egy arcot látsz, kinek gondolod? Álmatlanságodban
arra ébredsz, hogy egy konyha csempéjén fekszel,
alattad pokrócok, a szoba messze, aki ott alszik
távoli földrészen élve, magában sírdogál.
Ez csupán egy félálom, melyet
a felriadtak éreznek, ha nem fájna, nem létezne,
bebújva a vánkosok mögé, a hűvös az ablakon
vigasztal -
a földön fekvés szokása (régóta zavar),
megbélyegez mert idegenné tesz,
vettél ágyat is,
de mellette alszol, álmatlanságodban
szorgoskodva minden jelzőt kitakarítasz,
látod? Oly jól mutatnak a kukában.
Hol vagy? Kérdezgeted.
De nem tudod miért.
Azután megint az ablakban könyökölsz,
hallgatod ahogyan az eső leveri a fák leveleit,
muszáj tűrniük,
csak lógnak ott, elárvult koloncként,
majd aláhullanak a betonra - könnyek és esők,
odalent összefolynak, bámulsz, és mint
Nietzsche mélye - a sötét visszabámul rád,
várja, hogy elindulj felé
és ne gyere többé vissza.
És ez megnyugtat.
vigasztal -
a földön fekvés szokása (régóta zavar),
megbélyegez mert idegenné tesz,
vettél ágyat is,
de mellette alszol, álmatlanságodban
szorgoskodva minden jelzőt kitakarítasz,
látod? Oly jól mutatnak a kukában.
Hol vagy? Kérdezgeted.
De nem tudod miért.
Azután megint az ablakban könyökölsz,
hallgatod ahogyan az eső leveri a fák leveleit,
muszáj tűrniük,
csak lógnak ott, elárvult koloncként,
majd aláhullanak a betonra - könnyek és esők,
odalent összefolynak, bámulsz, és mint
Nietzsche mélye - a sötét visszabámul rád,
várja, hogy elindulj felé
és ne gyere többé vissza.
És ez megnyugtat.
No comments:
Post a Comment