képek, betűk

meglágyulnak az iroda zajai, ezek a fura formák, elgondolom,
hogy vajon ki az aki ebben ébred, ez én, vagy te: melyik éned?
vagy hogy mennyi zavaros perc kavarog körülöttünk, nézzük,
mintha az idő többdimenziós lenne, az abszurd fordulat
énbelőlem tefeléd, és ha fordítva hordjuk egymást, kedves,
mint pántot, hogy tán úgy kevésbé fáj, mint mikor ő bántott, vagy
mint lenni, mint aludni az álomkörök sípolásának ellenére,
tudom, hogy hiába minden képzet, melyet innen átszúrok hozzád,
hogy nézzem mint vagy ott, sikolyodban, a távolban,
titkos levegődombok közt, szuszogva csendben életemnek
mélyben zengő tüneménye, elmúlunk újra, hogy majd megtaláljalak.

amikor sírna belül a kisfiúnak nevezett képtelenség,
lengedezik a dél körülöttem és az állkapcsok alatt az az összehúzó
savanyú erő, mint rejtik koporsóba a vérző könnycsatornát, ha lenne
utolsó szó odaadnám, ha lenne bármiféle magyarázat arra,
hogy miért nehezebb az egyik perc mint a másik, akkor elmesélném mindenkinek.
Csak nézném, ahogyan pislognak felém. Ezernyi boldog tekintet.
A pupillád magánya áttetsző fólia a félelem dombornyomása előtt.
Válaszok helyett az állam vakargatom, a borosta játékos tartozék,
nem értem miért van ott. Nézegetek, mintha egyre távolabb csúszna minden forma,
a mozgás különleges élménynek számít a megmerevedett formák között.
Olyan türelmesen figyelem a környezetet mint fátyolos szemű haldokló madár,
hátha elsétál előttem egy ismeretlen, érdekes árnyék, fityiszt mutat és
rámspriccel egy kis hideg vizet a poharából, én visszanevetek, utánafutok és
megcsókolom a tarkóját. A tartóoszlopok márvány mintáját nézegetem,
egyszerű formák és kacskaringók, melyek megnyugtatják az amúgy
halottnak vélt gondolatokat. A háttérben zene, nem nyugtat,
nem jelent semmit, csak hullámok a levegőben, van olyan szervem
ami érzékeli, tudomásul veszem. A szemsarkakból gonosz és kedves lóg
lefelé, meg az árnyalatok, a kevertség mindent átszövő
valóság-bonyolultsága, melyet csak lehúnyt szemmel lehet felfogni.