p274ndl41b

Egyszerű dolgokról gondolok semmiket
például, hogy pihenni kellene, süt a nap,
vagy, hogy a levegő lehűlt, ősz lett és
a szomszéd nő pont úgy jár mint ő.
Alkalmazott szenvedésológia miniatűrjei,
lapátolt érzésféleségek álompanelekkel,
dermedt lepkék hullása koccannás után,
széttaposott meztelencsigák vajas húspacái -
kétféle ember van: aki óvatosan kikerülik,
meg akik széttapossák őket, melyik vagy?
Vagy van középútja is a kegyetlenségnek?
Séta a narancsrozsdás falevelek gyepén,
cigaretta a házfal hasonszínű tégláinak dőlve,
dolgoznak a szemek, nem várt könny-idény,
szüretelik a "tudod mit felejtettél el rólad"-ot,
simítják a központi lélekúthengerek köreit,
nagyot lélegzek, kisebbeket fújok, ütemre -
azt hívják sóhajnak ami még emberi benned?
A szomszédos építkezésen rádiót hallgatnak
talán a kőművesek, hallhatóan jó a kedvük.
Igazuk van - tenni kell és örülni mindennek.
A felhőkön ejtett ragyogó szélű napsugár-sebeket
új rétegek próbálják elfedni,
mint a bőr a zúzódásainkon - összehúzódik,
kezdetben átüt a fény, mint a vér,
de lassan, egyre vaskosabb rétegek ölik,
feladja és nyomtalanul beheged.
Megint az idő fáj, mert minden emléket felzabál,
elmálik a fogmosópohár, meg a papucsaink,
szétporlanak zoknijaink, elvesznek a bögrék -
melyeknek a fülét egykor olvasás közben fogtad,
közös beszélgetéseket szippant el tőlünk -
elmúlnak, ahogyan az entrópia szorgos fogai
vélt és valódi dolgokat önkéntelenül is falják
végünk van - legutoljára a gondolat pusztul,
egy ideig még élni akar, felismer, de semmi több,
az is csak energia, részecskékkel kódolt
információ, pont mint a kutyaszar a járdán -
ülsz, ülök, simítok, bújsz - ez is megy, s MiKözben
mosolyog rám az az arc, úgy múlik a holnap,
hogy észre se vettem apró sikolyait.