kr987h

Ugyanazon a szemen átnézve,
állandó ablakunk peremén
támaszkodva, viszonylagosan
kőkemény és lágy pontok
gyémántcsizmákban ácsorogva
te meg én -
láncokon vonszolva a napokat.
Láttad amit látni akartál, kedves,
a képek nem adhatnak többet,
szívkiürítő zárások végein
fájdalmasan súlyos léptek.
Tudom, hogy megtörtént,
viszonylagosnak tűnő,
bolond, illékony életünk, De
a relativitás másról szól,
nem rólunk, a jelenlétünkről -
mert az lineárisan semmilyen,
s bár fontos az óra, mely a
méz-sűrű terünkben is ketyeg,
nem félelmetes, 
visszafelé pörgetve,
történeteket vetít,
valahol
egy pokróc alatt, szivacson,
mögötted fekve figyelek -
mesélek, mesélek,
te halkan válaszolsz
tücsökhangon mondom,
te kislánnyá válva álmodozol -
azután elmúlik
mégis: ott ragadtunk,
hallom, de csak távolból 
ahogyan alszol, néha motyogsz
a bútorok vigyáznak ránk,
odakint csend van,
az eső halkan zokog,
a szellőző mint tátogó száj,
monoton ütemet kopog.
Béke van.