képek, betűk

Fognálak a szélben, mélybe hajolva a Blackfriars
hídròl, az egymásnak tartogatott emlékeinkből vetült
város-díszletbe sikoltva, állomás szignálokból
és ködselymes képekből összefűzve a másikat,
a láncaink egy narancsvirág körül, olyan indulatok,
melyek a gyomorszájat megemészteni való szövetként
élvezik. Elsimul a vágy. Egy lány állának szúrós borostája
lekaparja azokat a rétegeket, melyek az
egyszerű átélésen teherként csimpaszkodva mérgezik
a magányt. Oltalom és öntudat, mintha a Temze hullámai
ütemesen átkopognák maradék suttogásainkat a jelenből
egy néhai kapcsolatnak és bár elvesztünk - a képzelet
kipótolja a hiányzó cafatokat, nem hagyva
siváran árvulni köröttünk az épp jelenvaló díszletet.
Mit kérdeztél? Alig hallottam. Csak bòlintott
a híd, csikorgott a délután megszürkült maszkja,
a sétány felhúzta lábait maga alá. Beszűkült látás,
elmaradt érvényesség, megette saját kezeit
a táj. Lerágott csonkok behegedt torzò-végeit vizsgáljuk.
A kérdések és a méreggel töltött kíváncsiság henger,
szétdobálva köröttünk, a turisták átlépnek
rajtunk, talán utoljára lógunk együtt a mély fölé,
az emlékek, gondolat síkok véletlenjei: egyediek.
Közben megéheztek a kora est hírnökei. Ezek minden
éjszaka vacsoraként nézik az utcákat. A hajad
szálai közt eltévedt a szél, elbújnak az érdekek,
meghagyják ezt a mulandó együtt-tátogást a folyò felett,
a közlés és a kérdés ugyanannak a játszmának a
fonákja. Az érzések kémiai reakciòk egyenes
következményei. A béke csak röfögés, a tudás
szalmaszál, mely karòba húzza a magányos lelkeket.
Aludnának a szemek, de a félelem, a tudás rettegése
csak szòlogatja őket, kunkori, pajkos merészség,
véges töredelem. Beléhajlik a kora ősz nyelve
a számba, csòkjával magának leölve, zsákmányként
vonszoljon végig engem a képzeletemben, azt a rést,
vizslatva melyet valaha halálnak neveztünk jobb híján.