képek, betűk

Próbáltam kinyújtani a karomat,
sikertelen balett az ébredés közeli
magány félig öntudatlan kalitkájában,
alkarom lefele fityegett, papírból
hajtogatott csutkabábom varrataitól
megfeszült hegek képzete mosolyba
erektált végül, közben elakadt nyeléseim
közös lágy részeimet mossák,
ezeknek legjobb tánca a múlás lenne,
távolba feslett rég-volt dolgaim
hátrahagyása halálba oldott altesttel,
miközben egy-egy képzeletből farigcsált
arc köröttem leng: nem tudom emlék,
ma, vagy régmúlt, csak átélem, mert
úgy ölelget erőszakos ködében
mintha hozzám tartozna.

Altató varázsából riadva, homályából
szőtt hurokba hajolva,
szűkös liget,
konyhánk bolygó gömb torza,
a munro house tégla-folyósóinak
árnyéka
hol fehér tányérokon képmásaid
zsonganak, ébredek
mint kellene, eltúlzom a tegnapot,
velem hümmögnek az álomból visszamaradt
neszek,
akaratlanul magukhoz vonnak,
kapaszkodnék, gyümölcsmosás
készülődés,
kettőségek minden részemben
az élet és a rombolás ugyanannak
a vágyképnek a visszahajlása,
szőnyeg sarka alatt újabb szőnyeg-réteg,
a maté tea fejfájásból kiömlő
okker patak
kérlelehetetlenül kitölt minden üreset,
neked adnám az ajtó mögött lapuló
simogatást, a parkok képzeletbeli
szellőit, hogy átsimogassanak
Achilles-inadtól a vaginádig
majd onnan végig a beleken át
az orron ki, mint kerülni a homlok körül
a párolgó alvadék maradékot
kinek hagyni és miért került minden
érintés egy olyan szélre,
mely csak összehajtva elérhető,
anélkül oly távoli mint
a legtöbb vágyunk.

A hajnali futás a menedékem,
minden belvárosi zugon át: parkokban,
hajléktalanok és részegek mellett,
üvöltő és maga alá pisilő fiatalokat megkerülve,
minden ritmus és térkő egyetlen
komor álom részeként csak velem rándul,
a legmagányosabb dolgok egyike:
át a pubok és a bárok előtt,
megkerülve önkívületben
égre meredet csoportokat,
hazafelé tántorgó, délután még jól
öltözött szellemeket: nézem itt is,
hogy melyik bokor színe lehetne
szemedben a kör, vagy melyik emlékem
szerény vágya rejti cseppnyi mellei mögé
a titkokat, melyeket a hajnalban
csak a futók és egyéb őrültek
hallucinálnak önmaguk köré,
mint gyorsan felszívódó vérző sebet.
elengedem az árnyékokat,
tenyeremből a bokrokat,
csak szorítom pislogásommal a hűvös,
ezermillió lépésnyire alvó csípőd,
körbefolyni az ujjak közt:
átfűzött lényegtelenség.