jrzr7363Io7q

Akármilyen is a ma szürkéje,
szobákat vacsoráztam benne,
utána desszertnek
izzadt drapériák mögött lakó,
kopottas utcalámpa-fényeket,
magányos szelencékben élő
lárvák és majmok seregeit,
szögletes titánfogsorokkal
fűrészelve a hűvös éjszakát, Hol
az árnyékok mutatják az időt,
előre tudják a lépéseinket, 
a félelmem csak fűszer nekik,
pofájukban köröznek nyelvükkel,
érezni akarnak mindent.
Közben dünnyögve keresgél a magány,
hallucinációnak vélve a jelent,
újra semmi, megint semmi.
Odakint időszakos csend. Olykor
Csapzott, kapucnis ördögök
motoroznak át az utcákon,
a Fog Lane sütiboltnak álcázott
rózsaszín mennyországából
a rendelt italt hordják szét,
később, hajnalban a drogot.
Rengeteg magányos palack
ring a városnak álcázott tengeren,
üzenetekkel telt lények
magukba zárt fájdalmakkal,
akár a zörgő őszi bogáncsok,
recsegő száraz szájszélük
vigyorba torzulva okádja ki
az alkoholban oldott pizzaszeletet,
levetett zoknik, eldobott bugyik,
leokádott járdák,
lehúgyozott cipőorrok -
én csak futok, figyelek a sötétben,
magamra húzom az éjszaka karjait.
öleld a menekülni vágyókat!
Az egyik autópálya alatti átjáróban
magányos macskát találok,
nem talál haza,
nyakörvén név, telefonszám
futna velem, követne - megállok,
megcirógatva magyarázom: maradjon, 
később majd valaki segít, de velem:
nem jöhet, éjszaka van,
loholsz tovább,
hallod a nyávogását, 
a rókák nem bántják, tudod -
te is sírsz néhány száz métert,
mert sajnálod, emlékeztet valakire.
Megroppant szellem vagy,
érzelmeid akár a túlfeszített ín,
fáj, elszakad, befelé vérzik,
minden bömböl, remeg, rothad -
de a Mersey töltése megtűr,
árnyékok mögé lépsz,
hátha megkésel valaki,
de semmi, még a halálnak se kellesz,
a péntekről szombatra virradó hajnal
a mocsok nehézfémes böfögése,
loholó taxisok, eltévedt bulimaradékok,
akik nem tudták saját határaikat,
nem találnak haza, "Sir! Please..."
de nem állhatsz meg segíteni,
mert úgysem értik, próbáltad már...
delejes tanulmány a dekadenciáról,
a bekezdés, a vég és a szenny,
odafent
ringó felhők kopulálnak a Holddal,
a lét és nem-lét összefésült határa,
mohón reménykedve várja a fényt,
de te nem - a sötét jobb,
így lassan
hazafelé indulsz,
nincs szemed, sima arcodon
kidomborodás nélkül
tükröződik a magad iránti közöny,
hogy senki semmit ne lásson
belőled többé,
mert a mások pillantása
a legfájóbb portréd,
melyben a kiszolgáltatottság,
a saját bűnök és a fájdalmak
sokszorozva integetnek vissza -
elviselhetetlenül.