képek, betűk

A WeWork épületekben a közösségi terek asztalain képzőművészeti kiadványok, megnyerő és eredeti befogadóhely, emellett még a virágok se művirágok, néha jön egy nő és megöntözi őket, nem tudom van-e rendszeresség az érkezésében, de néha megjelenik. Ez az épület a Stamford Street-en van, nehéz megindokolni miért, de szeretek itt, talán mert a sok züllés és tombolás után ami a Munro House-ban volt R.-nál - szóval ezek után az átvirrasztott éjszakák után mindig jó volt ide menekülni, megszoktam az itteni illatokat és a zenét, meg a takarítók és portások arcát, ez a sokadik irodaépület ahol a hajnalokat töltöm, ha éppen bejárok dolgozni, mindehová én érkezek elsőnek, a portásoknak eleinte nehéz megszokniuk, hogy valaki hajnali négy és öt között jár a munkahelyére.

Sokaknak ma van az utolsó munkanap karácsony előtt, mert a jövő hetet vagy kiadják szabadságnak, vagy kiveszik, nekem nem. Én jövök még hétfőn is, huszonnegyedikén, mert nem különösebben érdekel a karácsony, sokkal jobb lesz idebent, mint otthon ücsörögni. Este meg úgyis lerészegedek majd valahol, mára is ez a tervem, csak még nem tudom, hogy hová menjek, talán csak úgy sétálgatok, talán a The Rake-be megyek először, szeretem az ottani söröket, vannak kézműves cider-ek is csapon.

Olvasztóhaláltégely, rabmadár a sávok közt, ringok-rebegek: hogy csókolna meg az az arc, amelyik az engem álmodó csendes képzelet, hagyja homlokát az orromhegyéhez tapadva, minden elmúlt kedd és vasárnap délután.
Obstrukció a lélegzésben és haszontalan gondolatok, ezek vagyunk mi, csitulások és menekülések, egyfolytában szétguruló haszontalan gyerekek, ezerfelé folyóskodó, csikorgós-papír darabok, a halálomat tekerem bele, hogy ütésálló maradjon, amíg még léteznie kell.
Visszafogom a széthullásomat, hogy egy zsák szart tudjak az utókorra hagyni, abban minden bölcsességem és tudásom belepakolva: már ezeketől a fogalmaktól is röhöghetnéke támad J-nek és vidámságában a térdéd csapdosva gondolkodik a következő teafőzésen.

Emlékszek a kezedre, olyan volt mint egy barátságos merőkanál, puha mint báb puha műbőre, amelyet utoljára talán gyerekkoromban simogattam, vagy álmodtam, vagy később, de tudom, hogy megtörtént, ha akarom-ha nem: vagy a jótudóm és a bűnakaróm álmaiban, az is én voltam és lennem is kell, ha tovább akarom szédülni ezt a valamit veled, a mi táncunkat. A valóságnak nevezett gondolatfolyamból nő ki ez az egész, amit a jelennek nevehetnék, ha nem tudnám, hogy nem álmodom: és nem, pedig szeretném. Tényleg itt vagyok, tényleg ilyen lettem: én a kinövés. A légben és terekben, gazdatest nélkül létező furunkulus, aminek egyetlen célja a növekvés, nem érdekli a genny belül és a várható szétpukkanás sem, csak szívja a dolgokat a tömlőszerű testébe és növekszik, mint egy tulipán, vagy egy daganat - esetleg a kettő közt valami más. Csodálom az ostobákat, a kedélyes túlélésüket és a pozitív ál-bölcsességeiket, az alázatosságnak álcázott megalkuvásaikat és a korlátolt kicsinyességüket, csodálom, de nem irigylem, mert az irigykedésre sajnos képtelen vagyok.

Feltételezem, hogy megnyugvás kellene, megbékélés a megváltoztathatatlan dolgokkal: ó, jaj a végső stádiumban lévő halálos betegek bölcsessége. Van aki elernyed és hagyja, más pedig a vonatsínre teszi a nyakát, hogy lefejezze őt a mozdony, vannak akik gyógyulásban reménykednek és van aki beelőz és megöli magát lassan és minden fontosabb esemény előtt.
Elhalkulás, elégséges ez a tér és lélegzet. Linda Fierz-David-tól keresek egy könyvet, Women's Dionysian Initiation: The Villa of Mysteries in Pompeii a címe, nem találom sehol. Jungiánus buzgalommal írta. Legyen mindenkinek szép a péntek és kedves a merengés, és a csendtől ne féljen senki, mert az egy olyan burok, amelyben csak a saját arcunk tükröződik vissza minden felől.