képek, betűk

Mennyire számít a távolság? Érdekel-e egyáltalán bennünket,
hogy közelebb keringjünk? Az átszellemülés és az elzárkózás
zavaros nyugalma, amikor azt gondolom, hogy magam mögött
tudtam a dolgokat, de azok velem akarnak maradni, két
oldalról úgy fogják a kezeimet, mintha ártatlan gyerekkatonák
lennének: "örökre legyek velük" és kérőn néznek rám, miközben
sétálunk. Pedig nem történik semmi, csak az odakint zörejeit
hallgatom - mint gyakran. Egy építkezés fémcsöveinek a csörgése,
egy részeg nevetése, sziréna. A Frazier street-re nyíló
ablakomon át minden titkot megkapok a belváros hajnali
magányából, nincs róla véleményem, csak hallgatom
a zörejeket, nem engedem, hogy

Mi történik a csenddel ha nincs többé? Csak úgy könnyedén
megfeszülve éljük a távolság magányában az életnek nevezett
ismétlődéseket. Ma reggel csak egy madarat akartam meghallgatni,
a park fáinak leghangosabb rigóját, de lassan elfeledkeztem
arról, hogy mit terveztem és csak a gondolat kényelmetlensége
maradt. Jobb nélkülök, a könnyed ösztönök és az érzések mindent
megadnak a bárokból hazafelé sétálóknak, a másnap távolságát,
a valóság valószerűtlenségét, az idegenekkel való párzás ígéretét:
ezek bóklásznak ilyenkor az utcán, nem különös és nem különleges,
csak a megszokott, üres lét.

Szénanáthám lett újra, ma éjjel fél tekercs wc papírt
elhasználtam orrfújásra, tüsszögök és nézem a szoba szemközti falán a
maratoni érmemet, kék zsinórján dátum, amelyből csak a kétezertizenkettőt
látom, a többi része - a hónapok, napok, percek: elvesztek. A rigófüttybe
néha nem keveredik más zörej, hang vagy nyerítés, ilyenkor olyan érzésem támad,
mintha egy parkban aludnék, szinte érzem magam körül a fűszálak hűvösségét.
Úgy marad, ott marad és nem akarom, hogy közelebb jöjjön, mert a
farkas-pofára emlékeztető szőrös arca az Álomember zsákjában egy
csipetnyi vigasz. Egyik sem kell. Sem a baj, sem a rá adott
megnyugtató válaszok, nem érzékelem a meghatódást, vagy az erőszakos-jót.

Nem látok végső, nagy dolgokat, azok se néznek engem, ő sem
lát ide hozzám, én se látom többé, csak a tenyerében feküdtem.
De eltűnt, egyszer még lehet, hogy előkerül, de nem kell előre
gondolkodni, folyamatosan létezni sem kell, a szüneteket térnek látom:
kellenek. Nélkülük csak folyamatos kifújás lenne az életem, mint egy
lélegzetvétel, vagy egy fuldoklás, mely sóhajban végződik.