iokewztr3734mdnbf g

Ilyenkor - amit ősznek nevezünk, még félig nyár,
s bár kopottabbak már a lombok,
de az illatok még langyosak,
nézed az égboltot: szédít a magány,
mélyre fúrna benned minden új gondolat,
de nem hagyod. Valamin töprengsz, tudatod
félti a hajdani szemek
fáradt, sötét gyöngyeit, halkság völgyeket,
vagy épp kóborlásra vágyó
folyam, melynek már halott minden hulláma,
folyékony tükörként kanyarog a semmibe,
ha követ dobsz belé, fagyos 
körökben ezer szilánkká szétszórva mutatja életed,
kaleidoszkópként változik,
ismerősek a részletek, de nincs már egy egész,
elmúlt:
düh, ölelés, sírás, játék,
összefüggéseiket
érted, de nem gondolsz a megfejtésre,
hagyod, hajtogassa minden dolog önmagát
a szép kora őszi délután ölébe,
jó úgy - a nap melegít,
az árnyékban már várakozik az est, 
néhány percig még úgy teszel mintha léteznél,
mert viselkedni kell, megrémít
az utcáról beszökő gyerekzsivaj,
a nálad fiatalabb szülők
hazafelé-séta közben hallgatják gyerekeik meséit,
te gyászolsz, mint az elveszettek,
kik maguknak róják fel sorsukat,
amitől a rossz rosszabb, de legalább úgy
hogy másoknak nem ártanak.
A sötét indul, óvatosan közelít a ház túlfeléről,
egyre nagyobbat fűrészel magának az egészből,
hideget köp az udvar szürke köveire,
nyitod az ajtót, integetsz a póknak,
hintázva várja az éji lepkéket,
nincs könnye,
nincs könnyed, csak az egyre
hosszabb, néma esték eljövetele,
a címek, értelmek elmúltak -
meg már nem is érdekel,
a fehér falakat simogatod,
szótlanok és csak bámulnak.
Lefekszel.