képek, betűk

Furcsa ott szemben a távolságba gyömöszölt vágyajtó,
kinyílik, besimul és elporlik, átlépve innen egy
képzeletbeli máspontba, hol zokszó nélkül tűrve a némaságot
és a jaj-talan részvétlenség fokozatosan szétmorzsolni
vágyó persegését, fülemben a nálad maradt sóhajtozás
utolsó ritmusa. Elnézek utánad a távlat végéig követve,
az üvegajtó tükre mint csuklik áttetsző semmiként magába,
összeborulva a gömblámpák meleg narancs fénytömegével.
Alávalóság és undor mint csipetnyi adalék a tapasztalás
megragadt, gyökértelen és ribancnak állt animájával,
a körök és a háromszögek elvesznek a többi szeglet-forma
közt, mint a harminc évvel ezelőtti hóesésben egy sátáni
édesapa pókfeje. Elköszönnék a szigorú emlékek mostjából,
integetne megkoszlott derű-maradványom reménykedő hazugja,
a vágytalanság naponta újratelepített díszletei közt
tekerőzve. Színeske szitakötőm vidáman csapdosná csupasz
vállaimat, zöldből lilába sóhajló, pislogásunkból szőtt-szárnyai
levegősejteken átbukva, ölem tavának töklevelei felett
tánc-magyarázva az elmúlás hangtalan balladáit. Nem hiszek
az érintés varázserejében. Van mégis? Mint olyan. Mint
pattogós katonaritmusba bágyadt gyiloktalpak. A halálba
lerángató ösztönruha állatok, az identitás hazugságainak
nevetséges vákumgömbjeiből az önzés gyermekisége, minden
mérgezőt egymásra tátogva, csak a fuldoklás megmaradt
görcsét hagyva a kicsiknek, hangtalan dideregve nyári
képeim előtt, ajkaid közt forró légként kukackodó préselet
folyam íztelen napmaradékaként. Az üvegajtó távolsága és
mint én, a köztes levegő ugyanaz mint Ez itt, csak ritkább
a pöttyözete belül, visszaömlik belém derűje, mint örök
maradék megleszünk, az élettől függetlenül is,
míg ez az egész, Teremtésnek hazudott Semmi köröttünk marad.