Lhq678PLKEjhe

Mint a legszebben táncoló fa a szélben, Vagy
a hó alól előbukkanó zöld fű a zord télben, 
meglepetés vagy, Most
háttal állsz a fényben, 
a hajadat fésülve, az ablakon át ki tudja mit nézel,
Csak bámulod, én pedig titkon téged figyelve
mosolygok. Majd a képek,
viszonylagossá lesznek, kérlelhetetlenül elmosódnak,
Az akkori jelen múlttá változik. Mi pedig
önmagunk érthetetlenné rejtjelezett
szimbólumaiként,
a létezésre alkatilag megfelelő, mégis szomorú
árnyjátékok sorozataiként,
valószerűtlen álcákban,
egymás szavain egyensúlyozva, tetteink
folytatólagos léghullámai által leragasztott sebekben
reszketünk. Felriadtam, aludnék még,
de az ismert és ismeretlen mérgek
cseppenként kimérve, hatnak és dolgoznak,
cseppfolyósítva mindent amit ismertem,
álmatlanságot szitálva a késő nyári derengésbe,
képzelgéssé varázsolva az életet, Mely
állítólag a legpompásabb
gyümölcs a kertben,
meg olyan, mint az eső után megnyíló legelső
napsugár. Bár nem hiszem.
Még élek, álmaimban
a néhány percig tartó történetek,
éveknek tűnő eposzokká duzzadnak,
ott élünk
a parfümillatú képsorok fénypozdorjái közt,
Melyek olykor látnom engedik amint
hajadat félresimítva csuriba teszed, közben
oldalra nézve elmeséled mi az,
az álmok engedik tarkód bőrét érintenem, 
majd felébredek, 
a világ pedig ugyanolyan,
mint tegnap, holnap vagy a jövő évben,
de legalább csend van,
az utcán rezzenéstelen minden,
a szemközti házak egymáshoz simulva pihennek,
valóságnak éreztetik ezt a helyet ---
halkan mosolygok az egészen.