képek, betűk

Körbeérnek a kintről-zajok homlokom előtt,
a redőny lent, az autók hangján mégis hallom,
hogy az éjjel esett, másképpen zümmög az odakint.
Három napja repültél el, egy gyors ölelés után.
A reptéren elaludtam és azóta is ott szendergek,
éjjelente egyedül ülök a váróteremben
és a hátam mögött egy csokor virágot szorongatok.
Ez itt, nem én vagyok, csak egy másolat
a lefátyolozott jelennek szőve, az Eseménynéző.
Vadidegen vagyok magamnak, zsebeimben gyűrögetem
az ajándék-napjainkat. Ó, azok a panasztalan
kacagós bújócskák. A szádból kiáramló forró levegőt
csóknak álmodom, langyos szuszogásodat lassan
beszívom, halkan tapsoló lepkeszárnyakat engedek
rángó gyomromba, hogy újra láthassalak a Pálmában,
nem értem melyik szenderből ébredek és mi
az a jelen-vonal, amelyet átlépve újra és újra
megfoghatom a kezed, vagy elképzelhetem, hogy
más is lehet, mint az a dühödt közöny, amelyben
álmatlanság, önpusztítás, vedelés és harag van.
Érzem a virágmintás melltartód puha szövetét,
illataid táncát. Az anya és a nő egybeforrt
reménye átkarolva simul a mellkasomra,
a táncod-bája és a mozdulataid kislányos
varázsereje. Haldokló álcáim mögött mosolyognék,
magamba harapva, hátha feléledek, talán
lépek is egyet, képes leszek felülni.
Újra elhiszem, hogy akartad, hogy ne csak
álmodjuk, hogy itt vagyunk, hogy a körkörös
jövés-menés és a soklaki életünk, a távolság
köré felcsavarodott bonyolult dolgaink
egyszer talán laposak, simák és elevenek lesznek.
Ott ücsörgök a repülőtéren, figyelem a rést, amelyen
át a világ magába rántott, sokadjára elrabolva tőlem.
A takarítók és a turisták elgurulnak mellettem,
az éttermek bezárnak, körbenő a nyüzsgés
és csak bámulom a pontot, ahol utoljára
visszafordultál, minden más gondolatom
csak álca, hogy ne kelljen félnem a valóságnak
nevezett elmúlástól, hogy nekem is legyen
egy reményem, mint körülöttem mindenki másnak.