képek, betűk

rácsodálkozni a szemedre ámulva sodró
feszengések nélkül alvadni néhány percig
a meséből ittragadt gyöngyházcsípőd árnyékában
ahol a hűvös magának játéka és örömkert,
a földre rajzolunk kisruhában,
szülünk és halunk időtölcsérekben,
elhervadt gyerekkorunk ruganyos szivacsként
szívja fel könnyeinket és a halálszél zománcán
tükröződő fél-arcom a te arcod felének mosolya,
csak elsimulok itt a lábfejem padlóra feszült,
gyökeremként átnő a földszintre a beton letépi
bőrömet a combjaimról és odalent a mennyezetből
kilógva véres masszaként hagyom, hogy a járókelők
rámköpjenek, csak legutolsónak lenni, mikor minden
végül belépuhul a sorsba, és még akkor is itt lennél
te drága, csodakezű kedves-másom, csendbarátom
a zöld tavak pici tündére, hol nyúlhatnék át hozzád
így utoljára ebből a túlnőtt bajvilágból,
ahol epizódról-epizódra csak a kopoltyúzásra
emlékeztető tátogás maradt: mint fuldoklónak lenni,
belédsimult rózsaság, szúrásokkal együtt
a szétfolyt másjelenképek és a körmönfolt igazságtalanságok
apró gondjaiból mint nőtt fölénk a sokaság,
hogy képzelegjek és önkínzásból rombolásba
átfolyatott valóságnak higgyem az egyszerű életet.