képek, betűk

kidudorodik a lábam a pokrócon keresztül,
szobám titkos Hua hegysége, vörös bársony
por szövet. Megfacsart lábfejem üres
törzshöz kapcsoltan vontat át innen a reggel
alkotásnak képzelt szúnyogsíp háttérsikolyába.
Két vánkos és egy kisvánkos mindenem. Domborukhoz
feszült szürke felhő vagyok, csak köves, hajlott
hegygerinc, nincs átszellemülés. Kintről
megint pittyog a Waterloo állomás borzalmas
szignálja. Mintha ismerném. Hideglelés. Mintha
nem nekik, hanem nekem jelezne: hogy menni lehet,
hogy most van egy kapu valahol, tán csak oldalra kell
fordulnom, előrebillenek, zuhanok egy megérkezés
felé, ott vársz: kérges tenyered tenyerembe
simulva: ó, kedves! Átölelsz és a pályaudvar maró,
cigarettafüstös hajnala, mérges mozdonyai csak a
távolból sziszegnek: fuldokolva elhajtom, vissza
magamba. Egy könnycseppet szülök értünk, megint itt,
az Ez-életem körében: a messzi tőlünk ketrece, te
amott, abban a kristály-pillanatba zártan,
simogatással várva, egy fájó emlékfoszlány zárkájában,
melyhez néha átbújhatok egy ölelésre, hogy titokban
a nem létező, mégis borzalmas halált rettegjem.