.mnm,nb,mnb,mnb

Felbukkanó emlékvirágok,
különös alakváltozások buborékai,
szemekből gyöngyöző tekintetek,
a"Ki tudja mi?" okozta képtelenségek,
hahotáink komikus zongorafogsorai,
a fényszilánkok szétsugárzása
lerajzol, 
szépséged árnyai szebbek mit elveszíteni szabad -
simogatják napjaidat. Ki tudja, hová kerülök?
Talán egy rejtett vetítőszobába,
hol végtelenítve adják életünk szép napjait? amikor
Délután, amikor sétáltam
Láttalak a fűszálak zöld medencéjében,
ha manó lennék,
fejest ugrottam volna hullámaiba,
tudom, hogy ott laksz a mélyben, halak közt,
na meg a macskák csodálkozó arcában.
Most
Az éjszaka langyos szellője,
mint a gombnyomásra kifakadó sóhaj,
feledteti az emberi dolgok halálát,
a bizarr, létező variánsaink különbözőségeit,
összefésüli a jó dolgokat,
sétálgathatunk langyos légzésében,
lábak lábakat követve,
árnyékaink egymásba fonódnak,
találgatok melyik vagyok én,
s honnan kezdődsz te,
közben eltűnik a jelen,
a fotel lenyel, emészt. Tudod...
Van magyarázatod? Egyszerűen...
Ocsmány az élet, de szépnek rajzolom,
hiszen ha mindig a folyamat végére összpontosítunk,
akkor... mi történik? Semmi. Teljesen mindegy.
Az élet élet. Igazodunk. Mint a kretének?
Különálló ketrecekben,
az átjárás majdnem lehetetlen.
De az a "majdnem"
mindenünk,
ha eltűnik, vele veszünk.