képek, betűk

Azután ha felébredek köztetek állok,
kinéznék a tükörbe, melyet csak úgy hagytak
függeni a falon, és bármely irányból
nézve, a holt-tereken kívül nem mutat mást.
A vetületek hízott hullámairól álmodok,
egyetlen rövid kacsintás anyám emlékbéli
mosolyáról, amit fénynek hagytam azokban
a zugokban, melyeket nem szoktak mutogatni.

Elsírja magát a mennyezet a wework földszintjén,
az égők és az árnyéktalan fény kiszámított
nyugalma a tarkótól előre simogatja magát,
egy olyan távolságot képzelek a tárgyak közé,
melyek gondolatban áthidalhatatlanok és csak
tartják magukat el: egymástól a térbe, nem akarnak
közösen lélegezve elálmosodni, nem harapnak
önzéstől vágyódva semmibe, ott hagynak, ahová
ébredés után álltam, hogy mindenbe nézelődhessek.

Karácsony-mandarinszagot gyerekálmodok,
zöld fényeket körém a fentből-lentbe
csobogó elhallgatás hajlékait,
szétszórt magány-nyomok a képzelgésen
belüli aprócska dudorok körül keringve,
delejes szellők körzése a harmóniákon
kívüli világokból, amelyekben
lélegzés vágyak és régvolt melegségek maradtak
foszlányosan. Csak elképzelt? Csak valós?
Nyugtalanító a választalanság vigasz nélküli
létszigorának csendes elfogadása; elsóhajt
felettem az elhagyatottság és a tehetetlenség
ájult valósága. Ez a szánalom? Esetleg
az itt maradás közönye? Várni azt, ami
amúgy is történne, önpusztulás nélkül.