képek, betűk

Hogy vagyunk és hol, nameg kiről mit gondolni, gondolnom, ha nem hagy el semmi, csak erő-re, erősnek állni, a megmaradás kényszeréből, vagy a mindennapos meghalás eldugott szegletéből. Manchester eldugott kocsmáinak sötét zugai, vagy Észak-London középosztály állagú kényelme, esetleg London belvárosa, minden árnyék, minden apró lépés elhaló nyüsszögés, vagy a kora tavasz sikolya, így hagyj meghalnom, hogy tenyeredbe temetve arcomat, a saját reményem csendje meghallgasson.

Nincs igazán semmi. Ez a bekezdés Grendel Lajos emlékének szenteltetett, szenteltem: Neki. Emlékszem, hogy a kilencvenes években, középiskolás koromban mennyire kedveltem az írásait, utána nem olvastam soha többé, azóta sem, de mint szlovákiai magyarnak - bennem ragadt a neve és emléke, annak a valaminek, amit nem könnyű átérezni a Pozsonyban élés emlékei nélkül és a szlovákai magyarnak lenni emlékei nélkül, meg a Csallóköz nyári éjszakáiból bennünk maradt nyomok hiányában. Béke poraidra Grendel Lajos, nyugodj békében!

Elvesztem az önmagam találgatása közben, elúszott minden forma és régebbi remény, az álmaimban nem találkozok régi dolgokkal, sem új vágyakkal, még mindig ugyanúgy várom a holnapot és szeretnék egy újabb átélést, mindenféle különösebb érdek nélkül, csak önmagának a megismerésnek az örömére, ahogy új dolgok, új harag, új lealjasulás, új élvezet, új sikoly, új tél, nyár, lébnyom és kacagás szemtanúja lehetek a legkülönfélébb élethelyezetekben. Jó sétálni és ácsorogni és szemlélni a dolgokat.

Időközben St Albansba költöztem, egy újabb hely. Huszadik albérlet? Harmincadik? Egyszer majd összeszámolom, eldugott kis lakás, a közelben klubok és kocsmák, olyan mint minden hely a bolygón: unalmas. Csak elbújna az ember. De mégsem teszi, mert a megismerés erőszakosan kényszeríti a szimatolásra és a túlélésre.