hogy nem bírok elaludni,
oldalra fordulva, a saját
szívdobogásom lezúduló patakként
engedi át a vért, forró a
fáradtságom lehellete, mint
megdőlt tudat csonka válla,
görcsben kalimpálva az
összefüggéstelen sorok közt,
így
szóródnak szét gondolataim,
nem merek aludni, mert félek
hátha eltűnsz holnapra,
vagy én nem leszek neked,
játszok még: a lábujjaimat
hajlítgatom, olyan erősen,
hogy görcsbe rándulnak,
ütném a halántékomat, éppen
úgy: tompán, amilyennak a
est-magamat érzem, csak félem,
hogy meddig nőttél bennem,
ahol a levés, mint őrizve
ezt a mosoly alakú, érdes
sorját, hogy régi sebeinket
mint ejtette, te gyógyítva,
véded - könnyet rejtve, és
az ájulás előtt, mikor az
altató utolsó simogatása
még éberség: szuszognék rád,
ölelve.
No comments:
Post a Comment