képek, betűk

általában nehéz elkülönülni a hangoktól,
annyiféle harang alakú forma alatt állok,
az egyikben esőt várok, a másik alatt
haldokolva tátogok egy kórházban,
vagy éppen ölellek miközben te álmodsz.

az álmosság egy nehezék, de mégis
egyre könnyebbé tesz, mintha kivonná a
súlyos, fémes dolgokat a testemből,
csak a bőrt, hajat és a testnedveket hagyja meg,
a szemeim elé teszed a tenyered,
a mosolyom kilátszik mögüle.

A zöld tea kiváj belülről, mindent kikapar,
addig amíg az üres bőrtömlő, ami megmarad
lebegni nem kezd, csak iszom és várom a
könnyed táncot a szélben, várom a napsugarak
utolsó csíkjait a tükrön, várom, hogy felhívj és
mosolyogj rám a szemeiddel.

Elképzelem, ahogyan hason fekszel,
a bugyid pántja a csípőd alatt egy gyalogösvény,
amelyet foggal tépek, hogy a nedves itató fedelét
széthúzhassam alatta, belenyalva csillogó felszínébe,
lehúnyt szemmel az ízben fuldokolva,
kutad mélyét felkavarva: szomj és vágy,
színes illatod most is érzem.

Majdnem elaludtam írás közben, kimaradnak másodpercek,
olyankor összerezdülök, mint aki ugrani készül,
felkapom a fejem és jobbra balra integetek.
Kérném, hogy csússz elém, dombocskának,
hogy két ujjal embert mintázva gyalogolhassak a
vállaidon, aztán újra elájulok és várom, hogy
életben maradjak addig, amíg kellek.