képek, betűk

mint mikor a hajnali rigók tekintetében
ártatlanságnak véled a kíméletlenséget,
mozdulatlan nézésük szúr, ahogyan szemeiden át
mélyedbe fürkésznek, megszűnik az ítélkezéshez
vezető magabiztosság, csak ülsz ott, ujjaid lesznek a
játszótársad, kergetnéd árnyékodat az aszfalton,
de az újra csak elmenekül.

nem szabadna lélegezni minden perc végén,
kellene valamiféle szünet, mit meghagyni a most-nak,
tenyerébe helyezve jószándék csomagként, hagyni a
tébolynak annyi falatot ebből a sóvárgás ritmusából,
az élet bohókás szüneteiből, mint a szeretet rejtvénye a
földönfutók jaj-harapása piszkos járdák dupla ágyain,
hol szuszognak és belehalnak önmaguk történetének
mocskos romjain.

átsétálok köztetek. kecses kéztartás és vékonynak
képzelt szellemlény a múltak felesleges haragjai felett,
ott lenni, mint megfagyott hó-nyom gyerekcipődről,
mit a jelenből áthajló én: így szorongatnál meg,
ölelésem itt marad, innen járja át rideg tekintetként az a
messzi táj, imbolyogva menetelő, nyughatatlan vándor:
jutalma bölcs magány, egy kis szomorúság jeltelen sírként
mindig a szájsarkából figyel: tudja, mit nem kellene,
érzi a jelen mennyire gyermekidből él.

nem való gyötörni, mint kuncogás a haldoklón se öröm,
se vágy: mégis történik, termeli gonoszságát a rút,
kérlelhetetlen ős-magány, ritmusa udvarias kopogás koporsófedélen,
mint hant kihűlt szemhéjak felett, azon a borzalmas fedélen,
csak összetapadt, szürkés szájak egy zöldes hold-mező kurta
bólintása alatt, hol lombok és rügyek követik egymást
itt és más bolygókon, végleg egymás ágaiba kapaszkodva
őrködnek magányok torz sorozatai felett: száraz ajkakba
életet énekelve.