képek, betűk

a műanyag poharamban kocsonyaként reszkető vizem
zavaros tükre okker köröket zenget az asztal síkján,
a fekete wework bögrémben a zöld tea a te szemed,
a légkondi hideg és fáj tőle a homlokom, álmodom:
legtöbb ábrándom
végén éretlen körtéink mint
gondolatfoszlányok rólad,
erősödő nyerítésként szellőznek
egy völgybe vezető ösvény szélén,
errefelé minden fűszál egy végpont,
és ezek alatt a fák alatt halok majd meg,
mint dühöngésre hajlamos, bogár-arcű porkolábod,
ki harapáson és kínzáson tartott.
Tébolyom szinkópában rétegelt
zakatolását csak én hallom: jámbor gép,
lágy oldaladban lakom, kunyhóm a hónaljad árka,
öleljük a jót, jelenvalók imbolygó múlt keresése,
elbújunk előlük és bogarakként,
egyetlen percig még ölelkezünk a térkövek
szürke rései közé bújva, utoljára a
kicsim-susogásba komótosan belemúlva,
hangyákkal szórom meg széttárt combjaid
közt a fényes ketrecemet, köldökzsinór-alagút
mint újjászületéshez dörgölt sarjadzás,
mint gondoljon magáról ez a képzelgésem?
hogy én vagyok? hallgatás.
levetítik: holnap talán leugrok
egy híd korlátján átbukva,
koponyám koppanásait hallani,
dobszó a múlandóság egybejáratú
képzeletszobájába, melyben a susogás apró rohamok
mentén hajlik át sikolyba,
ahol a kezeid formája tulajdonképpen
egy mese tervrajza, régibácsi és öregnéni
múltballadája, a kegyetlenkedés sáron nőtt virágjegén
egy pillantás története, a képtelenség bólogatása
rendszerbe foglalva, elaludnék most,
haladni mélyeken át, a tegnapi álmodba lebegtetni
magunkat és egy csókban oldva fel bűneinket.