J34Up3

A felejtés sorozatainak összege,
egy kevés akármi bármivel, működöm,
vékonyra húzott vonalakon sétálok,
színes szövetredőnyök hártyái mögött,
elszédültem a fény alatt, kellene valami remény,
a munka mellett - ahol idiótákat szolgálok,
nem nagyon van kiút, az önbecsapáson kívül - persze,
saját üzlet, apró farm, kivonulás a civilizációból?
mert mi lenne ezektől jobb? sokan vagyunk -
mégis minden és mindenki többet akar,
még növekedni, enni, szaporodni,
és ki hibáztatható az élet élése miatt?
senki. Ez az egész út - alapjaiban romlott világunk
szomorú bukdácsolása a vég felé:
saját bőrében sült bolygó,
nyüzsgő, zabáló és dugni vágyó mi-velünk,
még nem dől el,
még mindig nem, forrong, jajong
önnön dunsztjában toporog,
de még talpon, izzik a feje, mérgezett a nedve,
rothadt szeméttel teli a gyomra,
de még szállnak pillangók,
repkednek madarak és tátognak a halak,
mégis - a vérfagyasztó trendek őrült rengetege mögött
egyszerű vég bujkál, lapulva várja az ő idejét,
azt a véletlent, azt a ki-tudja-mikor érkező szikrát,
mely eldönti azt a dominót,
ahonnan olyan dolgok gördülnek majd tovább,
melyek után nem lesz többé olyan mint ma,
a leggonoszabb rémképek valósága,
minden film és horror felett álló nyomorúságot
présel ki a maradékból, ki tudja mikor?
nézem a színes csíkokat a redőnyökön,
lesétálok a földszintre,
a terasz előtt himbálódzó pókhálót csodálom,
a szomszédban építkeznek,
öntik a betont és égetik az energiát,
az utcán szállítók autói kergetik egymást,
házhoz szállítva a műanyagot és az örömöt,
duruzsol a lét, mint egy őrülten aljas motor
és nem lehet mit megjavítani rajta,
mert bármihez nyúlnak: összedől,
talán mert ennek úgy kell majd elmúlnia,
hogy soha többé ne lehessen ilyen
de ahhoz: ki tudja mi kell majd? jobb nem tudni,
mert ezt csak vakon és süketen lehet kibírni ---
elmeháborodás nélkül.