mi33GB71

Azt mondják "a hibák negatív ceremóniák - lehetőségek",
két lépés közt egy guggolás, majd fejvakarás fakanállal -
elfordul. Ő az udvart bámulja, a magas fenyőt
kacskaringózó szürke mókusokkal az oldalán,
a párna alakú felhők nagy jelenetét, napszikrák a haján,
lehetséges simogatások hallgatag útjai,
a gondterhelt napok mögöttes szörnyűségei
észlelhető csíkokat húzva maguk után, megölik a reménynek tűnő
epizódokat. Ujjaim a vállán, simogató kaméleonoknak
tettetve magukat, szemüvegén át gyönyörűbbek a zöldek,
majd azt mondja éhes - pizzák, a szemközti indiai? Főzzünk?
Egészen valósághű álom, szaggatott, részletekkel, minden
mellett elsuhanva. Kivehetetlenné lesznek fontos részletek,
ő kutat - a rostán fennmaradó dolgok köz nevetést talál,
minden más szürkébb, kevésbé érdekes,
a boldogság a mérce. Amikor kiviszi a szemetet,
köszön a szomszédoknak, mosolyog séta közben.
Hamarosan indulni kell, maradna odahaza, de mennie kell.
Jehova és Miki egér karon fogva szteppel, a részegség
ásító magánya undorító posvány,
"a kék kékre fest, az eső vizes...." Évekkel később ébred.
Hol lehet? - kérdezi, nem jött haza, vagy én tűntem el?
Érzed gyűlölsz minden kába, ostoba percet,
az élet komédiája: mire megérsz egy lépésre,
a világ már továbblépett, ahogyan kell,
mert az idő nem állhat meg, nem várhat senkire, Ott vagy,
egy könnycsepp gurulásának nyomán felszakadó bőrben,
utána gurulsz, akkor is ha tudod - már felesleges.
Szégyened mögött, képzelt vízesések gomolygó párája alatt,
egymás kezét szorongatva állva alszotok, kettéhasadt sorsot
álmodva két külön bolygón. És most valahol messze,
egy forró éjszaka lidércektől mentes ölében ringatózva,
elképzeli, ahogyan épp őt álmodják,
a szép, kedves érdekli, mintha giccses naplementét bámulna,
aranyló pálmafák alól. Sosincs-sziget sosemvolt látképe.
Egyre mélyebb álmok,
szüntelenül, de szelíden. Csak ül. Nem tudja merre nézzen.
Érzi nem maradhat mozdulatlan,
mert akkor gondolkodni kezd és az tilos az olyanoknak, 
akik a semmit is elveszítették a mindenükkel együtt.