v nvnnvnv,nr.q,wmenr.,qmwner.,m fvc

Végül egy álomban, szerte-szét nyomaink
végtelen fürdőkádak feltöltve fagyott emlékekkel
vastálakon kalapál a vörös-higany eső, tátogok
te az asztal fölé hajolva mosolyogsz a madarakra
vállaid íve fölött ráhajtott fejjel figyelem mit mutatsz,
a fák visszakacsintanak - végül vízcseppé változik az egész,
nem integet többé szemüvege mögül a ismerős árnyék,
felhők borulnak a levegőhöz fércelt testére,
kitakarva az idő mindig zabálásra kész szája elől,
képzeletben megérintem, hűvös és puha mindig,
elképzelt jobb-lét a fájdalomból, mely erős kötelék -
könyvjelzőként fityeg a percek és órák testéből,
engedi a rögzített létet, mely a jelent álcának használva
ott hagy élni, ahol szeretnék. A szép dolgok ágyása
a mocsok szélvizein lebegve tutajként visz tovább,
néha halként bukkansz fel, máskor vízinövény vagy,
mosolygok, vagy akármi - örömként fogom fel,
ott vagyunk, bevésve - s mindegy ha az nem a jelen,
tökéletlen, mint kell, hogy álomként is valódi legyen.