képek, betűk

miközben telefonáltunk
az ablakban álltam
és a diófát bámultam,
rég ültettük,
talán nagyapámmal,
Ekecs közepén a
anyámék régi hálójában,
egy fém szúnyogháló mögül,
próbálom a nem-megőrülés
kínosan illékony művészetét
hangokká ás mosolyokká
alakítani. Azt gondolom, hogy
minden hasonló júliusban
téged kellett volna keresnem.
Hallgatlak. Majd a tiszafát
és a fenyőt nézegetem,
ők is zöldek,
mint a távolban,
a két macskaszem.

a régről ismert hangok
ide-oda lötyögése, hullámozva
simogatja a kiszáradt pázsitot,
arcomból csak lehúnyt
szemeim maradnak, eszembe
jutnak az átélések és
az elképzelt moszkvai
szobák, a panellakások
járdákra vetült, fekete
árnyékai, a holnapi
búcsúd tőlük és a fájdalmad,
hogy senki nem fog
integetni neked,
magadnak kell egy
utolsó sóhajjal beszívni
az emlékezés tényeit,
egyedül állnod ott és
elköszönnöd és zárnod.
Az érzékelés kikelet.
A tökéletlenség és az
átérzés csak apró részeket
tár fel abból a valóságból,
amelyik rajtam kívül,
csak neked létezeik majd.

"Megnyugtat a hangod" - mondtam,
hátradőlnék és fülelném
naphosszat, ha nincs nekem
akkor is, hiszen
hátha akkor is szól,
amikor már nem beszélünk,
csak elbújik,
hangtündérek rejtik,
ritmusok és topogás,
a belső kintre kerül és
olyan áttetsző
porékony a teste,
hogy félnék megérinteni.
Hallgatok. Odakint csendes,
falusi délután,
nem vagy itt,
de olyan a tájból
magamba vont képzelgés,
mintha egyetlen,
végtelenített táncot
járnánk minden este,
ölelve egymást,
akármelyik véletlenszerű
pillanatban.