képek, betűk

délutáni alvásom múló bágyadtsága
unottan hajtogat emlékeimből rémeket
az ablaknak meghagyott szám csak rajz
elépzelem: kisebb lennék a porcicáknál
egyik-magam összefogná alhasamon a bőrt
hogy hegyeket nyújtson ki belőlük
elrendezne mindent csak mint
az olyan dolgokat amelyek emlékekkel
látják el gyerekkorunk öntudtalanságára
vágyakozó akaratunk szánalmas részeit
vonszolva magát-én-itt egykedvűen
leskelődve
múljon az este miközben kérem: csepegtesse
ezerféle csermelyeit kamillateámba
a bögrém feneke felett lebegek
figyelem
ahogyan kavarognak
azok a sötétebb gúlaként örvénylő
elérhetetlen távolban lévő emlék-szemek

a hallgatás ijesztő zavarodottsága
egymagunkban könyörgünk a létnek nevezett
sokaság ilyen-olyan mintázatainak
rengetegében mint érintőleges állapotok
csak hitünk gyermeki hullájáig tartó
nyomorult séta: életnek hívták: előre-folyam
a visszatérés reménye nélkül
rövid belsikolyok tartják
hazug mosolyainkat oh: mint kincset
őrlőfogaink könnycsatornák rángására
bábozzák velünk azt ami már elmúlt
mikor végül a támpontok nélkül angyal-közel
a véletlen fölött elidőzve elvetünk
mindent számoktól a székletmintákig
körbetekintve az arcokon
melyeket az idő meghagyott jeleknek
a kérlelhetetelen folyamatosság örömére

nálad lenni mint elringatott
dajkák kezét harapdáló infáns
pólya maradékon az önző ottragadt
apátlan taposó csak mondjad
csendben dú-dú és a körmeid ritmusa
a kaparásod éji ciripelése
véraláfutás karcos tavak fehér vállaimra
kell volt emlékezni idő csak tagolva
szentek őrületére maszturbálva
elképzelt lepedők hegyvonulatainak
érdes a horpadásában felfogott
izzadtságunk párája felfújja az időt

egy dülöngélő árny mókája
atavisztikus ima-hörgésként ismételgetve
melyet hajnalonta suttogva elszégyellek
nagyanyám innen nézve szellem
meggyugodnék teámat ujjazva: forró-e
mosolyszegélyek mentén ájulok tarkódhoz
elhadarom ötvenszer a neved: "gigi"
visszhangom merev ellenhit csak
bűnnek mondanák: értem és áthajolnék
"csókod inni" ó ez is elcsépelt közönséges
fenekedhez közel hajolva ölelésünk ott maradt
benned a csöppség harangod mélyén
most újra nincs titok megtelik és
nem üresség többé: de nem is Valami
most leginkább csak somolyognék
a káoszon
mindahányan akik csak elképzeltük ezt a reggelt
rajtunk maradnak azok a bőrrétegek melyeknek
párakörein kívül eljátszogatnánk mint
kapualjakban a meglapuló erőszak-sorok
ha pedig fáj a tántorogva kisziszegett miatyánk
vagy ha emlékszem mosolyodra: laknék
mint benned tüskére húzott lepkelány
vagy ott lékedben összekuporodva
messzi ágyon egymás kerítésfalai
bódító nyugtatói csak néha
rándulva mikor önmagát érlelő fájdalmat
kíván a szenvedély vagy
áldozat akarsz lenni mert
megőrültél a magányod őszinteségétől.