képek, betűk

Amit leheletnek véltem reggel,
üveg-szerű káprázat volt rólad,
nyomokat hagyott köröttem a matracon,
itt felejtett egy pettyes esőkabátot és a
játszóterek rovarvilágából visszamaradt
apócska gumicsizmát. Őrültnek mutatja
magát a kora délutáni csendgomoly,
a halálom előtti év lemezkéiről jégcsapok
lógnak, kegyes haladékkal megtoldva
maradékomat. A legtöbb, képzeletemben érő
gyümölcsös táj csupán egy krétával felrajzolt
ugróiskola négyzeteiben feszülő ablak, éretlenül
lépegetek bennük, átlógva abba a szagtalan
és szűretlen térbe, hol szüleim marják
sorsomat első pislantásaim szövetébe.
A szidás, elnyomás és közöny görcseinek merevsége
a kert végében álló akácfák tüskekéit idézi,
nincs tőlük vérzés, nagy fájdalom, nincs patetikus
önkínzás, sem félelem. Csak egy állandóan itt
keringő vágy a csendesség csupasz magánya után.
Emlék-testvéreim üveggolyózása kopog
a nagyszoba falánál, egy gyermeki
képzelgés árnyképe rólad. A szüleim nemi
aktusából tapasztott fecskefészekben élek.
Te belémhajoltál a múltból, hajaddal a Holdat és a
megalázásom titkát nyakláncnak felfűzve,
egy régvolt udvarban hűvös bokor-alját
adtál szűkölésemnek, az elképzelt apa
szellemén áthurkolt szelíd némaság vágyakozva
csendesült utánad, pofonok árnyéka szélein
hűsölve szendergett. Az arctalan,
elhalt lánytestvérem emlékfoszlányait
könnycseppek közé üvölteném, bugyborékolva
fulladnék távozása elől, akárhogyan: elmúlva.
A történet-verem lépcsőin tappogva a
múltból nőtt, lefelé kacskaringózó ösvény
a jelenben lapító őrületem legtöbb bűnét
ököllel befelé préselné, hogy a levegővételek
között káprázat savat loccsantson a bűntudat és
az erőtlen felmentés fekete-fehér
lenyomataira, ettől eltűnik a múltam? Kérem:
ne szikkadjon körém semmilyen felmentés.
A történetek változatlan egyszerűsége
cérnaszál-gubancként gyűrődik a számban,
az utolsó képkockánkon úgy élveznék nedves
öledben mint a névtelen bánat, hogy feledve
mindent, elhalkuljon kegyetlen öntudatom.