képek, betűk

valamelyik tájban benne érzem arcod, ligetszép
magányában szunnyad, fájni készül mint mosolyfelejtő
ágvégeken a fáknak szíveit simogató rügytündér kellem,
jégmadár színű égszövetbe tekerve, vagy-jál szép hattyúm:
sírócska: tán holtan volt ébresztve, alak nélküli hajnal-ébrem
körötte mint légzi a fújást, amiből értő szó tágul a miértek
vadóc kornyikálása zavarva táncolja felhígult ondó-nedvét a
pamacsolva megszépült ezerkettedik világajtó piszkos
körömágy kertjében, hogy minden fejből tulipánt kanyarítva,
kínt tudjon szürcsölni a karókra feszült volt szépek és
hajdan erők szép izmos testükkel hódító mélyek, valakik tán ott,
abban a térben, hol sár a vérben, mint a fentekben énekvő
dalokból enyhet kerítő édes jégmadár, szárnyával vagy és és
szemhéjat formál homlokom fölé, hogy szememből habot verve
úgy ébredjek mint lennem kellene: és csípőd a márvány, a
hótájból bogyorodó hegycsúcs, hogy számhoz érne: és a
halott testekből csorgó nedvek: mint én azokat, ők is elfelednek,
lassan visszamálik a jelen, hogy mi: velem-veled: ölelve ébredjen.