wertZmn47

Madarak alulnézetből
lábaik hasuk alá görbítve
felettük apró felhők és a kék, sima mozgásuk
szárnycsapás nélküli evezés a szépségben
keringeni a magasban, Hol
a lebegés nekik természetes
neked meg... elképzelhetetlen, Ők
értetlenül nézik fentről ezt a sok zajt
ha elfáradnak
csak vitorláznak
oválisokat rajzolva a magasban
nyakukat a feláramló langy cirógatja
a hűvösebb oldalszél
ha bolondozni akar, esőt spriccel tollaikra
figyelném őket, Innen
az öreg nyárfák alól, Hol
a park puha haját épp oldalra fésüli a szél
ezzel a látvánnyal feledtetné
ahogyan a napokat félem
gonoszságaim emlékeit otthon zsebre raktam
kiszórom egy elhagyatott helyen
milliónyi porszem, mindegyik én
jól tudod
egyetlen szertartás sem gyógyíthat meg
mert a múlt elől nem azért nincs menekvés
mert mát nem tudsz új mentségeket kitalálni
hanem mert a múlt: megtörtént, És
ez szilárd, ismeretlen-mentes egyenlet
vasbetonból van, melyet véreddel kevertek
mégis kell valami
egy kiüresedett rituálé
semmin nem változtató tisztulás
ami az okádás lehet neked
mint zivatar az égnek
kiömleszti belsődet a földre
megsirat, felhőszakadásban bugyog
s talán valahol messze megérzik
megbocsátanak
ez a te bugyuta, ostoba metafizikád
szánalmas vagy - nevetsz is
a kísérleti önbecsapásod korai-demenciáján
szükségből, a szenvedés megúszásának
csiribú-csiribáján - elkerülhetetlenül csinálod
mint mások a hitet, ráolvasást, vagy a tikkelést
öntudatlanul, automatikusan ---
az olyféle ráébredéseink után
melyből minden reggelre jut egy, Ó te barom!
ha a magány
napról-napra hagy élned - úgy véled
azt is érdemtelenül
hazudsz magadnak
de mivel lélek nincs: mindegy
a történeted véges
így maradsz, valahogyan túlélsz
csakazértis.