képek, betűk

egyszer néztem ma az égre, felhőknek komotósan görgő füstpalástjára,
nem formáltak semmi mesét, nem néztek vissza kérőn, csak rohantak.
Összeszorítom a szám, szemeim közt mélyülő árkaim báboznak a számmal,
ó, rohanvó árnyak odafönn, szürke tomporaitok mint-volt támadó seregként
menekülnének a múlt elől. Az utca díszlet egymás-ölelésének történeteihez,
kegyetlenségek idők szövetébe tekert közönyös jelen-párjai: most, végül
csak csókot kérve legyintek a régi képen, hagyom, hogy kutat vájjon belém
a múlás, aljamban körökben rebegú vízzel, mint terüljünk egymás mellé: két
tömörebb légtömb a szoba levegőjében, alig térve el az áttetszőség
kényelmes álcájától, hangom könnyet törölne drága rétem fűszálai közül,
orrhegyem téli tájat rajzolna combjaid belső vásznára, minden hópelyhet
egy erősebb nyomással ragasztana fel, lenne ház, szánkó és utcai lámpa,
csizmanyom, fehérben vércsepp, hűvösben tamtamozó koragyerek buborék,
ajtó nélkül hagyott szobánkban a komor lélek miközben haragvó ritmust
diktál erejének minden kövével, rámhúzza a paplant, ellopná a merengésem,
hogy elmenj, vagy a gyomromat maró örök hallgatásod rémét egy szőke
marionett gyilok köré szője és mindkét karom csak előre-hátra libeg, ujjad
emlékeit rágom, benézek az ágyam alá, talán az árnyak hagytak
valami rést amin átlátok a túlra: nem tudom a tér minden zugát átélni,
csak megbújok itt: átfogom képed és meghalok válladon néhény percre.