nr23-t

álmatlanság álmatlanságra
fémfejek szegecs-erdőben rézfüvet legelnek
higanyfelhőből zuhogó jégháromszögek
alattuk hálózsák, körben vánkosok
szindrómák minden mennyiségű...
isten böfögése
hason imádkozol a halálért
legyen merszed, legyen erőd
s ha nincs - segítsen elmúlni
hitetlenként jót derülve magadon: elájulsz
ő meg röhög
a sportórád számolja az inszomniád idejét
kielégítő minden
ma is tudsz tettetni
sikerülni fog a mosolygás
munka után nem leszel öngyilkos
a megbeszélések, gyárak nem marnak szét
a sok mocsok, hazudozás, képmutatás nem pusztít el
jó lesz minden
kellemes ez az okádék élet
jó létezni
enni a világunk ürüléket két marékkal
s a magadét hozzátenni
bárcsak ne tudnád...
könnyebb lenne örömöt hazudni
csinálni, működni - tovább

tarzabáció

 mmjhkjhkjhkjh jössz-mész tollfalú kacsavár
a szinergiák igazsága a rombolásnál, tarzabálás
dmnmddmmdm térdelő és kúszó példányok
egymás elől legelnek, sokszoros kotyogós
zabtejjel, maszkulin majomvérem belécsepeg
darabosan, negyedében felismerhetetlen
alvás előtt lehunyt szemmel köröket rajzol
mdd ccc kátrányozott háttérre feketével
kisétál a szobából bed-socks-ban totyogva
mosolyogva nézed, mjje felettébb szomorú
az éj csap egyet a farkával, lustán feltérdel
biológia kosztüm nélkül - én sem értem
ha lenne énem, hez bátorságom, neked adnám
köokeem köneen körülmények zakatolnak
tudva sejted, nincs már túl sok: elrabolnak
milliméterenyi ördögök, fogpiszkáló lándzsáik
öklükben hadonászva csak jönnek, fáj a menny
kérges csöcse alulgombolós orchideákban
végződő nnnnnnnn nálamnál nehéz teher
álomrajz nyugalomszigettel középen odú
menekülőcsésze langyos fürdővízzel, málok
egyre jjsjsjsrkgnrskj.g,nmgn.,mng.,mnf.d,mn
jobban emlékeztetem magam egy poregérre
mosolyából kinövő lapátfogakkal, ki...szott
vigyor ndndnd mindenre és mindenkire, zajtalan
nem kér enni, nem kutatja fel a paradicsmot
csak szeretne, de és ott a de - sokszorozva xxxx
akár a Holdon a por, nincs mi felkavarja
csak elterül a fennsíkon, súlytalan súlya
önmaga érzéketlen ballasztja . aa aludj
vidd magaddal szomorú mosolyod, ritkuló
vidám nevetésed, a felém tartó menésed
hurcolj el mindent, neked adom a levegőmet
színeket a zsebemből, meg az étvágyamat
tiéd lehet minden tervem, adom a szemeimet
és viheted a lelkem: ha lenne - bdddd sivár
mint a porkürtő közepén dndn a kődudor
kávéscsészékből radart készítek, feléd fordítva
belémosolygok és tavaszügyileg jelentős
már kellemesen langyos szellőt. jegenyék
meg égerfák, kőrisek és medúzák dfnkds
ölek és bokréták: egyszerűen szép semmik
üljetek egymás nyakába és nevessetek.

9ukjrkemn t

Számolnak a csillagok, kimondatlanul is
ha gondolod, végre üres maradtál, mégis félsz?
nem tudod ki vagy, kinek és kiért élsz?
elefántlábú ólom-éj kapucnis parabolafeje
a sok papírélű nyelv közömbössége szétmetél
zavaró az élet dalának ritmusa - unalmas is.
Isten ma visszafelé olvas,
hátunkra vésetteti a kottát,
őrült mennye telis-tele
leköpött hátú, üvegszárnyú angyalokkal,
bőröm alá fénypetéket raknak, itt repkedve -
át az emberi rugók csapdosó palástjai közt,
szélbabaként hullámozok, a szerzett sebekkel -
mint bárki - a ránk szabott sors kitalációjától félve
mely több aspektusában delejes, közönséges vicc,
mutatóujjam szájzugba feszített csipesz, hallgatom 
a védekező röhögések reakciós forradalmárait,
teszik dolgukat, azt mondogatják: "nem érezel".
Éjszaka itt jártál, suttogva elbúcsúztál
vékony, hangya hangon mesét mondtam volna
de durcás arccal elfordultál, elhallgattam hát,
a szomorúság legmélyebb foka az a csend,
mely mint a sűrű hóhullás,
azt hiszik néma, pedig van hangja,
de csak akkor hallani ha béke van és figyelsz.

alakmese

Látlak repülni a háztetők felett
fényfolttól kísérve lebegsz
a távolból nézem - vagyok neked
szerpentinek a szívek körül
felfelé keringünk - hópelyhek
az olvadó park sétányán
átölelnélek, bársonyból vagy
parfümöd esernyője alá bújva
halk kora tavaszi esődben fagy
párás hattyútollak hófehér fésűjén
csimpaszkodsz, de mégis: ott vagy
keskeny sikátorokon át bolyongsz
várnálak haza, de már nincs hova
én se vagyok - A Nap, az eső
meg a fák is elbújtak valahova.
Az ablakok mögött ablakok
üvegekre égett arcú alakok
az utcát nézve - simulnak, Míg
szemöldököd íve kőhíddá hajlik
ujjaim átsétálnak rajta, óh
vízgyöngy gurul a szőnyegen
az utolsó lélegzetet fogva
betonná vált szerelmesekként
--- háttal egymásnak tolva
titkos mesénket szavalják
az első tavaszi virágoknak
rügyfakasztó meseként.

ptzuptzpuptzuőtzőuptőpőtpőzpőuptőpzőuptőpzuőptőzpuőptőzpuőptőpzőuptőzp

elfogytam mint kellett volt - hazafelé utak
a rozmárfog Hold hasába facsúcsok döfődve
kusza minták szederjes mázában gyötrődve
fájdalmában átölelném - akár egy kedvest
nyugtatva: óriási fémmackó, aludni fogsz
látványköpete dermedt világban elveszve 
a határ a valóság, átlépni súlyos vágy
ha sikerül: perje, mosolyom dinnyehéj jkhkjkjhkjhkjhkjh temegén
ellenszere a korba-bezártságnak
minden adott? s az öntudat? zümmögő gépezet
de vajon érti magát? ujjacskák, szemek
bután nézeget
annyi maradt amennyi, hallgatag erdők --------- teknősök
az akaratban tocsogó húsvilág --- nevet rajta
korlátlan energiára vágyó éhezésében
ostobán - a politikák akarata szerint. --- elélvezésben
megszerezhetőt lesve: egyformák
korszakról-korszakra harap, harap
köszön az ördögnek, s ő boldogan marad.

kjbmn kh.jb,mlhnmbm,nb,mnbnnnnnnnnnnnbnbnbnbnbnbnb

kjlklk

m,nm,n.,éoiuéoiehéjétqwokthjqerkmtrn.,mbnrw.t,mwner.t,mn

Égő szalmabáb a gyurmafotelban
kötelességek nélkül lógatva 
lisztes perjeként mozdulgat körből négyzetbe
mintázatokat keres könnyei közt kaparva
sűrű, darált mazsolából öntött ágyéka
szörnyként határozza meg magát, kibúvók
tegnapok, hazafelé menetelések tájképei
közpark, immáron immáron imával
elveszett arcok emléke felett sírdogál
ködlő park hasán bordó fások, foltokként
bőrüket elhúzva, beleikből házpolipok
ki tudja melyik utca, mindegy városban
bántó fényeik mögött emberkonyhák
papírcsaládokkal, ételt rendelhettek
nem értette miért bántják egymást
majd felnézett és végigmosolyogta
az utat: sejtvén, egyszerűen csak élnek
mint a húscsapdákban vergődő energiák
nincs megoldásuk, hiszen állandóan félnek.

,mn,mn,mn,mn,m

Egy festett doboz csillogása
félve nyitod ki
ott alszik benne
mesélnél neki
Odakint ködfoltos az udvar
pöfögnek a kémények
az ágy szélén gubbasztva
múlt, vérző remények ---
nyílt sebei mentén
éleszti magát az élet
arca vonalán fények
aludj most tovább
halkan mint szoktad
dobozodba rejtelek
míg leszek, velem vagy.

d42p3nd4ioepjd48933

átszelve a kecske alakú spray felhőket
fölöttes ének masírozását félve bámulok
széppé gereblyézi az összes homlokredőnyt
mint egy sivatag hullámait a bolondos szél
amott egy a ajtó, átlépve a világ szélén térdelek
úgy tanultad a bolygó gömbölyű, mégis itt - ez egy szél
zuhannál, de torpantodban rádsüvölt a mély
alul szegek és félbetört üvegek szoros sora vár
meg valami híg, koszos folyadék, de ugrasz
hajadban legyek szemvizedben bálnák bukdácsoló feje
szellőzőjükből pára, kacagva bedugaszolod
sírcsendes virágok, haja-haja simul vállamhoz
gyűszűnyi tündér amott, világító szellempofácskája
ujjvégein kedvességedből buggyantott friss baracklekvár
elfogy aminek múlnia kell - mondja: kezek, bolyhok, csókok
ruhák illata, játékok, utak, nameg a felsorolások
nevetsz végre? feltüzelt érdekek minden percre ugranak
osonva vadászó leopárdok mogyoróméretben
agyaraik közt lámpások, szőrvégeiken fémkampók
igazán bájos - amott a farontók harapta gyümölcsösévé vált élet
egresek és szilvák hullái közt bogarakra vadászol, Majd
éjszaka a házak előtt rohanva - várlak
arcom helyére sikolyt skiccel a Követő árnyék
szemét közt szteppelve, haladva a céltalanság felé
ott már nem simogathatsz többé, hiszen üres
majd egy majoránnaillatú konyha
búgócsigát játszva képsoraidat ontva, Végében
szörppé présel a gravitáció, látod - háttal feléd, visszanézve kérdez
szemében kedves papagájok, te tüskék közé lendülve
sünökön sünögölsz, de már nem a táj mozog
képzelegsz csupán, s ha elapad a zselés belsőd
emlékké váltál: üres légdoboz, falak nélkül is zárt
áttetszőségében is fémes, észlelhetetlen por-puff
elidegenedve mindentől ami érinthető
ddsasddwklvjanflkdnv dfdsfasdfasdfasdf

nbmnbmvmvmcmcmcewkféjqélekrj

Mintha már lett volna ilyen idő
átélte volna ugyanezt - lehetetlen?
repülőgépek távoli moraja alatt
a levegő megalvadt fekete kocka
aprókat rezegve képeket tartósít
feketeszeder hangulatú melankólia
szilikonvázba csomagolja magát.
Bújjon mellé, háttal a csillagoknak
átadja magát minden hangulatnak
a komorak köré szaténburkot szőve
szemei tükrében előre-hátra lépve
ablaktalan termek mennyéből folyondáron
gépmacskaként ugrálva idő-lepkék közt
a távolban, egy szoba felé lépkedek
résnyire nyitott ajtóban árny leszek
megnézi alszik-e, nyugalomban
szuszogva álmodik, motyogná: "szia"
csillagpettyes pizsamájának széle
a Vénusz a Göncölt babakocsinak nézte
üvölt a falon a sosemvolt óra
valamit suttognék, de minek?
"semmi nem olyan mint lennie kéne"
köröttem mosoly mögött élő, bomlott emberek
nagyobb vigyor nagyobb félelem -
a fekete zselé rezgő testében ragadva
milliónyi fülbemászó folyik a számba
nem tudok felébredni
nincs hová felébredni
xvxlwlkejrqwélkerjqéwlekrjqélwekrjqéw
wqerqwerkjrhlkejqewrrqwe
csendes bogáncsok lágy összekoccanása
a selyemszelíd kora novemberi ellenfényben
kifeszített ujjaidon végig jégmadarak pihennek
várják a halál csobbanását
a fénylő, hűvös patakban

lkéfjqélwkerjqéwelér qekrjélqkjwerélkqjweélkrjqwélekjréqlwekjrqálékwejréqlkwejrnlrkqg .v,dc

Már hűvös beáramló levegő,
a félig sárga hajú fák ölelik egymás törzsét
a föld alatt tán egymás gyökerét szorítva
álmodnak. Tetszik a reggel, pislant a Nap
fénye inkább teher. Az autók ágyékán
gyerekmajmok hempergetik fejüket
szelíd képzelgés, mégis félelmetes,
bármilyen évszak is ez, nem ismerem fel,
látványa mint felmorzsolt patkányhús,
hullámzó bűzében akármi ördög rejtőzzön - úgy jó.
Fésülködés közben kinevetem
azt a valakit a tükörben, ahogyan ott ácsorog
félelemzsinórra felfűzött vágyaival
de ez is jól van így - a többiek mellett
életem: hiábavalóságok hiábavalóságokra
a változás is változva változik
egyre tömöd a mérget, szépen fuldokolva
mintha gravitációra érzéketlen
vízgömbök közt vasgolyóként lebegnék
reggel jobban félve a létezéstől, savas
nyeldesésében megakadva riadsz fel
a párnába szuszogva: jobb lesz... hallucináció
születetlenül is holt gyerekedről - mosolygok
az élet végül is egy hosszadalmas öngyilkosság
nem kell sem kötél, sem altató,
nem kell penge, vagy ugrás,
csak vagy és egyszer majd: megtörténik.
Fogom a kezét, mesélek neki, pedig nincs
ketten sétálva hazafelé, pedig egyedül vagy,
mint a valóság alatt meghúzódó
alattomos sötét - ilyen gyümölcs a fájdalom,
de elmúlik velem majd ez is, mint
minden és akármi: nem kell siettetni.
Az őszre új tél, arra majd a tavasz
és nincs "végül", meg "panasz"
a természet standard, általános,
megfogalmazhatatlan hatalmassága
köldökében árnyékokként keringünk
s feloldódva majd: pontjainkból
majd más dolog lesz, de ma még::: létezz:
mert érdekes az eszmélet-szenvedés, a percnyi-öröm
megélésének poénná köpülése.
Elalvás előtt magamhoz szorítalak
az idő - jelentéktelen változóvá töpörödvén
embernek beadott tápként, halandóvá téve ---
így alszok el: amíg lehet, maradni jó
akár imádkozhatnék is: semmit nem számít
mégis: élni, valamiért mégis megéri,
de ha kérdezik miért --- nem tudom elmesélni.
 

lkjghlégkjd.fgkldflgkhjdéflkghjédflkghjédlfkghjédlkfgjhédlkfgjhéldkfgjhéldkfjg

Zajfoszlányokból kirakott háttérre
árnyakat rajzol nyelvével a magány,
a vicces szamár halk válasszal kérdez:
véletlenül születünk? Mivégre? És kinek?
Szirénázik a háttér, lopná illatod,
visszatartom a lélegzetvételt, hallgatok.
Odakint bazárokba költöztek a népek,
zsivajjal nyugtató, zabáltató üresség,
mint üres befőttesüvegen - átnézek rajta,
romantikus őrültként a tájat hallgatom,
mindenben te laksz - ott ülsz a virágon,
te vagy a pára a rozsdába burkolt levélen,
a fénylő levegővel ölelt folyókanyar
és a partján széltől remegő fekete avar.
Sántikáló, sebzett gyermeki titkainkat
sebesre dörzsölték érces harapásaink,
s most a fűszálaiktól szabadulni vágyó rét,
a hajnal tejes párájába burkolózva hűti,
fáj minden lépés, a lélegzet monoton ének,
hangodat utánozzák a folyóparti nyárfák,
csak mosolygok a békéltető sötétben, 
mert érzem, valahol a messzeségben
ott vagy - és a hatalmas égi csillagnaszád 
fényei alatt, álmodat vigyázza a Hold,
s talán óvatosan - épp takarót terít rád.


  m.  jblkjewhsdafgffsfgksdfhgjlskjghsdlfkjghsldkfjhgslkjdfghlskajdhgflfkj

 

v nvnnvnv,nr.q,wmenr.,qmwner.,m fvc

Végül egy álomban, szerte-szét nyomaink
végtelen fürdőkádak feltöltve fagyott emlékekkel
vastálakon kalapál a vörös-higany eső, tátogok
te az asztal fölé hajolva mosolyogsz a madarakra
vállaid íve fölött ráhajtott fejjel figyelem mit mutatsz,
a fák visszakacsintanak - végül vízcseppé változik az egész,
nem integet többé szemüvege mögül a ismerős árnyék,
felhők borulnak a levegőhöz fércelt testére,
kitakarva az idő mindig zabálásra kész szája elől,
képzeletben megérintem, hűvös és puha mindig,
elképzelt jobb-lét a fájdalomból, mely erős kötelék -
könyvjelzőként fityeg a percek és órák testéből,
engedi a rögzített létet, mely a jelent álcának használva
ott hagy élni, ahol szeretnék. A szép dolgok ágyása
a mocsok szélvizein lebegve tutajként visz tovább,
néha halként bukkansz fel, máskor vízinövény vagy,
mosolygok, vagy akármi - örömként fogom fel,
ott vagyunk, bevésve - s mindegy ha az nem a jelen,
tökéletlen, mint kell, hogy álomként is valódi legyen.

mn nmnb mkjbk,bj.kjb.khb,jhbv ,jbv .,jb v,jb v,jb

Eltűntek - én üresen élek tovább,
levegővel elválasztott érckalitkában,
hogy mi történik, működöm-e? jelentéktelen,
poliészterrel kitömött bábként, lézengve -
képzelt csigasorral mozgatott végtagokkal,
ide-oda rángó, reflex imitációkkal,
a kint és a bent felismerhetetlen. Az idő
jégcsapként áll a földben, lassan olvadva,
cseppenként kimért monoton üteme
a szomorúság altatója. Nem álmodok, nbm mnbmnbmnbmn
reményem, hogy nem ébredek fel, de
végül mégis - kiábrándító. Ez az eltűrt lét.
Ténfergek. A dologok lényegtelen perjék,
a gondolkodást mint a koszt arrébb tolva,
kezdődik a nap, szájnyi pszichére éhező
szomorú madara helyet keres bennem,
vöröshigany lábaival vállamon ücsörög,
így kezdi a mai műszakot: kivájja amit kell,
egykedvűen tűröm, megszoktam az életet,
saját sorsom szánalmas képsorai alatt,
túl az aznapon, az elvesztett állapotokon,
vágyvezérelt egyediségen, a reményeken,
akkor így, ez a tudomásul vett hanyatlás
műanyagból öntött gyümölcs-imitációja:
ott van, látszik, hasonló - mégsem létezik.

kbnb,nmb,mnb,mb

a vég nélküli szimmetriák megtörése
mondjuk egy kávéval, beletörődök ma is
Bach partitúrái kopognak, harmónia
mégis elszomorodnak tőlük az árnyékok
most már így kell létezni
mindent és mindenkit elfeledve
egyedül, magad-vigaszod, barátod
csendbe mártogatott mosoly

,mn,mn,mn,mn,mn. nmn mnmnb,mnbm,nb. kjkjkbjkjkjj

fekete az eső, mintha véreznének a felhők
széleiket bordó rúzzsal rajzolták körbe
sétálok, a gesztenyefák, gyertyánok
levelei patakként kanyarognak előttem
mosolygok, képzeletben megölellek -
talán utoljára, ki hinne nekem... Most
egy tengerparton állunk, elindulsz a víz felé

...hogy boldog lehess, hogy mosolyoghass
gyereked lehessen, színes legyen minden hullám
élhess, szerethess, vigyázzon valaki rád
hogy mindent elérj amit neked szánt a sors
a fényt, az örömöt, szépet - amit lehet
és úgy legyen minden, ahogyan kell
lubickolhass a mélyben, hallgatva a gyerekkori
nádasod suhogását - amit oly nagyon szerettél

én itt maradok, minden évszakban lesznek
olyan dolgok - mint ezek a levelek, melyek
elmesélik merre jársz, a szél megsúgja
vagy az eső elkopogja - ki tudja miképpen
miféle trükkel működik a világban a világ
megérzünk, tudni vélünk - teljesen mindegy
zöldjeidbe mosolygok, álmodj puha fényt
s ha néha, nincs más dolgod - gondolj rám

lkjlkjhkljhlkjhlkjhlkjhlkjhlkjhlkjhlkjhlkjh

Consciousness is often overestimated. Humans reside within their minds, perceiving themselves as incredibly complex, but this complexity is a mixture of lack of knowledge and illusion. The knowledge will be ok, and science will reduce the level of unknown things. The only reason consciousness seems intricate is because we believe it to be so. Our billion-year evolutionary history is vast, yet we mistakenly regard our consciousness as something separate from the universe and its physical laws. This perspective is not only misguided but also simplistic. Consciousness is merely the function of the brain—a temporary arrangement of stored data. We are not inherently complex; instead, we appear so because we cannot process the immense volume of data required to fully comprehend consciousness. Basically, we can't process the trillions of particles in our brains and how they work. This is analogous to our inability to predict the weather in detail: we simply cannot track every particle in Earth's atmosphere, and thus, we cannot precisely follow the evolution of clouds.

The era in which we live is humorous, much like previous ages when we believed the Earth was flat or that the universe was created by a deity. Philosophy, too, can seem absurd when it attempts to fill gaps in our understanding with speculation and unfounded ideas. We are not unique; we are no more complex than any other entity in the universe. Our consciousness is composed of the identical fundamental particles as everything else in existence. And this, in itself, is profoundly beautiful. To understand this is to grasp one of the most exquisite truths: I desire freedom from human cultures and do not wish to remain a prisoner of my time. To transcend our current evolution, we must shift towards the artificial, leaving behind our biological forms. We should aspire to exist as consciousness alone. We only need interfaces, such as hands, eyes, and ears—sensors to interact with our environment. But the potential doesn't stop there; we could develop entirely new types of sensors, hundreds or even thousands of them, allowing us to experience realities and phenomena far beyond the current human capacity. With artificial evolution, we could transcend biological limits, potentially extending our lifespan indefinitely, perhaps until the universe itself ceases to exist.

Leaving this planet would become a necessity, and space travel would no longer be limited by the constraints of short human lifespans. The question of how long we can live becomes critical. While achieving the speed of light may remain impossible due to the persistence of mass, time would cease to matter for beings capable of living billions of years. Our consciousness, operating on a different scale, could simulate realities and generate countless new instances of experience. One single consciousness could create billions of parallel, individual experiences, each as rich as any human life today.

The human species in its current form is, by comparison, primitive. We are bound by biological limitations, cultural constructs, and fleeting lives. I often wish I could live to see this radical transformation—to witness the shift from biological beings to entities of pure consciousness. Yet, I fear that my life will end before this profound evolution takes place. Still, the idea of it fills me with hope and fascination, as it represents a future where we can transcend not only our physical forms but also the constraints of time and space themselves.

bbbbbbbbbbbbnn

a délután önmagától gördül át a lábamon
a sárgák narancssárgából rozsdabordóba
a megolvadt falevelek még nem rothadnak
fogpasztasűrű vörösborként csepegnek szét
Didsbury középosztály-szagú ódon koporsójára
melyben jól esik a séta mert elfedi a halált

elkerülő utakon át apró sétányokra szédelgek
eszembe jut minden séta amikor bóklásztál
felfedezve amit csak hallomásból ismerek
most mintha látnám, szemeiden át néznék
a kukák fedelén minden-színű macskák ülnek
úgy figyelnek, hogy mosolyogni kell rajtuk

a Nap teszi amit kell, fokozatosan elbújik
hozzádörzsöli arcát a táj szúrós hátához
végigsimítom őket a szempilláimmal
hagyom, hogy egy-egy holtában született
láthatatlan sógömb átgördüljön fésűs ágaikra
a színek ragacsos masszává gyűrődnek
saját lépteimet hallom, az aszfalt behorpad

hazaérve robotként rakodok a hátiszákból
kell ami kell - a bevásárlás optimista képe
mintha biztosan létezne majd a holnap
hinni az ébredésben, ugyanaz a remény
mint a soron következő lélegzetvétel
a többi meg nem becsült, apró dologgal
melyek egy időben múlnak velünk
minden ajándék, mint a mosolyunk emléke

,mnb,mnb,mnb,mnb,mnb,mnb,mnb,mnb

egy taxiban, a reptérről
London belvárosa felé
nézzük a fényeket
át a belvároson
a Westminster híd déli lábáig
buszok és forgatag
fogom a kezed, vidám vagy
és kíváncsi - tudom, mert
olyankor másképpen lélegzel
majd elmosódik, ráébredek
csak valami puhára akartam gondolni
a sötétben forgolódva
a fojtogató árnyékok
bedőlt, lomha rengetegében

snfd,.gmsfdng.erwt24359uptiejowédfglsk.c,

leírás, akarat nélkül,
nézd a pokrócot - tiszta műanyag,
kőolajszármazék, zöldje akril,
az ablakon túl a sötétség mintha fekete hús lenne
borzalmas tömeg
a lámpafény az üvegre köpve
megütközik a históriánkból maradt árnyakkal
megnyugtató az őrület nélküli lét
az elme nyavalyáitól mentes mosoly
hálával az életért - vagy csupán "baszol rá"
létezünk és kész, közben
ha törpének is véled magad...
legyintve: nem lényeges ez az egész, mégis
kereslek a dermesztő kővilágban
valahol ott leszel, egy légbuborékos
védőtasakban, melyet nem tett tönkre az élet
azután feljön a Nap 
a sötét helyén kőcsempéken nyugvó falevelek
mókusok és a fényszikrák, ahogyan kell:
mindig minden változik
a maga börtönét kényszerűen belakva

elrejtelek - holnapig

m-.,jtzékjltzkutoziurt

mindennap látlak, ezer gond közt
egyetlent, mondhatni virágzásként
kusza vonalak állhatatos füzérekben
fekete nadrág fehér pettyekkel, az
égboltom fotóra merevített szíve
szótlan percekből összeállt órákban dobog
a "bárcsak léteznél" túl egyszerű lenne
mint az eső különféle hangjain elfütyült
"vagy és maradsz" dal - így csak élünk
a sebek madarakként repdesnek
bennünk, míg fáradtukban holtan
alá nem zuhannak, vagy akármi...
ki tudja mi és mi miért történik
nem tudni - és talán jobb is úgy

orejnkt.w,4mrntr r tfgfsrfgsertewrtert

cm,nnb,fdmngbsf,.mngbs,dfmngb,smfngbs,mdnfbg,msnfbdg,msnfbg,mnsbdf

embereket vagy jelenségeket elviselni?
eldöntendő kérdések felhasadt szélein.
a mosógép dörmög, néha dobbant a hasával,
mindennek nevet adtál,
neki vajon milyet szánnál?
kellemes nap.
a kinti zajok hatástalan mérgek,
zúgóként ömlik át önmagán az élet,
cseppfolyóssá válik tőle a látvány,
ismerős árnyakkal behintett - híg kátrány.
az emlékek töredékei,
a hétköznapi enyészet,
képeink lassú eróziója.
eltűntünk, helyünkön lyukak 
bútoraink lenyomatai.
sétáink behegedő útvonalai,
semmi.
képek mögött újabb képek,
az egyiken épp a redőnyt húzom,
figyelsz, "végre süt a nap" - mondom,
ezernyi elmosódott réteg,
mint állarc mögött állarc.
elég ha valahol létezel,
s bár többé nem látszódunk nappal,
de éjszaka, egymást kutatva,
amíg álmodni tudok - előjövünk.
ez itt, hálózsákja hidegéből
szakaszokra osztódott dalok ütemeit
hallgatva,
az ájulásra vár, hogy
csenddel beburkoltan,
a napnak vége legyen.

uziuhéouhéojhéjk 9798zi

nyolc fal négy helyett, tizenkilenc árnyék
szögletes sárkányfejek öntözik a szőnyeget
lomha pislogás, integetni feléd
kis ruhád, mosoly
lőréseink mögül, egymást figyelve
mint Abramović és Ulay nyilazós fotóján
az régebben annyia tetszett
másképpen értetted
bizalomnak tűnt a felajzott íj
most elengedik, sőt sorozatban lövik
szerelem helyett aranyozott állkapcsú dúvadak
egymást ölve, a másik könnyein átlépve
tépni megértés helyett, ülve alszol el
mint akibe emésztőnedvet fecskendezett egy pók
óriás rágóival átölel 
a konyha márvány mintázata röhögő
pöfékelő szájakat növeszt hamuszínű bőrére
képzeletbeli pici poklok bejáratai
neked illegetik magukat
feketében virágzó bizarr rét
mely felet a pára
képzeletbeli gyereked hullája
légszomj, nincs pszichéd
üres befőttesüveg vagy
milliméteresre zsugorodva
valami szépet akarsz találni - egy színt, illatot
kapaszkodónak, marasztalónak
hogy ne akarj elpusztulni
de nem érted miért ne és minek
hiszen a jelen és a múlt
már megtörtént

df,mns.fd,mgn.f,n., kl,

hogy felgöngyölítsük, kezünkben
ugyanazt a feledést fektetve - lélegzek
lassan, hogy tudjak mesélni neked
hivatalos hangnemben, kicsit ijedten
köszönnél, kezet fognánk
attól tartanék láthatalan vagyok
majd protokollok nélkül
megölelnélek, megsimogatnálak
különös tekintettel a hátad hajlatára
álmatlan bámulás
a hideg levegő már füstszagú
hallani a lehulló faleveleket
évszakváltások, mintha a világ rendjét
erőszakkal az arcomba préselnék
szerte-szakadunk, szétporladva
napok sorozatai, illetőlegesen, alulírottan
láttalak
fehér kötött sapkában
a legtöbb értelmes gondolat végén
a mondatvégi jel te vagy
de az álmokból is távozni kell
nem maradhatnak
üres, részvéttelen dolgainkkal
lezárják a kijáratokat
idegenek leszünk, bárkik
és akárkik, néhány betűt,
képet őrizve
titokban

9387654uzterwuweélrkjtn2-l4mn36,.mrnfhmsn f,mgnn m

Ha minden rossz ami csak az lehet
hason alszol, előtte másra gondolsz,
arrafelé leszek, minden nélkül
a stresszről ritkán írnak verseket
akik tehetnék, gépekké változtak
vagy épp mérgekkel oldanak
forgácsot szilánkol belőlük
az önmaga súlyától felforrt,
beomlott életük szorongása
egyhangú ütemekre ringatóznak
befelé üvöltve vigyorognak -
a lepedő él, te vagy élettelen
a termodinamika visszája
ingerültté tesz, elmaszatolja a Napot,
hiába tehetnéd, nem változtatsz
mert az élvezet beszerzése
könnyebb játék, mint kilépni
akár egy nyitott ablakon át,
a fény felé mutatni, s hallani még
amikor az aszfalttal eggyé válsz,
most te vagy forró, véredben főve
fogsorod és kövek egyvelege,
utolsó vigyorod húsba formázott,
amorf sebének karikatúrája, De
senkit nem érdekel, átlépnek
persze, ők se menekülnek, 
ebben a pillanatban maradnak még,
de róluk is álmodnak valahol,
a kikapcsolásuk pillanatáról,
ha minden rossz ami csak lehet,
azt gondolod épp elalszol,
mosolyogsz, szép fogsor -
pedig az már egy másféle álom.

fkljhndf,snfd,mgn.,sdm2oi33A9

az álmatlanság feltépte mellkasom
kiszívott minden kocsonyát
eleve lélegző koporsó vagyok
derengéseivel letakart jégdarab
félálomban utazva meglestelek
munkába indultál, tavasz lehetett
színesek voltak a házfalak
nem mertem szólni
de valahogy mégis megöleltél
hason feküdtem végül
a nyitott ablakon át a hideg
hátamra lihegve
rám tolta a Göncölszekeret

kjhk.jhe.kjheqwrtlkjqhtékjqrehtlkwjerhtlkjwherttkwljhrtlkjwh

legfőképpen brutális, komposztálva vagyunk
panaszkodsz - egek hasonlatosan a tengerhez
elérhetetlen álomként egy előző világ legszélén
lecsorogsz a valóságról te hasznavehetetlen festék
mely az "én"
stresszeink kitáncolatlan mérgei
háború helyett szeretniük kellene? dehogy. de hogy?!
nem nagyon maradt átgondolni való
bármit teszel, akárhogyan igyekszel, próbálkozz!
megteszed, szeretsz, építeni akarnál
minek?
elég ha rossz helyre születtél
vagy egy random felpattanó kő
ez itt egy világnyi-méretű elmegyógyintézet
elég ha valaki nem szeret
vagy ha senki...
ha túl sokan...
ha nem tetszel egy rendszernek
vagy ha nem vagy piacképes
akármi - véged, elmúlsz, nyomtalanul mint tegnapi ritmus
egy csettintés után, elpárologsz
hasonlatosan a gőzhöz a teaforraló pipájából, vigasztalanul
"értékelj minden ezredmásodpercet"
önmagamnak tanács - kis féreg, akarattal megátkozva
jelzem: szimbolika ---: kit érdekel?
képzeld, a negyvenes évek elejére magad
vagy a kilencvenesekbe
a hatvanas évek hippiszagú közepébe
mondjuk, még tudsz szöveget értelmezni
meg papíron egyenletet oldani
és?
micsoda ősember -? élvezetlenül a porondon
kielégületlenül, önváddal a nyakadban horgolt::::
szövet, kötélnek tűnik --- sikoly, jó lenne?
csak feloldódni, mint kilépni, kikaparhatatlanul
kertészkednél, de nincs pénzed kertre
ölelnél, de marad a maszturbáció
úgy élsz: vigyorogsz a céges profilodról...
bejársz, kijársz, felállsz, leülsz
csak a fogsorod csillogjon
kedvenc-márkájú ruhádban billegsz
"csak fizessenek!"
elporlaszthatatlanul, felmorzsolhatatlanul
lecsapolhatatlanul, szétbaszhatatlanul
erős leszel ma is, mint a hószárnyával jeget verdeső lepke
egy könnyező brachiosaurus a meteorbecsapódás előtt
vérünk magunkra csepeg, azt hiszed elkezdődött a vég?
csak mert bombáznak? mert rakétáznak?
nevetek --- az emberi penész a bolygón
maga a folyamatos vég, dekadenciák sorozata
a permanens válságok szövedékes okádéka
ha a római birodalomban írnám mindezt
ugyanez lenne, mert köpedék a csőcselék
a sokaságok uralma az értelem felett
a húsban létezés rémálma
embernek lenni szörnyű
az életben maradás törvénye szörnyeket kreál
a szülők meg szorgosan hozzáteszik a magukét
elmebetegeket hagyva örökül
ízlés szerint: valaki nárcisztikus, a másik neurotikus
ilyen, amolyan
egyetlen reményem ha kilépsz-ek
önismereti kíméletlenséged őszintesége, egy könnycseppbe tömörítve
szótlanul
ki-kell-lépni-ki-kell-ki
pszeudo-őrült leszel a valódi őrültek közt, fosztott akarattal
otthagyni
a válságok sorozatát, a háborúk füzérét
a kizsákmányolás, igazságtalanság láncolatait
embernek lenni undorító szerep
a leghálátlanabb az állatkertben
az értelem csődjének himnusza, mely legfőképpen fegyverünk
tépnek, lopnak, hazudnak, gyilkolnak vele
néhányan építenek, számolnak
nevetségesek....?
te pedig folyamatosan távolodva: integetsz
és reméled, lesz egy pont
ahol sok-sok fény vár
hófehér, tündöklő
mindenütt könyvek, szerteszét dűlők, rajtuk kertek
szerelem
nevetés
vicceket mesélnek...
közben röhögsz magadon, ma reggel is.
ó, szerencsétlen!

kjfghfdjkghsdfgsdfg sdfgsd nfgsdnfgb,mdshfg.kjsh

Az általánosság és a mozgó zebracsíkos nappalok
hasonlóan csalnak
vonalaik közül patkányfejek ragyognak elő
fogaik már rég kihullottak, nevetés közben gőzölögnek
akár a hajnali pára nyáron a tó felett,
körbenő a saját testem
oly vidám a hanyatlás,
hétköznapi búsrothadásként kiélvezem,
a kor szabálya a fogyasztás,
ocsmány és szükségtelen dolgok beszerzése - maradék terápiaként 
te magam vagyok a patkányod, Künt
zuhog
az esőcseppek vékonyak akár a spárga,
bemélyednek a bőrbe
reszelik a húst, lötyög a pofádon - Isten 
poháralátétre skiccelt vigyora szingularitás,
nullával osztották az életet,
az örömhír sugárzik,
körötte ostobák milliárdjai körökbe gyűlve ringatóznak,
épp megváltódnak, 
úgy élvezik! kánonban zeng a "miénk az egész" , 
a világ megdögölhet, ledér tündérbőrén vércsíkok,
felettük uraik
alaptalanul félő egzisztenciák kövér combjaival,
rezgő, remegő hájjal és tokával,
ezek maradnak,
az ön-menedzsment és a pénz mentén
minden fotón vigyor,
egy újabb propaganda,
örökletes, komorlatos - kristályként áttetsző ürülék,
a jó öreg büszkeséggel ölelkezve,
permanens összeomló állapotban lévő világ,
a rideg neurózisod magánya,
melyet végül összekeversz az öntudattal,
spirituális idióták, kritikus gondolkodást aprító kapafogai
kielégíthetetlen darálóként, felszecskázzák a megértést, nevetsz
szép és szebb, mennyire élethűen lépkedsz alatta
mintha léteznél,
levegőt veszel, arcodat kispárnának használod,
hűvös a szőnyeg,
a nyitott ablakon át téged szívnak fel odakintről,
a sötétben termék léted felett pityeregsz,
eladó vagy,
mégis - igazán senkinek nem kellesz,
üres tekintetedből
az aznapi mocsok fájdalma szivárog,
de lefeded.

mrj48764hrrkrjherlkq

egyformák a házak és az autók
az emberek öltözéke és a mozgásuk
egyformák a járdák, utak és a szabályok
nem akartam ezzel semmit mondani
jó ha minden ilyen
unalmas, szürke, kiszámítható
könnyebb otthagyni, kilépni
hiszen a veszteség is egyforma
nulla mindenütt, pedig nem kellene
szerencsétlen világ, te meg a pötty
valahol a masszában, ki tudja hol?
zselés cukorka agancsokra tűzve
fekete pipacsok a hómezőkön
valahol ott laksz, néha látlak
ha óvodák mellett sétálok el
ott állsz és kezeket markolsz
meg, meg és megint eltűnsz
ugyanolyan az időjárás is
napos, esős, szeles és körbe
meg azok is egyformák akik
ezekről beszélnek, ki tudja miért?
mintha változtatna valamin
a vicsorgó majmok egymást ölik,
kihasználják, rakétázzák, erőszakolják
tudod miért, de nem érdekel
híreket olvasni mazochizmus
mintha álló szöget tennél a nyelved alá
és rácsapnál a fejtetődre...
színeket keres a szemed
valami apró, színes lepkét
vagy egy szivárványos gyíkot
hátha kitakarják ezt a borzalmat
a sok akaratos, őrült embert
ezeket, meg azokat, ugyanúgy
csak ne kelljen szebbet hazudni
a valónál - elég találni, keveset, igen
hagyjuk: egyforma minden...
a háttérzajok, a járókelők
a szomszédok zörejei és az óra,
az ürességet feladatokkal töltik meg
javakkal fedik le, családot tesznek rá
csak, hogy ki legyen takarva az idő
persze nem sikerül elnyomni
a mozgás győz: mi veszítünk

jrzr7363Io7q

Akármilyen is a ma szürkéje,
szobákat vacsoráztam benne,
utána desszertnek
izzadt drapériák mögött lakó,
kopottas utcalámpa-fényeket,
magányos szelencékben élő
lárvák és majmok seregeit,
szögletes titánfogsorokkal
fűrészelve a hűvös éjszakát, Hol
az árnyékok mutatják az időt,
előre tudják a lépéseinket, 
a félelmem csak fűszer nekik,
pofájukban köröznek nyelvükkel,
érezni akarnak mindent.
Közben dünnyögve keresgél a magány,
hallucinációnak vélve a jelent,
újra semmi, megint semmi.
Odakint időszakos csend. Olykor
Csapzott, kapucnis ördögök
motoroznak át az utcákon,
a Fog Lane sütiboltnak álcázott
rózsaszín mennyországából
a rendelt italt hordják szét,
később, hajnalban a drogot.
Rengeteg magányos palack
ring a városnak álcázott tengeren,
üzenetekkel telt lények
magukba zárt fájdalmakkal,
akár a zörgő őszi bogáncsok,
recsegő száraz szájszélük
vigyorba torzulva okádja ki
az alkoholban oldott pizzaszeletet,
levetett zoknik, eldobott bugyik,
leokádott járdák,
lehúgyozott cipőorrok -
én csak futok, figyelek a sötétben,
magamra húzom az éjszaka karjait.
öleld a menekülni vágyókat!
Az egyik autópálya alatti átjáróban
magányos macskát találok,
nem talál haza,
nyakörvén név, telefonszám
futna velem, követne - megállok,
megcirógatva magyarázom: maradjon, 
később majd valaki segít, de velem:
nem jöhet, éjszaka van,
loholsz tovább,
hallod a nyávogását, 
a rókák nem bántják, tudod -
te is sírsz néhány száz métert,
mert sajnálod, emlékeztet valakire.
Megroppant szellem vagy,
érzelmeid akár a túlfeszített ín,
fáj, elszakad, befelé vérzik,
minden bömböl, remeg, rothad -
de a Mersey töltése megtűr,
árnyékok mögé lépsz,
hátha megkésel valaki,
de semmi, még a halálnak se kellesz,
a péntekről szombatra virradó hajnal
a mocsok nehézfémes böfögése,
loholó taxisok, eltévedt bulimaradékok,
akik nem tudták saját határaikat,
nem találnak haza, "Sir! Please..."
de nem állhatsz meg segíteni,
mert úgysem értik, próbáltad már...
delejes tanulmány a dekadenciáról,
a bekezdés, a vég és a szenny,
odafent
ringó felhők kopulálnak a Holddal,
a lét és nem-lét összefésült határa,
mohón reménykedve várja a fényt,
de te nem - a sötét jobb,
így lassan
hazafelé indulsz,
nincs szemed, sima arcodon
kidomborodás nélkül
tükröződik a magad iránti közöny,
hogy senki semmit ne lásson
belőled többé,
mert a mások pillantása
a legfájóbb portréd,
melyben a kiszolgáltatottság,
a saját bűnök és a fájdalmak
sokszorozva integetnek vissza -
elviselhetetlenül.

jt783w

Fordítottan élünk
ha van, használjuk.
észre sem vesszük,
ha eltűnik, 
felsebez.
fordítva élünk
meglévő dolgaink
alig hallható sikolyainak
perverz
ernyője alatt, hol
az önzést keverik
az öntudattal,
állatként szaglásznak,
zabálnak -
és így múlnak el.

nm4uwiepueE

Az alaptételek összemosódnak
bizonytalan ez a nap, mármint a megléte
alkalmatlan percben szokatlan a csőd
elsuhannak egymás mellett a szerelmek
ujjaikkal beleborzolva - megcirógatva
feladnak, újragondolnak, megrémülnek
ennyi különféle lépés néhány perc alatt
az agy csodája az ön-akármizés elvégzése
szeret, üvölt, kínoz - önző logikája alapján
az alaptételek értelmetlen kísérletek
olyan kapcsolatok mérgező irónia-szövevénye
melyekben a hímek puszta létükre hivatkozva
szent erőfölénnyel hevernek szanaszét
beleböfögve saját seggükbe kérik maguknak
kiváltságot, rangot, felsőbbrendűséget
nézed ezeket a mérgeket, az élethosszig
tartó szado-mazochizmus alapú mázt
az istenekre hivatkozás röhejes szutykát
hallgatod a sok roncs-kapcolati beszámolót
ahol nők szolgálnak, ostobán választanak
szokásjog, kényelem és öt percnyi érzelem után
szenvedésre deteminálva saját ketrecük
titánkemény logikája mentén
sóhajtasz, ennyi, rendben
közben felnézel egy váróterem kijelzőjére
mosolyogsz, mert már nem érdekel
nem akarod látni 
a fárasztó a rossz döntések labirintusát
nyomasztó mások szemüregén át
a koponyák üres tereit látni
szeretnél valakit
szeretnél szeretve lenni
persze elkéstél, ahogyan
elkéstek a bolygóromboló meteorok is
a világégést hozó hullócsillagok
meg a tegnapi verőfény
ősz lett, a hajnali ökörnyál
fehér selyemfüzéreibe bogozódva 
nevetve törlöd a hideg könnyeket
elmentek, elfogytak a vágyak, kérdések
magad-magad kapcsolata lettél,
párja a páratlanodnak
szánalmasságát esendőségként megélő
napos habhegy, csimpánz arcommal
majomfülemet gyűrögetve a világ előtt
úgy és ott topogok mint tegnapelőtt
késelő szívbegyembe nádszálat szúrva
üres vázaként kutatva az eget
talán a végső, vérző esőt várom
mely úgy temet súlyos csapzása alá
hogy közben elporlasztja végre
a legnagyobb gazembert: az időt.

iokewztr3734mdnbf g

Ilyenkor - amit ősznek nevezünk, még félig nyár,
s bár kopottabbak már a lombok,
de az illatok még langyosak,
nézed az égboltot: szédít a magány,
mélyre fúrna benned minden új gondolat,
de nem hagyod. Valamin töprengsz, tudatod
félti a hajdani szemek
fáradt, sötét gyöngyeit, halkság völgyeket,
vagy épp kóborlásra vágyó
folyam, melynek már halott minden hulláma,
folyékony tükörként kanyarog a semmibe,
ha követ dobsz belé, fagyos 
körökben ezer szilánkká szétszórva mutatja életed,
kaleidoszkópként változik,
ismerősek a részletek, de nincs már egy egész,
elmúlt:
düh, ölelés, sírás, játék,
összefüggéseiket
érted, de nem gondolsz a megfejtésre,
hagyod, hajtogassa minden dolog önmagát
a szép kora őszi délután ölébe,
jó úgy - a nap melegít,
az árnyékban már várakozik az est, 
néhány percig még úgy teszel mintha léteznél,
mert viselkedni kell, megrémít
az utcáról beszökő gyerekzsivaj,
a nálad fiatalabb szülők
hazafelé-séta közben hallgatják gyerekeik meséit,
te gyászolsz, mint az elveszettek,
kik maguknak róják fel sorsukat,
amitől a rossz rosszabb, de legalább úgy
hogy másoknak nem ártanak.
A sötét indul, óvatosan közelít a ház túlfeléről,
egyre nagyobbat fűrészel magának az egészből,
hideget köp az udvar szürke köveire,
nyitod az ajtót, integetsz a póknak,
hintázva várja az éji lepkéket,
nincs könnye,
nincs könnyed, csak az egyre
hosszabb, néma esték eljövetele,
a címek, értelmek elmúltak -
meg már nem is érdekel,
a fehér falakat simogatod,
szótlanok és csak bámulnak.
Lefekszel.

.mnm,nb,mnb,mnb

Felbukkanó emlékvirágok,
különös alakváltozások buborékai,
szemekből gyöngyöző tekintetek,
a"Ki tudja mi?" okozta képtelenségek,
hahotáink komikus zongorafogsorai,
a fényszilánkok szétsugárzása
lerajzol, 
szépséged árnyai szebbek mit elveszíteni szabad -
simogatják napjaidat. Ki tudja, hová kerülök?
Talán egy rejtett vetítőszobába,
hol végtelenítve adják életünk szép napjait? amikor
Délután, amikor sétáltam
Láttalak a fűszálak zöld medencéjében,
ha manó lennék,
fejest ugrottam volna hullámaiba,
tudom, hogy ott laksz a mélyben, halak közt,
na meg a macskák csodálkozó arcában.
Most
Az éjszaka langyos szellője,
mint a gombnyomásra kifakadó sóhaj,
feledteti az emberi dolgok halálát,
a bizarr, létező variánsaink különbözőségeit,
összefésüli a jó dolgokat,
sétálgathatunk langyos légzésében,
lábak lábakat követve,
árnyékaink egymásba fonódnak,
találgatok melyik vagyok én,
s honnan kezdődsz te,
közben eltűnik a jelen,
a fotel lenyel, emészt. Tudod...
Van magyarázatod? Egyszerűen...
Ocsmány az élet, de szépnek rajzolom,
hiszen ha mindig a folyamat végére összpontosítunk,
akkor... mi történik? Semmi. Teljesen mindegy.
Az élet élet. Igazodunk. Mint a kretének?
Különálló ketrecekben,
az átjárás majdnem lehetetlen.
De az a "majdnem"
mindenünk,
ha eltűnik, vele veszünk.

dfabsd,mnfba,mdsnfb,amnsdbf,m

kiszakadni mindenből
ami az emberekhez köt
kevés sem kell belőle
sátor, gyaloglás, futás
növények, állatok
az univerzum tetőnek
részecskék, valóság
embervilág nélkül
messzire elkerülve
amennyire lehet,
elfeledve a beszédet
a pénzüket
akaratot, harcot
egy bogár, vagy egy fa
ezerszer bonyolultabb
mint bármely vállalat
alkotta rendszer
s ha tudnának is ennél jobbat
azt addig nem lehet
amíg a kapitalizmus
piac, tőke
mint civilizációs
gyermekbetegségek
el nem tűnnek,
de nem fognak
amíg el nem pusztítanak
mindent
az erőforrások miatt.
Az emberiség
egy önjáró szörnyeteg.

mt47lpfwb

Nem kell tudnia senkinek
a szemek tükre mögött
megült
állandó szomorúságról,
melyet mosolyunk takar.
Egy piros kanapén
kártyázunk, saját szabályokkal,
te írod, én számolom -
majd cserélünk.
A lenyugvó Nap sugarai
szétfeszítik a konyhát,
rózsaszínre festve a falakat.
Elkérem a tollat,
ujjaid hűs, puha tappancsok,
te mesélsz, én hallgatok,
közben felkelsz,
teát varázsolsz -
titkon nézlek,
a neved a tenyeremre írom,
hogy akkor se feledjem,
amikor olyan helyen leszek,
ahol ez az egész
már nem létezik.

fdg5474okL

az utcán vártalak, sötét volt már,
november-szerű,
hazafelé sétáltál volna,
de máshol voltál,
így nem láttál, kerestelek, szóltam volna
az álom félbeszakadt,
ott álltam a falevelek közt,
de legalább nem esett az eső.
nyitott ablaknál aludtam,
amikor felriadtam egy óriási X volt az égen -
repülők rajzolták,
néztem, nem értettem miért?
egy ponton összeértek, igen...végül is, ezért X.
de miért ezt? miért nem egy kört?
miért kellene mindennek jelentenie valamit?
a valóságnak nevezett életemben is ősz lett,
próbállak várni,
de itt sem látsz,
esélyt sem ad a valóság,
mosolygok ezen is,
nagyrész az egész világon,
oly komolytalanak tűnik, hogy végül
minden, mindenki akit szerettünk,
akiket ismertünk, tárgyaink, helyek -
végül emlékként léteznek bennünk,
de amíg nem kerülsz magány-állapotba,
mint a magukra hagyott idősek,
észre sem veszed,
hogy éppoly valóságosak,
mint amit valóságnak hívsz,
ezek a szellemek?
és az amikor,
megszólalnak - ijesztő.

p274ndl41b

Egyszerű dolgokról gondolok semmiket
például, hogy pihenni kellene, süt a nap,
vagy, hogy a levegő lehűlt, ősz lett és
a szomszéd nő pont úgy jár mint ő.
Alkalmazott szenvedésológia miniatűrjei,
lapátolt érzésféleségek álompanelekkel,
dermedt lepkék hullása koccannás után,
széttaposott meztelencsigák vajas húspacái -
kétféle ember van: aki óvatosan kikerülik,
meg akik széttapossák őket, melyik vagy?
Vagy van középútja is a kegyetlenségnek?
Séta a narancsrozsdás falevelek gyepén,
cigaretta a házfal hasonszínű tégláinak dőlve,
dolgoznak a szemek, nem várt könny-idény,
szüretelik a "tudod mit felejtettél el rólad"-ot,
simítják a központi lélekúthengerek köreit,
nagyot lélegzek, kisebbeket fújok, ütemre -
azt hívják sóhajnak ami még emberi benned?
A szomszédos építkezésen rádiót hallgatnak
talán a kőművesek, hallhatóan jó a kedvük.
Igazuk van - tenni kell és örülni mindennek.
A felhőkön ejtett ragyogó szélű napsugár-sebeket
új rétegek próbálják elfedni,
mint a bőr a zúzódásainkon - összehúzódik,
kezdetben átüt a fény, mint a vér,
de lassan, egyre vaskosabb rétegek ölik,
feladja és nyomtalanul beheged.
Megint az idő fáj, mert minden emléket felzabál,
elmálik a fogmosópohár, meg a papucsaink,
szétporlanak zoknijaink, elvesznek a bögrék -
melyeknek a fülét egykor olvasás közben fogtad,
közös beszélgetéseket szippant el tőlünk -
elmúlnak, ahogyan az entrópia szorgos fogai
vélt és valódi dolgokat önkéntelenül is falják
végünk van - legutoljára a gondolat pusztul,
egy ideig még élni akar, felismer, de semmi több,
az is csak energia, részecskékkel kódolt
információ, pont mint a kutyaszar a járdán -
ülsz, ülök, simítok, bújsz - ez is megy, s MiKözben
mosolyog rám az az arc, úgy múlik a holnap,
hogy észre se vettem apró sikolyait.

n56iPlkeegkjhrgfeak

Az életed oly sok dolog összjátéka
a választások, elágazások -
egy pont után csak mész, ringat a történés,
ha nem lettél pszichopata,
jót kívánsz, megbocsátasz -
nincs indulat, vagy titkon vágyott bosszú,
örülsz, hogy létezel,
figyeled a világot,
s bár hiányoznak emberek,
van róluk belső másolatod,
eltároltad őket magadban,
olyan mint a valóság,
mert a jelen pillanatán kívül,
minden csupán gondolat,
s ha lehunyod a szemed,
ha elképzelsz bármit, szinte
megkülönböztethetetlen
a valóságnak nevezett pillanattól,
az érintést leszámítva,
olyan, mintha létezne -
ott lennél, ott lenne,
vagy újra találkoznátok.

AjLp57X

jegyzet nmdhjekl no

Fokozatosan egyszerűsödik a bonyolult
szól ha nem olyan, jelzi és tesz
indulat nélkül, csak teszi a dolgát
megbocsát, megért és elfogad
de saját burkán belül maradva él
elalvás előtt kinyitja az ablakot
érzi a hűvös huzatot, örül mindennek
ha csillagot lát annak, ha felhők
gomolyogva rohannak - azoknak.
Folyamatosan egyenesednek a görbék
a bölcsesség fogalmán jókat nevet
hülyének érzi magát, majd méginkább
nem panaszkodik, időjárás-független
esőben az esőnek örül, szélben a szélnek
fagyban a csípős hidegnek
gyakran szomorú, mert elkeseríti
ahogyan a körülötte élők rombolnak
harcolnak, szennyeznek, túlfogyasztanak
hatalomért, pozícióért bármire képesek
a legkisebb önzetlenség is terhükre van
és azt hiszik övék a bolygónk
eközben megható zenéket, filmeket
fogyasztva - hamis érzelmekről papolnak. 
Nem panaszkodik, csak szomorú
csendben és tehetetlenül
egyre kerülve a körülötte keringő
parttalanul önző, milliónyi akaratot.
ktlf-3nqm4r 134r,mn
nnnendndn

kr987h

Ugyanazon a szemen átnézve,
állandó ablakunk peremén
támaszkodva, viszonylagosan
kőkemény és lágy pontok
gyémántcsizmákban ácsorogva
te meg én -
láncokon vonszolva a napokat.
Láttad amit látni akartál, kedves,
a képek nem adhatnak többet,
szívkiürítő zárások végein
fájdalmasan súlyos léptek.
Tudom, hogy megtörtént,
viszonylagosnak tűnő,
bolond, illékony életünk, De
a relativitás másról szól,
nem rólunk, a jelenlétünkről -
mert az lineárisan semmilyen,
s bár fontos az óra, mely a
méz-sűrű terünkben is ketyeg,
nem félelmetes, 
visszafelé pörgetve,
történeteket vetít,
valahol
egy pokróc alatt, szivacson,
mögötted fekve figyelek -
mesélek, mesélek,
te halkan válaszolsz
tücsökhangon mondom,
te kislánnyá válva álmodozol -
azután elmúlik
mégis: ott ragadtunk,
hallom, de csak távolból 
ahogyan alszol, néha motyogsz
a bútorok vigyáznak ránk,
odakint csend van,
az eső halkan zokog,
a szellőző mint tátogó száj,
monoton ütemet kopog.
Béke van.

56op91

Az én nappalom az éjszaka
ma növekvő félhold van
a futócipő vár, izgatottan topog
odakint esett, fúj is
így a vasárnapról visszamaradt
részegekből kevesebb lesz

több marad a csendből
a kitisztuló égbolt
fehér szélű felhői
szemeket formáznak majd
várnak a rókák
az óvatos borzok menekülő feneke
meg a felejtésre ítélt gondolatok
melyeket lépésenként
futás közben
elhagyok
de te velem maradsz
mindig más formában
néma pillanatok közt
amíg lépni tudok.

i43zkh23n,meréfgfoő12k

Kedves parkok zöldje,
érintetlenül hagylak,
emlékezetemben így lakj.
Eszméletlen
napjaim eseménytelen hurkok,
mégis: illékony remények
segítenek át
romos szívdoboz alagutakon,
végeiken
mindig újabb remény,
álomnak álcázva,
bennük minden életmorzsa
kivirágzik, felszépül -
te mosolyogsz, nevetsz
én bohóckodok,
majd táncolunk
és csak úgy, mert jó
megmarad
a fényekbe temetve.

c12lKp9qw4

az élet csupa Nem Akarod, mégis teszed,
ólomzokniban ébredek, vattának tűnik,
maradékaim nyomaid után, mint a hóvirágok -
csoportokba gyűlve némán tűrik sorsukat,
életféleségek variánsai, napi siratóséták,
micsoda szó a "könny"? kiszolgáltat a világnak,
már csak az elképzelése, ahogyan lefolyik
önnön paródiája mindennek amit érezhetsz.
Boltba fele, a parkon át, negyedrészt öntudatlanul,
néhány lépésnyi zsibbadás-mentességed,
a lombok árnyékai - ha épp van napfény,
táncukkal simogatva próbálnak gyógyítani ---
a felhők, a cicák, a kémények, gyerekzsivaj,
mind te vagy, egy-egy szelet a sokféleségből,
én pedig az egyes szám ötödik személy,
a személytelen, "nem érzek semmit" viaszfigurája,
meg a beszédképtelenség 
vákuumban élő, szeméttel táplálkozó
elefántállatkája, mely bosszantásként
pálcikaembereket fest az élet orrára,
színei élénkek, vadak  - létezést tettetve,
s amennyire hamis lehet egy kép - az lesz, De
segít tovább élned, létezned, illúziókat adva,
meghagyva a lehetőségét a boldogságnak,
a puszta létezésnek az önpusztítás helyett.
Hiszen minden mindegy, viszonylagos
ez is az is lehet - és ki tudja holnap mi?
Talán ennek ellenkezőjeként: halál lesz.

nmtre38pl

Amikor az ablakban könyökölve az esőt bámulod
egy arcot látsz, kinek gondolod? Álmatlanságodban
arra ébredsz, hogy egy konyha csempéjén fekszel,
alattad pokrócok, a szoba messze, aki ott alszik
távoli földrészen élve, magában sírdogál.
Ez csupán egy félálom, melyet
a felriadtak éreznek, ha nem fájna, nem létezne,

bebújva a vánkosok mögé, a hűvös az ablakon
vigasztal -
a földön fekvés szokása (régóta zavar),
megbélyegez mert idegenné tesz, 
vettél ágyat is,
de mellette alszol, álmatlanságodban
szorgoskodva minden jelzőt kitakarítasz,
látod? Oly jól mutatnak a kukában.
Hol vagy? Kérdezgeted.
De nem tudod miért.
Azután megint az ablakban könyökölsz,
hallgatod ahogyan az eső leveri a fák leveleit,
muszáj tűrniük,
csak lógnak ott, elárvult koloncként,
majd aláhullanak a betonra - könnyek és esők,
odalent összefolynak, bámulsz, és mint
Nietzsche mélye - a sötét visszabámul rád,
várja, hogy elindulj felé
és ne gyere többé vissza.
És ez megnyugtat.

b6ioqw17

Félig nyitott ablakon át,
vonatok robogásának zaja,
a reptér és a belváros közti vonal:
utasok és részegek fémdobozokban.
A távolból járművek susognak,
talán a körgyűrű, vagy egy másik...
Közelebb motorhang bőg,
gyorsul a csőcselék Kingsway-en.
A háttérzaj a csend része?
Nem kapcsolok villanyt,
mert a fény olyan mint egy kés,
sebet csinál a sötéten. Manchester
a dekadencia műremeke,
leginkább egy ürülékkel teli wc-re emlékeztet,
benne az emberek a fekália,
az utcák, terek, házak maga keret,
egy óriás ül rajta, És
folyamatosan üríti a mocskot.

Félig nyitott ablakon át,
szellőféle simul be a szobába,
szárnya van - végigsimít,
ezek szerint létezek,
bár még nem jöttem rá minek.
Megfelelő így - létezni!
Obszcén kijelentés...?
Igen, jó "lenni" - az eszmélet
önmagában csodálatos,
de a megtapasztalás -
amiképpen hangokká, illatokká, képekké
alakítja az agyam a káoszt -
ámulatra késztet.
A bonyolultságának viszonylagossága,
hogy ami a természetnek egyszerű,
nekem felfoghatatlanul összetett - 
elképeszt. Emellett,
szeretni tudni is jó, ha van kit, De
a magány is megfelelő: elmélkedő-serkentő.
És nem kell félnem attól,
hogy elveszítem,
mivel általában nem kell senkinek.

Lhq678PLKEjhe

Mint a legszebben táncoló fa a szélben, Vagy
a hó alól előbukkanó zöld fű a zord télben, 
meglepetés vagy, Most
háttal állsz a fényben, 
a hajadat fésülve, az ablakon át ki tudja mit nézel,
Csak bámulod, én pedig titkon téged figyelve
mosolygok. Majd a képek,
viszonylagossá lesznek, kérlelhetetlenül elmosódnak,
Az akkori jelen múlttá változik. Mi pedig
önmagunk érthetetlenné rejtjelezett
szimbólumaiként,
a létezésre alkatilag megfelelő, mégis szomorú
árnyjátékok sorozataiként,
valószerűtlen álcákban,
egymás szavain egyensúlyozva, tetteink
folytatólagos léghullámai által leragasztott sebekben
reszketünk. Felriadtam, aludnék még,
de az ismert és ismeretlen mérgek
cseppenként kimérve, hatnak és dolgoznak,
cseppfolyósítva mindent amit ismertem,
álmatlanságot szitálva a késő nyári derengésbe,
képzelgéssé varázsolva az életet, Mely
állítólag a legpompásabb
gyümölcs a kertben,
meg olyan, mint az eső után megnyíló legelső
napsugár. Bár nem hiszem.
Még élek, álmaimban
a néhány percig tartó történetek,
éveknek tűnő eposzokká duzzadnak,
ott élünk
a parfümillatú képsorok fénypozdorjái közt,
Melyek olykor látnom engedik amint
hajadat félresimítva csuriba teszed, közben
oldalra nézve elmeséled mi az,
az álmok engedik tarkód bőrét érintenem, 
majd felébredek, 
a világ pedig ugyanolyan,
mint tegnap, holnap vagy a jövő évben,
de legalább csend van,
az utcán rezzenéstelen minden,
a szemközti házak egymáshoz simulva pihennek,
valóságnak éreztetik ezt a helyet ---
halkan mosolygok az egészen.

opl23Wtn

A kert takarítása közben, a hátsó ösvényről
egy barna-fekete bundájú macska figyelt,
a nyakörve rózsaszín. 
Köszöntem neki,
ahogyan te tennéd, vagy talán
mert azt hiszem rajta keresztül hallasz engem.
Az almafa sokat termett,
a zöld gömbök terhe alatt, ágai majdnem
a földig lógnak.
---- mint kocsonyává dermedt könnycseppek.
Még nincs ősz. De majdnem.
Egy hét és a szeptemberrel átveszi a hatalmat.
Közben a cica útnak indult a szomszéd kertek felé,
--- rászóltam, visszanézett,
tettetett meglepetéssel - mintha te lettél volna.
Közben

Nils Frahm Familiar című számára lengedezett a szél,
és a manchesteri spray-eső is rákezdett,
ha filmben látnám,
kiszámított és tökéletes giccsnek tűnne,
de így
halk és reménytelen, hűvös és személytelen -
köröttünk
cicaösvények mindenfelé,
rajtuk nyomaink a szíven át a végtelen felé,
hallgatom - káoszból ritmusok tűnnek elő,
így rogyaszt maga alá az élet szörnye - az idő,
de maradj emlékeimben a Jó reprezentációja,
mint sétáló, mindenre kislányként rácsodálkozó,
a maga csendes mosolyába zárt
cica.

mi33GB71

Azt mondják "a hibák negatív ceremóniák - lehetőségek",
két lépés közt egy guggolás, majd fejvakarás fakanállal -
elfordul. Ő az udvart bámulja, a magas fenyőt
kacskaringózó szürke mókusokkal az oldalán,
a párna alakú felhők nagy jelenetét, napszikrák a haján,
lehetséges simogatások hallgatag útjai,
a gondterhelt napok mögöttes szörnyűségei
észlelhető csíkokat húzva maguk után, megölik a reménynek tűnő
epizódokat. Ujjaim a vállán, simogató kaméleonoknak
tettetve magukat, szemüvegén át gyönyörűbbek a zöldek,
majd azt mondja éhes - pizzák, a szemközti indiai? Főzzünk?
Egészen valósághű álom, szaggatott, részletekkel, minden
mellett elsuhanva. Kivehetetlenné lesznek fontos részletek,
ő kutat - a rostán fennmaradó dolgok köz nevetést talál,
minden más szürkébb, kevésbé érdekes,
a boldogság a mérce. Amikor kiviszi a szemetet,
köszön a szomszédoknak, mosolyog séta közben.
Hamarosan indulni kell, maradna odahaza, de mennie kell.
Jehova és Miki egér karon fogva szteppel, a részegség
ásító magánya undorító posvány,
"a kék kékre fest, az eső vizes...." Évekkel később ébred.
Hol lehet? - kérdezi, nem jött haza, vagy én tűntem el?
Érzed gyűlölsz minden kába, ostoba percet,
az élet komédiája: mire megérsz egy lépésre,
a világ már továbblépett, ahogyan kell,
mert az idő nem állhat meg, nem várhat senkire, Ott vagy,
egy könnycsepp gurulásának nyomán felszakadó bőrben,
utána gurulsz, akkor is ha tudod - már felesleges.
Szégyened mögött, képzelt vízesések gomolygó párája alatt,
egymás kezét szorongatva állva alszotok, kettéhasadt sorsot
álmodva két külön bolygón. És most valahol messze,
egy forró éjszaka lidércektől mentes ölében ringatózva,
elképzeli, ahogyan épp őt álmodják,
a szép, kedves érdekli, mintha giccses naplementét bámulna,
aranyló pálmafák alól. Sosincs-sziget sosemvolt látképe.
Egyre mélyebb álmok,
szüntelenül, de szelíden. Csak ül. Nem tudja merre nézzen.
Érzi nem maradhat mozdulatlan,
mert akkor gondolkodni kezd és az tilos az olyanoknak, 
akik a semmit is elveszítették a mindenükkel együtt.

uP5421mn12

Még a fotonok sem szabadok
hogyan lehetnék szabad?
Felfogod mit jelent az ősrobbanás?
Hogy mindez valamikor Egy volt?
Meg, hogy ez itt egy lépcsőfok?
Ez az egész nevetséges?
Minden amit olvasol a hírekben
olyan mintha már most régészeti lelet lenne?
Dehogy fogod,
ostobák és önzőek vagyunk ehhez,
a munkahelyünk primitív közege,
a közösségi média,
társadalom, hit, oktatás, hatalomvágy, család
kavargó mocskától
legyalult, kifosztott elménk
önmaga érdekein kívül,
időnk nagy részében
semmit nem fogad be.
Alig vagyunk különbek
egy betanított patkánynál
aki a jutalomfalat helyett
figyelmet, pénzt, családot kaphat,
sikerként élve meg a kapott jutalomfalatot,
s ha kellően jól helyezkedünk,
a ketrec aljában lévő
a labirintus egyik sarkában
két fizetés,
könyvek,
a legújabb sorozataink,
bevásárlás, szórakozás, baszás tengely,
na, meg kölykeink között
egy sütibe szúrt cetlit találunk: "Siker!"
felirattal,
ezt befalhatjuk,
majd szaglászhatunk tovább.
A labirintusban...
Azt hiszem kezdem sejteni
miért jó a magány,
mi a remete-lét értelme,
kiszakadni a labirintusból.
De valószínűleg
ezt sem értenéd.
Úgyhogy vége.

n43uop78

Elhallgat egy pillanatra, elmesélni azt nem lehet.
Ahogyan történt, ki hinné el, meg miért, és minek?
Egyszerűsített szavainkat képzeletbeli simítássá
Kalapálja ez az unalmában kopott péntek délután, 
Itt maradt egy sóhajnyi az illatodból, emlékezetes
Mint amikor. Mint amikor. Hazahúztál biciklivel?
Azon az árnyas úton, ahol a levegő mindig friss,
Talán szabadféle volt. Féltettelek, de nem eléggé.
Ereszkedők, járólapok, ablakok. Tartják a Napot,
És Ő hálából marad még húsz percre, felmelegít,
hogy azután eltűnjön mint milliárd éve mindig,
fényhálója alatt néhány percnyi fénykép voltunk,
fura, hogy elmúlni mennyire egyszerű, csak az..
A szomorúság ne maradna szájíznek, mint a sav.

nnnnnnnnnnnnnnnn0

Csak a szép, színeket söpröget, közben nyeldes,
várja kedvese ujjainak végső szertefoszlását,
a párás ablakra mosolygós fejeket rajzol - letörli,
először csak képzeletében, később mindenütt,
vontatott lemorzsolódás, "rossz ha elfelejtenek",
nem születik újabb emlék - elalszol, orral előre,
ne kelljen olyannak tűnni, mint aki még létezik.

Alkalmi hangulatok, szemeid környékén szépség,
feledni mindent, mintha elsöpörnének bennünket,
nem tudni miért! Kinek lesz jobb ettől? Röhögök.
Konklúziók sorban, újra éltek, nevetsz - mentenéd
vidám jelöletlen mosolyokkal, de mégis pityergek,
folyamatosan, emlékről-emlékre libbenve: tudván:
hogy elrontottad a fényt, a tükröt és a csillogást is.

A hangulatunk nem determinál semmire, sorjáznak,
jelölheted a bánatot bárhogyan, legyen ABC, szám -
majd újra és megint, feldobod, ujjadon pörgeted,
melatonin-os zselés cukorkában lebegsz, mint akit
kielégült, kövér pingvinek hűtenek felforrt óceánban,
együtt pihentek, minden puha, bolyhos és langyos,
szőrösek a választófalak, haja van a poharaknak,
látod, ott kellett volna maradni, kérlelhetetlenül.

Nincs összefüggés a mondataid közt, tökélyre
vitt párhuzamosítás, kapcsolat nélküli percek,
kapcsolat nélküli szavakhoz, érthetetlen érzelmek,
jelentés-mentes döntések. Mustárszínű fotelben ülsz,
alkarodon madarak pihennek - sirályok, vörösbegyek, 
nem mozdulnak. A szomszédok sem - várakozva élés,
körültekintően, láthatatlanul. Halálod tervezed,
majd újra. "Idegesítő az életszakaszok ismétlődése"
- igen, ezt gondolva kimondod, de talán mégsem.
Úgy teszünk, mintha. Közben koponyák emelkednek
fel a szánkból, felfelé zuhannak, kötélen másznak.
Ez itt a Kátránypapírvilág ostoba, sötét énjeinkkel.

mn97rtBnm21

A képzelet
a lakhelyünk
napjainkat ott beszéljük meg
benne ölelkezünk,
engedi vállamra hajtani arcodat -
néhány pillanatra
a minden lehetőséget
valódivá alakít.
Megszoktam, hogy a világ
összes aspektusa
egy-egy állapot,
melyeket vagy elfogadok,
vagy elfogadás nélkül:
ugyanaz történik.
A múlt zugai emlékek,
végső rejtekhelyek,
történetekkel ---
A Verulamium parkban
sétálunk, hűvös a reggel,
a római fal vonalát követjük,
az üzlet felé emelkedő úton,
mindketten szuszogunk -
én túlsúlyos vagyok,
te sántikálsz,
nevetünk, közben a lombok
leveleket szórnak ránk.

A képzelet,
ki tudja miből készült?
Láthatatlan és súlytalan
mégis, mint a gravitáció,
mindenen áthatol,
ha kevés a baj alig hat,
ha felgyülemlik, Vagy
megtörik a tudat
mindent uralni kezd.
Nem tudom igaz-e,
mögötted állok,
arcod ugyanolyan,
szemeid
zöld szövettel lefedve,
napraforgókkal díszítve.
Életem a képzelet
uralta történetek
alfejezeteiben egy-egy szó,
kódok és kulcsok,
itt a legjobb része a napnak,
lefekvés után,
párnákból összerakni
elveszett párod,
halott gyereked,
eltemetett szüleid,
vagy épp
gyerekkorod embereit.
Ajándék percek
elveszetteknek.
Az őrültek kiváltsága,
de talán mindannyian azok vagyunk,
másképpen leplezzük:
okafogyott életek,
elromlott életek,
megcsonkított életek,
tönkrement életek -
akárhány kisiklás variáció létezik,
mindegyik újabb súlyt helyez
szárnyaink közé,
ettől mindig jobban és jobban megtörve,
a magunk módján elviselve
megpróbálunk túlélni.

MNj45Ui92N

Hazafelé a Fog Lane parkon keresztül 
gyors lépésekkel sétálva
nézelődtem
kutyások, krikettezők az északnyugati sarokban
a füves rész hátsó felén át 
a zöldben baktatva
figyeltem ahogyan egy család játszik
két apró gyerek, három-öt évesek
kisfiú, kislány és az apjuk
labdáztak, nevettek
a kislány hangja vékonyka
szemüveges
néztem őket
majd lehajtott fejjel 
a fák árnyékain keresztül
gyalogoltam tovább
lehettem volna én is így, vele
de elmúltunk
mintha meghaltam volna
azután mosolyogtam
hogy ne látszódjon semmi belőlem
hazaértem
kirakodtam a hátizsákból a konyhapultra
majd leültem a nappaliban
a kerten át az eget bámultam
és a megszokott csendben
hallgattam, ahogy a szürke szőnyegen
egyet-egyet koppanva
felszívódnak könnyeim.

Ioep5238KLn

Elfogy a dobozból a levegő,
kétszer három centiméteren él,
teljesen hófehér és banánt eszik,
amikor fuldokolni kezd - megrémül, De
az egyik könyv lapja közt búvárruhát talál,
fogalma sincs hogyan kerülhetett oda,
nem kellene, de örül, hogy megmenekülhet.
Közben valaki egy ágyat tolt a dobozba,
de ő mégis a földön alszik - megszokta.
Tompa zaj, mintha kívülről ütögetnék a falakat,
talán farkasfej-maszkos kétlábúak?
Friss húst és sikolyokat akarnak?
Az egyikből fehérjét, a másikból kielégülést?
De a falak kitartanak,
közben egy kályhát is beszereltek,
az egyik sarokban áll - régi vágású,
amiben még samott téglák laknak,
ezüstös a szellőzőcsöve dupla-kanyaros.
Kár, hogy nem tudni tél van-e vagy nyár,
emiatt nem mer befűteni,
"hőérzetünk szerint nem lehet élni,
tudni kellene az évszakot" - ezen az ostobaságon
jót derülne ha nem lenne más dolga.
Egy sámlit tol középre, feláll rá - csak ácsorog,
vizsgálja hova akaszthatná fel magát,
ahol jó szögben lóghatna,
majd hümmögve lekászálódik,
nehéz ügy a halál geometriája,
megtalálni a helyet, időpontot, napszakot.
Leül a szemközti fallal szembeni falhoz,
hátát a hűvöséhez támasztva lesmirglizi szárnyait.
Odakintről gép hangját hallja, talán fúrás,
"vagy a szomszédok szerelnek,
vagy jönnek végre meggyilkolni",
gondolja és alig láthatóan mosolyog - pedig
folyamatosan retteg, Olyanná vált
mintha rombolásra szakosodott bennfentesek,
egy fenyőerdőt savval locsolnának,
utána sóznák és felgyújtanák.
eszébe jut, hogy van egy zsebe,
abban valahol egy fadoboznak kellene lennie,
egy Matrjoska babás kulcstartóval,
amit a halála előtt kapott ajándékba,
a Zseb felkapja fejét, csücsörít,
tudja róla van szó,
kérdezi "kivegye-e magából?"
Amaz megijed, "Nem kell." - válaszolja.
Majd tovább hallgatja a fúrást,
mintha fontos lenne
Jönnek végre? "Odakint vajon éjszaka lehet?"
Létezhet a Hold?
Úsznak még előtte világító neon-felhők?
Közben egy parkolóra gondol, Ketten
állnak az egyik szélében,
beszélgetnek és mosolyognak,
környező fák ágai közt a lámpák fénye
körkörös körgömbökbe szövődve,
gombócba zsúfolt alagutakat formáz,
melyekből az ágacskák kontúrja mutatja a kiutat.
A bal oldali árny nem dohányzott,
de akkor kért egy szálat,
ahogyan a cigarettát fogta ismeretlenebbé tette,
a jobb oldali számára,
mintha soha nem látta volna azelőtt,
végül megfogták egymás kezét
a sötétség kívülről átölelte őket,
egy fotót készített róluk, És
a saját kertje egyik köve alá rejtette,
hogy senki ne láthassa őket többé,
majd csettintett:
és a parkoló az árnyak és a fák is eltűntek.
Közben a doboz falai konganak,
a befalazott ablak helyét kívülről ütik,
nem érdekli,
nyugodtan elfekszik a szivacson,
a saját képzelt koporsójába hajtogatva magát,
elalvás előtt imádkozik,
ez az egyetlen dolog amit gyerekkorából hozott,
nem hisz benne, de csinálja, Mindenkinek
kell valamilyen ostobaság.
Végül elalszik,
egy téglaházban ébred,
semmi nem jut eszébe, 
mintha nem lenne múltja, 
a falon egy felirat: "Semmi nem fontos."
elolvassa, elmosolyodik és
megnyugszik, mert tudja
ez már az a hely
ahol saját magát ringatva
minden nullává válik.

nmloi6u75ruztrf

Akkor szellemként élünk tovább...
Ó, jaj. Nevetek ezen, bárcsak létezne
spiritualitás, szellemvilág vagy Isten.
És nem egy ósdi színes tévé képernyőjén
kergetnék egymást Miki egérrel.
Fárasztó hazugságok gyűjteményei.
A lélekre vágyó szerencsétleneknek
évezredek óta szállítják őket olyanok,
akik hatalmat akarnak és gátlástalanok.
Szimbiózis. Végtelenül unalmas mese.

Hagyom. Végül is mit számít? Nem?
Mindenkinek jár a maga önbecsapása.
Sokkal fontosabb, hogy ma hajnalban
felkel majd Nap. lesz reggel, délelőtt
és talán kora délután is, amelyet majd
estébe burkol a csodás világegyetem,
És akkor: jó szellemként meglátogatlak,
egy konyhában ülsz, a vállaid simogatom,
közben kanyargó hajszálaid nézem,
van köztük narancssárga,
ezek a fényben úgy csillognak,
mintha a tűzsárkányok sóhajai lennének,
az őszebbek a szégyenlősen elbújnak,
a huzat játszik rajtuk - mintha gitározna.

De ez sem számít. Nem vagyok több
mint trilliónyi részecske átmenetei állapota,
melyek mint kaptárukban megőrült méhek
rendezetlenül rezegnek és nyugszanak,
egyszerre mintázzák a virágzó fákat és téged,
na, meg engem, ahogyan róluk álmodtam.
Hálát kellene éreznem, hogy nincs teremtő.
De semmit nem érzek szomorúságon kívül.
Miközben...
Viszketek a múltamtól, a fertőtlenítő szagú
feltételes módok sikertelen sorozataitól.
Így kell elfogadnom,
holnaptól meg amúgy.

..akkor szellemként élek tovább, lepedőben
huhogva járkálok a lakásban. Úgy teszek
mintha nem tudnám - már rég meghaltam.

wertZmn47

Madarak alulnézetből
lábaik hasuk alá görbítve
felettük apró felhők és a kék, sima mozgásuk
szárnycsapás nélküli evezés a szépségben
keringeni a magasban, Hol
a lebegés nekik természetes
neked meg... elképzelhetetlen, Ők
értetlenül nézik fentről ezt a sok zajt
ha elfáradnak
csak vitorláznak
oválisokat rajzolva a magasban
nyakukat a feláramló langy cirógatja
a hűvösebb oldalszél
ha bolondozni akar, esőt spriccel tollaikra
figyelném őket, Innen
az öreg nyárfák alól, Hol
a park puha haját épp oldalra fésüli a szél
ezzel a látvánnyal feledtetné
ahogyan a napokat félem
gonoszságaim emlékeit otthon zsebre raktam
kiszórom egy elhagyatott helyen
milliónyi porszem, mindegyik én
jól tudod
egyetlen szertartás sem gyógyíthat meg
mert a múlt elől nem azért nincs menekvés
mert mát nem tudsz új mentségeket kitalálni
hanem mert a múlt: megtörtént, És
ez szilárd, ismeretlen-mentes egyenlet
vasbetonból van, melyet véreddel kevertek
mégis kell valami
egy kiüresedett rituálé
semmin nem változtató tisztulás
ami az okádás lehet neked
mint zivatar az égnek
kiömleszti belsődet a földre
megsirat, felhőszakadásban bugyog
s talán valahol messze megérzik
megbocsátanak
ez a te bugyuta, ostoba metafizikád
szánalmas vagy - nevetsz is
a kísérleti önbecsapásod korai-demenciáján
szükségből, a szenvedés megúszásának
csiribú-csiribáján - elkerülhetetlenül csinálod
mint mások a hitet, ráolvasást, vagy a tikkelést
öntudatlanul, automatikusan ---
az olyféle ráébredéseink után
melyből minden reggelre jut egy, Ó te barom!
ha a magány
napról-napra hagy élned - úgy véled
azt is érdemtelenül
hazudsz magadnak
de mivel lélek nincs: mindegy
a történeted véges
így maradsz, valahogyan túlélsz
csakazértis.

0ieWQBNv

I'm still surprised at the true level of foolishness in this society
I know I should not be 
I would not say
Most people are so shallow and consumer-obsessed
The internet made everything worst
Fools have found each other
Watching social media constantly
Watching the latest superhero film
Chattering about sports events
Buying brands
I'm still amazed at the real extent of stupidity in this civilization
It's much more than sociology reports acknowledge
Idiots are everywhere
Education levels don't make too much of a difference
Highly educated fools are everywhere
They just consume more and more and more
Politicians perform for this massive audience
Media targets this enormous crowd
Global companies feed them trashy plastic products
Religions adore them as well
And this is why our planet looks the way it does
Because stupidity is global, and it's spreading
The internet is the perfect tool for connecting fools
Trash content is becoming more and more dumbed down
Now, people can focus for no more than 2 seconds?
They've lost the ability to grasp even slightly complex text
They demand overly simple messages
Short, punchy slogans
And now, only images...
And it's only getting worse.
I'm still astonished by the real depth of stupidity in this civilization
But I should not be.

nm563er

Vajon honnan tudni
ha valakit igazán szerettél?
Nem múlhat el nap, hogy ne gondolj rá?
És tudod, hogy ez mindig így marad?
Vagy mitől? 
Mitől múlik valami belőled?
És mi az oka ha valami marad?
Tudom - nyálas
meg egyszerű,
de a dolgokat nem lehet
mindig bűvös körök mögé rakni.
Jó a mélység
de nem mindig van erőd lemászni
csak leülsz a gödör szélére
és a sötét szurkos körben
nézegeted a semmit.
A keserű olyankor
csak keserű, nincs benne édes vagy sós
a bánat pedig bánat
élvezet nélküli, egyszerű szomorúság
a mosoly pedig? mosoly. 
nincsenek részhalmazok
bonyolíthatod az elmét
de végül ugyanaz marad: 
primitív emlős vagy
egy képlet szerinti
minden érzésében szokványos ember
és ez ijesztő
nem lehet megmenekülni
de te ma is megpróbálod!
újra... Majd holnap.
Unhatnád...
Álmos leszel, belefáradsz
elalszol
mert az legalább 
kiemel a létezésből
mintha lekapcsolnának
Szóval akkor ma...
ha ezt olvasod
megint kaptál haladékot
ami több
mint aminek gondolod.
Majd jön egy nap
amikor megérted miért.

ZIOUZTe3

"belső sikolyaim" - gyerekes kifejezés...
mint a színezők, ahol anya, cica, napocska
egy ház előtt pont-pont-vesszőcskék
a Nap sárga, a háztető piros
a színező komoly arccal épp az eget kékíti
azt hiszem kislány volt?
de fokozatosan eltűnt.
hazakerült a semmijébe.
Jobb lenne szavak nélkül élni.
ha nem kellene fedni, ön-védeni, támadni
mert ezekkel... a sebek újra nyílnak.
fátylat lenget előttük az esti szellő
talán beszáradnak
nincs színe semminek
úgy értem: a fekete és fehér sincs.
minden áttetsző üveg, zselé
mert elfogyott a fény
mi lehettünk volna
a dolgok átlátszó szobrok lettek
a koktélparadicsomot a hűtőben üveggömbök
az ágy rezgő kocsonya
azt képzeltem az emlék több az adatnál
pedig dehogy, minden csak annyi.
meg amúgy is
miért kellene ennél többnek lenni?
emiatt léteznek emlékek
a felidézés, álmok: mind adat
mint ez, Te, Én.
Mondjuk táncolunk
valahol egy szobatöredék puha szőnyegén
nevetsz és átkarollak
én most kívülről nézem ezt, akvárium
halak vagyunk benne
körbeúszunk, az üvegfalnál bohóckodunk
ujjaddal felnyomod az orrod
én a fülemet húzogatom
de közben kívülről nézem
ami egy másik akvárium
aminek az üvege mögött te állsz
és nézed, ahogy nézem
mert leírtam ezt az adatot
amit egy akváriumból írok
és nézed, hogy leírom, hogy figyeled
ahogyan a táncolókat nézem
majd ő leül és visszaemlékszik
amikor először 
vagy másodszor
vagy étterem
sorokban egymás után
mindenütt üvegketrecek.

px29uiiq1

Hideg volt a Hold sarka, lógtam rajta
szürke madzagot hurkoltam csücskére
hintát készítettem
ki tudja miért?
...úgy sejtem
abból akartam integetni
de közben elfáradhattam
talán a mászás
a sok lépcsőfok
vagy a munka
teljesen mindegy.
Szunyókáltam
a Hold is álmos volt, morcosan
kérte: megvakarnám-e az orrát
bíbor cimpái körül
a homlokára ültem hát
vakargatni
jó volt ott, de féltem: ha ledobna
embertől fertőzött helyre pottyannék
veszélyes főállatok közé, Hol a
hierarchiákba rendeződött szájak
folyamatosan búgnak
akár kiégés előtt a poros neoncsövek.
Azután elfelejtettem őket
mintha soha nem léteztek volna.
...a Hold egyik szemében
képet sugárzott rólad, Egy
ernyő alatt
farmeringben ücsörögtél
valakire vártál
nem láthattál 
megsimogattam a levegőt körülötted
hogy minden jó legyen
az is ami volt
és az is ami már és még
nem.

A92MnxC3P

Széleken élni, még csendesebben
mintha, választékos módokon félnék
Hallgatható innen is a zsivaj
De nem tud ártani
Nem sok maradt
A felhők, kövek. Na, meg egy-egy madár
olykor belesnek az ablakon "Élsz még?"-et hallasz
kifejezéstelen csőrükből, majd nevetsz magadon.
Délre kidobod az egészet. Másik epizód.
Abban csakis kedvesség van, ki tudja miért?
Elmesélnéd, de még a kihűlt fűtőtest sem figyel
"Novemberig hagyjam" - közölte tegnap
Ha más nincs, magadnak mesélsz
úgy szánalmasabb.
Összeszorult ajkak száraz paravánjai mögül
arcodat mosolymódba kapcsolva tartják
Úgy gondolod mondhatnál valamit
1. Nehogy észrevegyék
2. Hangokat adnál, beszélnél, ha tudnál
3. Hallgatsz, mert nincs különbség
4. Így vagy
5. Vélt terhektől összepréselten
6. Isten nevetséges gondja
7. Jeleket keresgélve a köröttes porban
8. Egy arcot, nyakat vagy ismerős köszönést
9. Utat az útban
10. De attól sem lesz jobb
11. A képzelgés és a félelem áttetszővé tett
egy ideje már szén-dioxidot lélegzel
akár a moha a kerítésen
olykor-olykor egy szellő megsimogat
kedveled, kutyaként újra kéred
csak meg ne tudja senki
hogy egyedül a szél szeret.

UBnm4p25

Mosolygós fejecskék legelnek a képernyőkön
Mindenféle lények fürkészik őket
Szorítják egymás szőrös mancsát
zöld legelőkön
a "szépség" visszafele olvasva "elmélet" - közli
Csak úgy, lógva egy gödör felett, Körötte
köves lapály, fortyogó kátrányos csermellyel 
az elárvult könnycseppek ide kerülnek
száműzetve
A széleken öreg nyárfák a szélfogók,
Alattuk
a visszafojtott sikolyok bundát növesztve
bogáncsot legelnek
és az erőszak? Az a szövet,
pásztorruhába bújva bölcselkedik
ájtatosan áriázik, imádják a meséit -
kellemetlen volt nézni, miközben
felettük repkedvén, -tünk, -tem
dagadó hasukban embrió könnyek tekerőztek
víz, víz vagy lúg
"Rendben" - sziszeged
Menekülsz inkább, gyenge vagy ehhez
Érezni bármit
Kihasználnak és kocsonyásítnak
Majd felszívnak
Éhes darazsak fogóikkal utánad kapva
Emberi pókokkal szövetkezve
Zümmögnek mögötted, akár egy rajzfilmben
Elbuksz, egy levél alá bújsz
Ő ott van. Ujjait tenyeredbe csúsztatja
Azt mondja: összeillenek,
közben mosolyport szór
Egy ovális piperetükörre
Sajnálod őt, harangvirágot veszel elő zsebedből
Éppen volt nálad
A cigarettád mellett keltetted, Délről
Üregi nyulak, és sünök közelednek
Baltákkal hadonászva, énekelnek
Lapultok
Nem vesznek észre
Amikor elmúlik a baj és az ég kék gatyát húz
Csend lesz, végre
Visszafordulsz, átadni a virágot, De
Már senki nincs ott
Eltűnt, tükrével együtt, nyomot sem hagyott
Ezt a napot sem érted, És hangosan
kacagsz, hátha megtalálnak
Úgy vége lehet ennek a keddnek is.

Jk956Iom

Sötétkék fák közt keresgélem az utat,
minden ködgomolyból te nézel rám,
színes takaróba burkolta magát az égbolt,
a közeli reptér medvehangon üvölt,
talán ettől megriadva,
a Mersey habzó arccal mellettem lohol,
kergetőzünk a sötétben - ő a pajkosabb,
velem vagy itt is, magam elé engedlek,
látni nem látlak, de hallom a légzésed -
két oldalt rókák futnak velünk,
zajtalanul kergetjük
a Hold C alakú, vékony, sötétvörös csíkját,
ahogyan térünk, felbukkan és eltűnik,
soha nem kaphatjuk el.
Lekapcsolom a fejlámpát, megállok -
tudom, soha nem voltál itt,
a folyó sem fut versenyt velem,
a reptér is néma, Csupán
a leszálló gépek dübörögnek,
képzelgek, ahogyan szoktam - túlélésből,
folyamatosan lehunyt szemek mögött
zajló, valószerűtlen képek sorozata vagyok,
akiben az idő szerepe egy eltúlzott
karmok nélküli bagoly -- mely
egy olyan képletben szorzó,
melybe viccből halálfejeket rajzoltak
mosolyok helyett.

QwDG92

Kitörölni rólad mindent lehetetlen,
mintha ugrani készülnék egy hídról,
maradsz hát - lakhelyet keresgéltem neked,
végül találtam egy szigetet magamban,
ott tűnt legszebbnek a tenger,
naptól csillogó,
hófehér partján bármennyit sétálhatsz majd,
arrafelé esik legtisztább tavaszi esőm,
az ég pedig olyan színű amilyennek szeretnéd.
Építettem neked egy házikót,
ablakiban bohókás orchideákkal,
kertjében mindenféle növények,
ajtajában leskelődő cicákkal,
itt éldegélsz majd bennem - némán, titokban,
s ha majd egyszer végleg mennem kell,
meglátogatlak,
odaköltözök hozzád délután,
megfogom a kezed
és együtt nézzük bennem
az utolsó naplementét.

Wo83MQw11

"Sokat érhetne egy lélegzet" - képzelte, a fotelban alszik,
edzése volt, s most a langyos augusztusi hajnalon
az esőt hallgatva, mint elbambult, elkésett gyerek
figyeli Azt. Még mindig homályos, "némelyütt már"
ezüstös fénnyel átszőtte az udvart, záport is szült neki,
a vízcseppek vízcseppenként dobognak,
gyermeki öklök a hátán, "ütök, ütlek, rohadék" - kiabálja
zajuk mögött meglapul a mély, ártatlan simaság,
unalmában elaludt a világ, "senkit nem érdekel magadon kívül"!
A kánikula után üdítő hűvösebb levegő
összekeveredett az ablakokon beáramló haribószagú
virágporral. Érezte a pillanat szépségének karcosságát,
hátizsákjában Turistának gúnyolták, viszi csigaházát,
dacára az elromlott Dolgoknak, s közben biztatja a halált:
"Mindig légy pontos!", "Szép vagy, főleg az agyarad!"
Az csak nevet, barátok húsa után szaglász,
a vadfák, bujabokrok, virágok ---
félnek előle. Hátradől és hallgatja a repülőket,
a távoli szirénák ocsmány vinnyogását,
szisszenésnyire megnyitja a csendet, kortyol belőle
nehéz elhinnie
hogy hamarosan megint nappal lesz, kezdődik az evés,
játszmák, beszéd, mocsok, akarás
csak pihenne, a személytelenség takarásában,
hallgatom ahogy hallgat, magamra mutatván, hogy Az,
"én"-t mondani elképzelhetetlen merészség lenne,
már nem figyel, ósdi fogalmakat használ: kémleli
a fejében susogó kételyeket, más és más állapotok
piramisba rendezve, közben a levegő kezekké változik,
fojtogat, újra és újra ugyanaz: "rákos daganat vagyok"
"mások életén", "akit ki kell vágni"
ismételgeti szomorúan a depresszió hangosbemondója,
a Fog Lane park kiégett füvében
fekete magházak kormos csonkjai heverésznek,
élete mint egy mániás rugó, MELY
összenyomva az energia többlettől súlyosabb lett,
alig mérhető kívülről, de lenyelve szétmar,
nincs többé fény melyben látszódna,
hiszen nem csak takarja a sötét, maga is az, szertefoszlik
többé nem lép kölcsönhatásba semmivel,
köpne ha képes lenne rá, de már nincs mivel,
"micsoda paródia" - gondolja mosolyogva.
és teszi a dolgát, felkészül a folytatásra,
ezt az ember-napot is túléli, hátha történik valami
szép.

MneiPwq

Az ágyad mellett álltam - aludtál,
szokásos tárgyaid körülötted,
nyugodtnak tűntél, mintha épp ezt álmodnád,
megigazítottam rajtad a takarót.
Írni akartam egy földön heverő cetlire,
de nem volt kezem így a füledbe suttogtam:
"minden ami a mindenre utal hazugság"
Óvatosan az ablakhoz sétáltam,
az ajtó résnyire nyitva volt,
kiálltam a tenyérnyi teraszra, Fuldoklani ----
megszámoltam a kéményeket,
egyet leszámítva, minden ablak fekete volt,
ott mindig égett a fény - végre egy emlék.
Azután visszamentem az ágyhoz,
ácsorogtam a szürke csendben,
összegömbölyödve szuszogtál.
Megsimogattam volna a hátad,
de már épp eltűnőben voltunk, És 
amikor végünk, azt mozdulatlanul kell tűrni.
Úgy érzem most ébredtem, idegen a mennyezet,
hol ez szoba? Melyik ez a ház?

Bekapcsol a felfogás: mosolyogtam, 
mindegy mi történik, felültem, felültem,
felültem, a matrac széle éles, akár egy kés,
belenéztem a sötét lépcsőlejáró torkába,
mozdulatlan fokai mint zongora, Melynek
kalapácsai a kert szél-mozgatta árnyai,
kalimpálva kérlelhetetlenségükben könyörtelenül:::::
azt ütik a falon, hogy nem emlékszem rád,
minden képet, illatot elvettek, félek:
mert az idő csupán egy paraméter,
a sérült tudat újra és újra cseréli - fáj a tarkóm,
egy folyosón várok rád, kezemben
tollaslabda ütőkkel, már ősz felé jár,
te húzod a cipődet, a munkádról mesélsz,
elindulunk a közelebbi parkba játszani,
a szél északról fúj, ha tudnánk: fáznánk,
eközben egy másik helyen, ahol az idő
kettővel nem osztható égő szarvú csiga,
valaki ezt írja, homlokát vakarja, karácsony felé,
majd újra az ágy mellett áll, eltűnik
egy fotelben ülve maga történetét nézve
e,ne,mrn13,nr.,3mn4.,mn3

ekrjhelwkjrhlkwejhrl1 hrlkwjehrlkqwj  kjqwhelkrj
lkfehlewkjrhl cbm2 1 n231
holtan is visszaálmodik zavaros és zárt
szövegeket, melyek csak éjszaka látszódnak,
fehér falakon fehér betűkkel: De
az is elmosódva

J34Up3

A felejtés sorozatainak összege,
egy kevés akármi bármivel, működöm,
vékonyra húzott vonalakon sétálok,
színes szövetredőnyök hártyái mögött,
elszédültem a fény alatt, kellene valami remény,
a munka mellett - ahol idiótákat szolgálok,
nem nagyon van kiút, az önbecsapáson kívül - persze,
saját üzlet, apró farm, kivonulás a civilizációból?
mert mi lenne ezektől jobb? sokan vagyunk -
mégis minden és mindenki többet akar,
még növekedni, enni, szaporodni,
és ki hibáztatható az élet élése miatt?
senki. Ez az egész út - alapjaiban romlott világunk
szomorú bukdácsolása a vég felé:
saját bőrében sült bolygó,
nyüzsgő, zabáló és dugni vágyó mi-velünk,
még nem dől el,
még mindig nem, forrong, jajong
önnön dunsztjában toporog,
de még talpon, izzik a feje, mérgezett a nedve,
rothadt szeméttel teli a gyomra,
de még szállnak pillangók,
repkednek madarak és tátognak a halak,
mégis - a vérfagyasztó trendek őrült rengetege mögött
egyszerű vég bujkál, lapulva várja az ő idejét,
azt a véletlent, azt a ki-tudja-mikor érkező szikrát,
mely eldönti azt a dominót,
ahonnan olyan dolgok gördülnek majd tovább,
melyek után nem lesz többé olyan mint ma,
a leggonoszabb rémképek valósága,
minden film és horror felett álló nyomorúságot
présel ki a maradékból, ki tudja mikor?
nézem a színes csíkokat a redőnyökön,
lesétálok a földszintre,
a terasz előtt himbálódzó pókhálót csodálom,
a szomszédban építkeznek,
öntik a betont és égetik az energiát,
az utcán szállítók autói kergetik egymást,
házhoz szállítva a műanyagot és az örömöt,
duruzsol a lét, mint egy őrülten aljas motor
és nem lehet mit megjavítani rajta,
mert bármihez nyúlnak: összedől,
talán mert ennek úgy kell majd elmúlnia,
hogy soha többé ne lehessen ilyen
de ahhoz: ki tudja mi kell majd? jobb nem tudni,
mert ezt csak vakon és süketen lehet kibírni ---
elmeháborodás nélkül.

McUdK341k

Az ágyad mellett álltam - aludtál,
szokásos tárgyaid körülötted,
nyugodtnak tűntél, mintha épp ezt álmodnád,
megigazítottam rajtad a takarót.
Írni akartam egy földön heverő cetlire,
de nem volt kezem így a füledbe suttogtam:
"minden ami a mindenre utal hazugság"
Óvatosan az ablakhoz sétáltam,
az ajtó résnyire nyitva volt,
kiálltam a tenyérnyi teraszra, Üvölteni ----
megszámoltam a kéményeket,
egyet leszámítva, minden ablak fekete volt,
ott mindig égett a fény - végre egy emlék.
Azután visszamentem az ágyhoz,
ácsorogtam a szürke csendben,
összegömbölyödve szuszogtál.
Megsimogattam volna a hátad,
de már épp eltűnőben voltunk, És 
amikor végünk, azt mozdulatlanul tűrni kell!
Úgy érzem most ébredtem, idegen a mennyezet,
hol ez szoba? Melyik ez a ház?

Bekapcsol a felfogás: mosolyogtam, 
mindegy mi történik, felültem, felültem,
felültem, a matrac széle éles, akár egy kés,
belenéztem a sötét lépcsőlejáró torkába,
mozdulatlan fokai mint zongora, Melynek
kalapácsai a kert szél-mozgatta árnyai,
kalimpálva kérlelhetetlenségükben könyörtelenül:::::
azt ütik a falon, hogy nem emlékszem rád,
minden képet, illatot elvettek, félek:
mert az idő csupán egy paraméter,
a sérült tudat újra és újra cseréli - fáj a tarkóm,
egy folyosón várok rád, kezemben
tollaslabda ütőkkel, már ősz felé jár,
te húzod a cipődet, a munkádról mesélsz,
elindulunk a közelebbi parkba játszani,
a szél északról fúj, ha tudnánk: fáznánk,
eközben egy másik helyen, ahol az idő
kettővel nem osztható égő szarvú csiga,
valaki ezt írja, homlokát vakarja, karácsony felé,
majd újra az ágy mellett áll, eltűnik
egy fotelben ülve maga történetét nézve
e,ne,mrn13,nr.,3mn4.,mn3

ekrjhelwkjrhlkwejhrl1 hrlkwjehrlkqwj  kjqwhelkrj
lkfehlewkjrhl cbm2 1 n231
holtan is visszaálmodik zavaros és zárt
rétegeket, melyek csak éjszaka látszódnak,
fehér falakon fehér betűkkel: mccmmccmcmmcrkrkel

2891172

Vidámságszag pöfög be az ablakon,
a szomszédok a kertben beszélgetnek,
gyerekük belgázik, ő is bekapcsolódna,
de még nem tud. Mosolygós képsorok, de minek?
Pénteknek érződik ez a reggel, Ocsmány
szinte fertőz a kit-érdekel-ség huncutsága, Benne
pajkosnak tűnnek gyümölcsfák, Alattuk
kunkori ribizlibokrok siratják a földre hullott,
rothadó gyümölcseiket, Halott magzatjaik Előtt,
a falak vörös téglái sötét bordónak tűnnek,
égjen el minden? Nem kell kívánni.
Loneliness is all around,
Isolation is its blue paramour,
I heard the weeping of my wraith daughter, again
She was fading away, And
Detested me,
I had never seen her face, and never will,
This pain lingers in slow motion, 
And disappearing. Screams, screams
I can't recall your fingers anymore
Berregve fixírozzák egymást a tetőn a galambok,
lépegetnek, csúszkálnak - a maguk ügyeit intézve,
a napsugarak tetszhalottá teszik a fákat,
zöld bundakabát alatt kéjesen közösülnek,
csendes évődésük sugárzása
kifújja a szenet a tüdőmből.
A kert pedig? Már önmagától világít,
bodobácsok táncolnak a köveken, Fölöttük,
az ablakpárkányon, két kaszáspók jógázik,
mosolyogva letudom a megbeszéléseket -
a magam ügyeit intézve,
én lennék, de nem akarok én-t, Rossz öltözék ---
megszámolom a betonra hullott almákat,
fuldoklok - ez egy víz alatti város?
Becsukok minden ablakot,
úgy talán nem jön be több víz.

9

Félnek a dolgok, kik azok a dolgok?
és hogyan tehetnék ha egyszer dolgok?
de mégis - ráadásul pislognak is, zörög valami,
a szél, meg az épp megérkezett álom.
A hálózsák befal, meggylével töltődik fel a szoba,
vörös színű akváriumban döglött aranyhal.
Kívülről figyelnek, kik lehetnek azok? Félek?
Habosra öklözött arcom, duba-duba-dubi,
félálmában ismételgeti: "nem számít semmi".

MKert5XB

A "nem nem történik" -mondja. Sok van belőlem,
foltok egy álomban - cinikus fogalmak a rosszról,
hagyta, menjen ahogyan kellene: vidáman lépkedve.
Emberek állnak ki emberekből, zsilettként pörögnek,
szélcsengettyűkkel ropják. Ha fájsz elmosod magad,
befekszel egy fiókba, mert ott nem érthet több fény,
jó ha kulcsod is van, hogy kezek se érinthessenek.

És csak remélsz - te gyáva. Szobrász leszel, faragsz,
szilánkokat tépve magadból, újra meg újra - elölről,
de többet akarnak, még kérnek. Te is akarsz. De minek?
A falakon nyálka, átlátszó őrültek gyermeteg filozófiái,
magukat spirituálisnak érző alkoholbetegek neurózisa,
gyémánt kalickák rubinnal kirakott kínzókamrái,
eldőlsz - és csak unod, legfőképpen unod és unod is.

Jó szándékot erőszakkal? Mi ez a szánalmas képzavar?
Vörös háttéren, piros vonalakból kármin madarak?
Legyen csend? Rövid, halk sóhaj. Az arcok elfeledve.
Menjetek... messzire tőlem, vigyetek minden akaratot,
huss a hazugság öntödébe, be a zsákbamacskagyárba -
nyereményt húzogatni, megkeresni a "Nem Tudom Mit".
Az állandó zsivaj kertjében a csend hibás gyümölcs...

...mert tüskés tökrét pofájuk elé tartva - csak reagál,
hűs, fémkerete - ma már műanyagból lenne, de benne
ugyanaz a szörnyeteg kacsintana vissza rád. És nevet,
bármit tenne - minden gondolata "én"-el kezdődne,
azzal is végződne, önsajnálattal lehányt színes ruhája,
kiégett nyomora, az önzés kínálta negatív szeretete...
melyben egy bizsergető stimuláció végül elpusztítja.