képek, betűk

elképzelem, hogy csendben vagyunk,
nincs semmi és nem kell szólni,
nincsenek jelek és nincs közlés,
csak megnyugszik a tér, vagy elcsendesül és
az a sok zaj és kattogás, ami szinte
mindig megadja a háttérnek azt a borzalmas keretét,
ahol a levegővétel és a figyelés is
ugyanolyan nehézkes lesz tőle,
mintha súlyokat akasztgatnánk képzeletbeli
fonalakra, elképzelem, hogy mindez képes
elhalványulni, majd megszűnni,
nem tudom milyen lenne az a képzeletbeli
kocka körülöttünk, megpróbálom elgondolni és
odafigyelni rá. Eszembe jut, hogy mennyiszer
hallottam azt, hogy a dolgok tőlünk függenek,
mosolygok és ahogy szoktam, közben lefelé nézek,
nem az álcázás miatt, nem teszek kitérőt,
nem próbálok menekülni, csak valami zavarót érzek
az én-irányításból, félek attól, hogy a középpont és az
önzés hozza létre azt a mezőt, ahol állítólag jól
érezhetnénk magunkat. Mi lesz belőlünk
ha gyengék leszünk? Mi lesz ha minden végtagunk
kihullik, eltűnik, vagy ha csak feküdni tudunk és
nyálcsorgatva nézzük a fehér mennyezetet egy ágyból,
mindenütt idegenek, akiknek ezerféle akaratát bár értjük,
de a miénk akkor már egyfajta alázatos könyörgéssé szelídül,
talán épp egy színes madarat képzelünk a gyerekkorunk
legszebb pontjára, ahol még minden előttünk és ugyanaz az
akarat-képzet volt bennünk, mint akkor, ott:
ahol felszív bennünket a halál.

elképzelem, hogy mindez csak pillanatnyi
árnyékfolt, az ösztönök és az akarat döccenése
egy olyan kanyar előtt, melynek végtelen ívétől
nem látni a mögöttes tájat, amelyben sodródni mint egy
ártatlan tudat, mindenki mást vél önmaga birtokának,
reményekből és igenlésből építget olyan pára-kunyhókat,
melyekben elrejtőzhet a kegyelem elől,
hiszen az üresség egy rémísztő kép és egy eltompult,
fájdalmas következménye valaminek, amely egy
jól behatárolható kezdő és végpont között
nálunk hatalmasabbra nőtt, de mégis bennünk lakik
és a teret, mely már nem elég az étvágyának,
úgy tágítja, hogy egyre csak fájdalmat okoz
míg majd megszokom: újra és újra és hozzásimulok.