rigmust teker csuklója köré az éj, s mint hallanám
tőle a lágyra szétkent vágyakat, hogy itt volt
veled és őrzött mint régi sebek a repeszt, dobol
macskás bársony talpával, miközben dörgölné cimpáit,
azokat az árvákat, hogy így adjon ütemet az egész
veretnek, dú-dú és sötét ballont húz köréd magánya,
vedlene a tapintható, az árnyéktalan fal szemközt,
az idővé váló, pillanatnak öltözött kéretlen belső,
a sápadt fasszá képzelt nyűgös remete, hogy van ő?
a kicsiny rosszak naggyá szövője, hozzád illeszkedve
próbálja a harapás helyét, illően biccent, hogy
féled-e? vagy olyan bátor? hogy kinyisd a szemed,
ha egy halk szobában ringat a kényszer, melyben
ernyedt csonkká fájdulnak a végtagok, éket ver
alájuk a röhögés az utcáról: a hajnalok elcsikkadt
sikolya döbbenten magára forraszja a lepedőt, egy szem:
tán én, vagy másból hagyta itt magát a bánat, de
mint a vagy-jel, reményt sóhajt és áttáncol
előlem méhedbe, s itt, elbújok. Néztem képsorod,
volt-idő, te, igen a fáratdságod, álmot pöttyent
homlokodra, ásít, majd nézek és lefolyik a falakról
a bőr, az a képtelen vetület a csillagokkal, van
játék és még mikor csepeg, tátott vedreket szájnak
álmodva teríti melled között a vágyában síró,
magát hullazsákba csúsztató utolsó képzelet. Élni,
mint hazudni kegyből: ocsmány kis gyáva bogár,
körmönpattant szürke foszlány, és karolni, órákra
vissza a délután homállyal árkolt szűk keblébe,
hangod mellettem kupurgó szelíd akaratába, nekem
itt suta imám vagy. Átfoglak és csak a csss, hogy
emlékből táncoljon ez a két kicsi, béna inga, saját
részegsége szégyenében: képzeletben kapaszkodva,
álmodhoz képzet-tapadva - vigyázban elpihenjen. jóéjt.
No comments:
Post a Comment