képek, betűk

nálad voltam az imént, angyal volt szőke homlokán,
a felzavart lángoló képzet, mint nyújtott meg alvó
halk szaván, és most visszajöttem, könnyeim elszáradt
lenyomatok hűs erdei köveken, egy elfolyás a térben,
mint szűk mezsgye, ahol bánatodat újra átélem.

veled aludtam, a távolból az a madár csak gyenge dallam volt,
fújta mint kell a halott percnek, és mint védő tollpihe úgy
karolt át, rád hullattam csendes hajnalomat, csókolva hűvös,
puha vállad és mint ismeretlen, félénk vándor és csak elaludtunk,
átkarolva csillagok közül kitekintve, az elharapott céltalanul
kóborló választ.

most minden csak úgy önmagában csendes, alig hallani emberi hangokat,
ez a halk hajnal magától van magában, nincs a szava, nem ölel,
nem bánt csak létezik és odahajol ha csókomat kéri, csak néz és
utat ad a kormos gondolatréten át sötétlő hajhullámodig,
hogy orrom beléfúrva, maradjak ölelve, hosszan: elhiggyem örökre,
s mint aki nem fél a hallgatag léttől, mert a zaj a félelem,
maga a támadás.

és ha leszek még, ha maradok és ha voltam, most nem látok és régebben
sem láttam többet, éreztem csupán, mintha én lennék a mozdulat, régi árnyék
vagy hideg izzadás, mint jönnek érted és visznek, mocskos ujjak, csak
útban voltam: mintha lett volna választás: karodban voltam, kopott
cipőm orrán a por: abban az álomban, mint kék szoknya a távoli holdban, mint
mondtam: nálad voltam, és halott, szőke angyal lobogott lázas homlokán.