képek, betűk

Fény felé nyúlt karokkal szédülök,
várom, hogy melyik eszmélet választ
magához illő díszletnek. A délután
pergő narancsméz. A lerészegedés előtt
beszűkült képzetté rajzolom át magamat,
hogy kicsit én legyek még, de közben
a feledés könyörtelenül mosson át minden
olyan vérlemezkémet, amelyik nem
kapcsolható a redőnyök mögött magányló
ezerszer megunt emberi történetekhez.
Sunynék, de aludni ezen az álmon belül
csak nehezen lehet, ehelyett hosszan elnyúlok
az ablak felé, arra kérve a magamban
szendergő kisfiút, hogy csipeszelje össze
ujjaival a távolban zajongó odakintek
gennyedt sebeit. Az ablakon át kilógó
égboltozatot csak elhalkulva félem,
mert olyan mint egy múltat láttatni
mesterkedő képzeletbeli vetítő, mely
anyám arcából hímez nekem terítőt, rajta a
virágdíszek cirádái mögé rejtett
időbeniség maga a kutyapofájú dísztelen
elmúlás. Igen, délután lett újra
és ma sem könnyít magán a nyár közepe,
ha lenne arca, csak pergetné rajta
a véres homokot és bátran hagyná,
hogy addig leheljem a járókelők felé a
békességem és önpusztításom gyenge sóhajait,
amíg azok el nem szenderítik az utcákat és
a vég nélküli duruzsolásba fúlt
önhittéget ki nem vájják körülem. Szerelmek
ágaskodó  terméseiről képzelegek a játékos
magányosság, nem oszlat el semmit, magában
tartja a hidak árnyékát, a munkagépek zaját,
a hajléktalanok latymatag pocakját. A mesebeliség
pedig csak élvezi, hogy élet és vég
tehetetlenül körötte kering. Illegeti magát
fekete lepedőn és reméli, hogy úgy
múlik el, hogy minden játéka vele marad.