képek, betűk

Hajnalban részegek üvöltésére ébredtem,
valószínűleg a Lower Marsh-on próbáltak
elindulni hazafelé, minden hajnal ugyanilyen,
mindig megtelik minden kocsma, minden éjjel
akadnak akik most érkeztek a városba,
akiknek pont akkor van idejük,
akik aznap akarnak lerészegedni. Munkába
érve Noam Chomsky "On Certain Formal
Properties of Grammars" című munkáját
olvastam egy avokádós, fenyőmagos,
aszalt paradicsomos szendvics mellett.
Az ég kékje valójában egy tál szemvíz,
a felhők pedig placenták és falevelek.
Elnyúltam az irodában, felraktam a lábam
egy székre, de előtte levettem a cipőmet,
hogy ne tűnjek forradalmárnak. Gyűlölöm
a kör alakú asztalokat, ilyennél ülök most
és egyetlen percre sem felejtem,
hogy minden pillanatban, amikor itt ülök,
százezrek szenvednek máshol, csak
a beszűkült tudatom nem képes felfogni
mások valós szenvedését, ha nem ismeri
az áldozatokat személyesen, ha nem látja
az éhezést, a háborúk borzalmait, akkor
csak megy előre, nem gondol bele. Sőt,
ma már annyira cinikus vagyok, hogy észre
sem veszem ha átlépek egy koldust, vagy
ha éhezésről olvasok. Nem emlékszem arra,
hogy mikor döntöttem el, hogy nem akarok
gyereket, mert a gyerekvállalás egy
pusztuló világban bűn az újszülöttekkel
szemben. Ez a lassú rothadás, amiben élek,
nekem nyilvánvaló, másoknak még mindig
csak nevetgélésre okot adó mese, mintha
nem dúltunk volna mindent szét; mintha
a felmelegedés, vagy a mérhetetlen zabálás
okozta teljes pusztulás csak illúzió lenne,
csak másokat érintene. A gyerekvállalás
ebben a korban egészen meghökkentő vakságnak
tűnik, de hagyom. Csak vizsgálom ezeket
a sorokat, amiket versformába szedve
ideszartam, csak elképzelem azt a sok
erőszakot ami ebben a pillanatban is
történik, minden egyszerre mozog,
sokféle idő és sokféle hangfoszlány,
nem akarok létezni, de mégis veszek levegőt.