képek, betűk

a szemüveged mögött szomor árnyék-lepel,
éppen úgy mint nyugodt örvény, kókadt pislantásod
végéből kifordulva felém: mit okoztam.
Az akaratosságom folyamatos zakatolása
bújtat bennünket egymás elől,
a szemektől távol, véres levelek nyele alá.
Az élet pördülete fuvallatként vinne tovább,
hűsítő tengerönlödbe húzódnék, majd
nagyon mélyen, ijesztő hús-bástyám
hangtalanul omlana össze,
szilánkjaiból fogaink
kattogva csókhelyet harapnának nekünk.
Ha nem maradna más, csak egyetlen
lélegzetté pödrött szánalmas sóhaj,
erőből hunyorítva, mélyülő ráncaim
bújócskázó horzsolt sebébe túrva,
féktelen emlékzeni képes kiszáradt fűz,
kapzsin kapkodnék csókod fűszerének
emléke után. Szemhéjam belső falán
megnézném elsőtétített bécsi szobánkat,
kitapogatnék minden völgyet, szemérmed
simítva szuszognék forróságomból hópihét,
nem volnék szótlan és
nem mondanék semmit: végtelenbe nyúlt fájdalmad
nyomait követve, hagynám, hogy ne írjak
több ígéretet, kéred: csak hallgassalak,
nem őrültként, nem érzéketlen részegként,
csak homokkőbe vésett maszkomat tartva
éjjel: tegnapból a mába ájulva, siket
méreg, arcátlan düh és a vak szenvedély
mocskos köreit járva: táncika a másik
fájdalmassága és harca körött, kézfejet
törve, hogy reccse olyan: mint kolompra ébredve,
saját végemen kuncognék: hogy végre nem vagyok;
örömnek rajza, kérem: te megtűrsz magad körül,
hűvös vállaid lankáinak tövébe húzódnék,
gyermeki dühöm gonosz forgácsain térdelve,
büntetésem: pofozz: harapj:
némult kékemből fura, rugószerű könnycsepp
nyúlánk fonalán úsztatnám szádba azt
az apró csókot, amit itthagytál még
szerdáról reményből várnám, hogy karjaid idefonja
forró, száraz tarkóm köré,
hogy egymásba aludjunk.