pislantások
közt egy-egy részletben levetítve magányunk
kölcsönösségét, a jövő heti távolságharcainktól
rettegve hallgattalak. Amikor még és már nem
számítanak a dolgok határai, akkor az összemosott
pamutszerű távolság csak bevonja képzelt tereim
megnémult, fogaikkal felém csattogó lakóit,
a helyzetek különleges borsos ízei közt
valahol felsejlik éji szuszogásod, a homályos
békében, ahogyan a halántékod homorulata
a vállcsontom sáncán nyugodott, miközben kifújtad
a lelked minden másodpercben: csak hallgattam és
a sirályok, meg a rigók benéztek a redőnyök rései
között, hogy csőreikkel összevarrják az elmúlt
évben egymásra vájt vérző patakmedreket.