képek, betűk

vajon mi értelme a sétának ezen a reggelen,
mintha vonszolna magam alatt egy sóhaj,
egyedül a nyáj bennem, a szellem csak fityegés
és a magamba beszélés egy kínos folyam, mint hangos
magyarázkodás, a járda repedéseinek  póklábait
figyeltem, ott voltam és itt vagyok, az időm
mégsem végtelen, mint akartam kört hinteni köréd,
néhány napja még jelen volt ez az emlék, az a
szellő Windsorban, lég forralta forró tenyered
ujjaim közé simulva, minden nappal egyre nehezedik a
távolság, eltáncolnak előlem sétáink nyomai,
mások gyúrnak rájuk, árnyékok foszlatják szélüket,
rágyúrnak, ráköpnek. Nézlek, csak néhány marás a combok közé,
hogy valami felmorduljon nálam, benned huppanva legördüljön
a mélybe, a szívnek lakott mélyek hűs vizébe, a sárga
foltra az úton, a nedves folyamra a szemgödör
völgye körül, csak úgy marasztalva egy másodpercre,
hogy mosolyom mögül zokogva lessek közös végtelenünkre.