képek, betűk

A csendek fokozatai éles sziklaperemek,
az aprócska álom-csecsemőlábfejeim,
most csontos bütyökként lógnak előttem
és csak megszeppenve, námán rejtőznék
puhaságod mélyében, mert ide korlátlanul
áramolhat a tengervíz. A korallfák sűrűjében,
légbuborékaim tükrei mögül figyelem,
ahogyan az amorf vérpárnának tetsző felhők
a felszín felett egymást taszigálják,
talán éppen üzekednek. Úgy sejtem: félnek.
Tudom. Az a világ, ott a kívül: az övék,
én örökre itt ragadtam a halkság redői között,
hogy ne kelljen látnom az utolsó éveket,
a ragadozás végső bűneit, nem akarom érezni
ahogyan felzabálnak mindent, amiből az életek
ereje szivárogott, meggyilkolva a tájak
lakóit és magát a tájat is, hogy a világ,
amibe gyerekként érkeztem, egy utolsó
végtelenített sikollyal, saját lingchi-jét
végignézve úgy pusztuljon, mint ahogyan
semminek nem szabadna ebben a teremtésben.