huszonhetedike, december;

a város zajai - kínos leírni,
annyiszor próbálták, mintha
lenne mélyebb jelentése
a hangoknak, vagy annak, hogy
ez a telep, csoportosulás
egyáltalán mozog, hogy egyes
részei lélegeznek, beszorulva
ide, úgy érzem; azt remélem.

az asztalon este ott maradt
egy csokimikulás, a karácsonyfáról
loptam, úgy terveztem megeszem,
éjjel kettőkor állatüvöltésre
ébredtem, részegek az utcán,
félmeztelenül hemperegtek
az aszfalton, majd csókolóztak,
végül meghaltunk, ezt álmodtam.

hegek a háztetők helyén, újra
magába merít a jelentéktelen
tudatom éj felőli oldala; nyugtató
örök homály, ide csak egyedül
járhatsz, szájában fekete lejáró,
talán a pokol, talán csak egy
bunker felé, mely őrzi fejünkben
azt a gyermekit, melyet a szülők
nem rágtak, fegyelmzetek formára.

rigók ébrednek a körudvarban,
szürke selyemfelhők törlik le
az égboltról a titkok tükörképeit,
az éj emlékezete velük együtt
pusztul, mi tesszük amit szoktuk,
felejtés, rángó túlélés, szigorok
hajlott hátú rabszolgacsendje,
egyek a halomból, nincs átmenet,
vonal van, lezárt és nyitott
szétválik míg majd a homály
nem jön újra, éj-hamuval csitítva
felnőtt komédiánk hitvány játékait.

St Albans soha nem jutott volna eszembe,
két éve még Manchester északi része, Blackley,
a munkásszag és az eső kötötte tápiókapuding
rágcsája, a nyállal kevert végszó, könnyek
szunyókája, beleimmel körbetekert házunk,
kakukkosóra bódé, kirugóztam ablakából,
majd vissza a halálba, a csendes petymegésbe,
hogy valami emlékem legyen rólad Maki,
és legyen valami amit nem foghatok és
amit mégis odaadtál. A magány egyetlen
címke, itt fityeg a mellkasom előtt, zöldje
vagy kékje moha, vagy az esőtől duzzadt
magadvakarás, korlátlan rüh, vagy vagy
vagy szó és újabb szó: fogakkal játszó
reményveszett hajcsár. Azután és ez követte,
mesék, városok és utcák dalkötötte veszte,
combokon a vetítés, elmaradt álom három
szintű, tapintatos ütleg-verse, élénkre
feszített, ékekkel alávert okádhatnékunk,
a wc-felett ámen, ámen: lenne akármi mely
alánkróna bármi fétist, hagyd csokrodat,
a szemközti villódzást, vagy a tátogást.
Ez a maradék, így lettek jelek, átfolyások
az ablakkeretek felett, végül egyetlen
formába dúcolva, önkivégzés-terv helyett
úgy maradni, ameddig lehet: veled, hogy
a közhelyek tápláléknál maradjanak, akár
ez, vagy akár az; rádhagyom a jelent.

Nem tudom mikor érkezett,
fekete nadrágján a pöttyök
csillagok. Konyhakést adtam
a kezébe, a kemény pultba
kereszteket karcolt, majd
lehúzta a bugyiját, pihés
avokádóját kicsavarta a
foglaltából, legyen hely.
A konyhaablakból láttuk,
ahogyan egy kövér mókus
fejjel lefelé fordulva
felénk bámul, nem volt
levegő. Megmutatta a
vállát és akkor olyan volt,
mintha Isabella Brantot
láttam volna oldalról.
Maradtunk egy ideig, és
a falevelek közt a rések
eltakarták időbeniségünk
halovány-gyertya magányait.

Kinéztem az Oxo felé, az
üvegen kialvatlan szemeim,
köröttük arcom, én vagyok az
üveg és a szemek is, a gyomomban
a kristálykönnyek szintén,
hat emeletnyi mélyben hangyák,
pontos másolataim elérhetetlen
rágókkal, sétájuk fekte
mandelbrot szemet rajzol
a Waterloo és Blackfriars
bridge közé, kezek és arcok
az üvegen. A fáradt esőcseppek
felhőkrémet kennek a virradatra,
elengedném a gravitációt,
terpeszben állva, lábujjamat
csíptetve, mint az úszók verseny
előtt, átugranék az ablak-arcokon
a zsongó hangyaboly közepébe,
hogy odalent, édes betonpamlagon
megpihenve, szellem karjaim
gyökerekként öleljenek: örökké.

redőnyökön át
léptek árnya
a belégzés fáj
a korom és hangja
ezerféle akarat,
ágens és magánvád;
olyan lettél; könnyű,
szétborzolt pillanat,
megkopott fogsor,
kattog a radiátor,
néhány percet,
fél órát várok még,
összefolytunk,
ámultunk a rohadáson
és azon, hogy ez
a mindent felzabáló
kapzsiság miből?
Meg a hontalan pislogás,
elvarratlan népmese,
heges tarkó, mindenik
jelentéktelen, vagytalan
mellékmondat, melyekben
jól végződik a halál,
álmomban
felhámlott a hasbőröm,
és a
lyukon át a belem
óramutató volt,
egy inga:
képtelenség, hogy
én voltam, hazugság
hogy itt ülök, te
pedig
nem alszol a hálóban,
valaki kívülről figyel,
a redőnyök közül,
eközben
ez az akvárium
lassan
feltelik
vérrel.

Szemeim a mennyezeten,
lámpabúrákat pásztáznak,
csészéket képzelek belőlük,
az ivászat remény, szűretlen lét.
Melleimet szipkázó lepkéket
fésülök, szőrpihés toruk puha
tapintása mint a felkarod,
lemásolták a combjaidat is,
velük most ide-oda táncolnak,
eltűnök, megjelenek
két piruettjük közt,
végigültem míg elmúlik
és előjön az az álfal mögül
a szarvas fickó, próbálnék előle
hátradőlni, hogy az ablakot
áttörve, lezuhanjak a járdaszegélyre,
legalább a halál megmentsen,
ilyenkor a mozgás valószerűtlen
kegy lenne. Körben lázasan
izzadnak a boltívek,
az irodaépület mozgásérzékelős
lámpái újra elsötétednek,
semmit nem láttak belőlem,
hártyavékony arcbőröm
mögött egy rothadó
egy tsuchigumo pókfej
félig felnyitott konzervje
atavisztikus mosolyod
a sötétben, valamelyik
imába belefeledkezve,
vagy épp a minapi sör ízét
vissza-izzadván, esetleg ajkaid
cserépmadarai közt nyelvezve,
csepfolyósítva minden
menekülési tervünket.
A szerelem kotoréka három
évszázadnyi álomlyukon
fűzne át, vagyok alkalmilag,
lennék számszerűleg,
megszámlálható erkély
a pislákoló valóságfáklyák
átforrósodott csúcsain,
egytől tízig suttogva,
minden ujjat leharapva
ez a csökönyös kiútkereső,
az a megbolondult anya,
valóságtól elüszkösödő.
A Waterloo környékét figyelem,
felülről átlósan, az állomás
tetőszerkezete felett
zöldes aurák
egymásra halmozva,
duruzsolást szűrnek,
a Temze hurkapálcika-hídjain
át, vissza, felém félkörben
érjen át pislogásod, annyira
vagyunk séta, olyan virágzó
faltőben leejtett zsigeri magány,
amelyből a látvány
és a kórkép ugyanzokat
a szépkörmű ön-gyönyörkődő
nárciszokat hajtogatja ki,
karóra felfutva, nagyajkú babok
virágszirmai tátikája köré.
Az ellenőrizhetetlen valóság
negyedsikolya, át és kibont,
enyhén szőrös combjaid:
a ruganyosak, fel-le pattogó,
álló faszom, zéróvá csiszolt
jellemmel: meghagyja amit kell,
még utoljára, egy intelmet,
hogy az emlékek és a jelen
következményeik, csupán néhány
időegységgel arrébbról, másik
tér kockából, a száguldás
szétesése és az átfagyott,
végső póz lánclelkű paródiája
részeként, halokegy-minduntalan,
bólintást hagytál nekem;
veled, velem és minduntalan,
amíg a zavaró éberség
nem hagy végre magunkra.

Kávéra sorakoznak az ipszilonok fej nélkül a kávét ma úgy szolgálják fel, hogy a szakállas lerakja a bögrét a padlóra, föléguggol és belevizel, nem hagyhatnak kétséget affelől, hogy ők és ők is kielégülnek, ebben a pillanatban felfogva valamit abból, hogy a pill a nat mi nt olyan bármikor összeállítható és szét; akármikor.

Nincs olyan hal az égben, mely repülni tudna. Együtt öltenek nyelvet ránk a csillagok, rádhagyom a vágyaimat, végrendelet a cipősdobozban. felszolgálják a húgyot, éppen körülállja néhány hívő, ínyenc, és a termelő tegnap fogyasztott vacsorájának ízét dícsérve, lassan repkedni kedzenek, először rövid körökben egymás felett, majd közelebb hozzám, nagyobb íveket írva a londoni reggel kék hátterére.

Hiányzó kézfejeim helyére két kávéskanalat szúrok, madárijesztőm leszek ameddig őrizni tudlak a keskeny réseken át, amit látok belőled Durcás, magára marta magát a gondolat, így elfelejtek gondolkodni, hogy egyszer majd egy másik univerzumban újra eszembe jusson és leírjam ugyanezt neked.

nincs egyezőség
váratlan időszéleken
egyensúlyban akasztva
álmosan figyelek

vágatlan állatok
túlértékelt értelmünk
közöny és ablakvirág
szűk szemhéjréseken

becézgetjük étvágyunk
alvadt vér emésztőiként
istent adtunk a bűnnek
gyomorgörcs tüskékkel

rég szültem pillantást
légből kotrott kalitkát
virágzó undort szaglász
jelenlévő kócos múltam

Ha nem szeretnélek
nem tudnék így fájni,
nem tudnám csendünket
ennyire mélyen várni,
ha nem lennél,
én sem akarnék lenni,
ha nem volna csendünk,
szemem kisírva,
lyuk maradna csupán,
vakon mindenre,
nem lennék több
mint hangtalan halál.

Képekben őrzött vágy,
ha lenne arca,
mosolya megőrizne
néhány emléket rólunk,
közel vagy,
vállad az a régi
köves part,
szoríts kéz,
legyél árny,
fénnyel növekvő,
légszerű ikertestvérem.

Vízcseppek kergetőzése,
a távolságot arcodtól mérve,
elfogadom, ha jel vagy,
puha és pettyes,
álmokban bolyongó kicsi,
ruhák illata,
nagyapa utolsó vergődése,
egy titkos ujjazás,
bárhol a tücskös rét,
nyárral leforrázva,
ülsz, villogunk
álmodlak most.

Szappanra vércsepp,
indulás előtt,
növényekként lélegzünk,
halkan bújnak ők is,
gyökér lépéseik milliméterei,
minden éjjel,
egymás felé nyújlank,
csak megérzésre,
hideg földben,
melynek ölelelése,
szükségszerű választék
két álom közt,
mely úgyis megtalál.

Kattog a radiátor, belélegzés.
Puha szőr nőtt az árnyaktól
hideg narancsokkal beszőtt
falkon. Felbevágott citrom
árválkodik a konyhapulton,
két arca mesehold, vékony
hangján búcsúdalt énekelve
úgy gyógyszerez be, hogy
játékokat szőjek saját vénából,
közben a karjaim lelelógnak
a szőnygre, hol nefelejcsek
sorjáznak az ajtóig és hálás
vagyok minden zörejért, mert
feledtetik a múlás iszonyatát,
ritmust adva az időnek, félszeg
prevenció őrület ellen. Közben
csak zokognak a percek, alattuk
énünk hajlik, akármi is legyünk,
ugyanaz a történet ciklikus
körökben, csak figyeljük a csendet,
harapó teremtő zörejek játékát,
hogy majd egyszer: magába térjen
újra, feketeséggel burkolva mindent.

Együtt száguldunk,
mint két olyan rész,
mely önmagában
egy-egy egész,
ha összeolvadnak:
köröttük minden izzik,
falak olvadnak,
gondok porladnak,
és ha úgy érzik,
valami szétválasztaná őket,
örjöngve és marva követeli
mindkét rész a másik
ölelését: azt az erőset.
Múlt? Szerelem? Végzet?
Ezek csak szavak,
a két vad szív:
valós, titkos történet.

Október 23.

Nem utálom az ünnepeket,
semlegesek, mint bármely
nap bármely pillanata,
a sodrásban rekedt tudat
bűnös vágya a tisztaságra,
minden szegletben elágazások,
melyek értékeink mentén
helyes, vagy helytelen
síkok mezőire vezetnek.
Jelenben élve helyesen,
gyűlölet, bűnbakok és
torz kevélység helyett.

Rettegem az ünneplő tömeget,
bennük erkölcsi törpék,
szemforgató ájtatoskodók,
megélhetési fröcsögők
próbálnak mások tettein
felkapaszkodni oda, ahová
akkor sem érnének fel,
ha létezne isteni csoda.

Ilyenkor pezseg a horda,
melldöngetés, műpátosz
szavakban pöffeszkedő
nagy szó-ívek, dicső múlt,
melyben Krisztus helyett
Krisztusokká lesznek,
elöl rohan a csőcselék,
külsőségbe kapaszkodik
az emberbelsők rettentő
üressége. Félem az
ünnepeket; az umtattát
és a sarkok csattogását.
Csak csendet, legyen
némaság, egyetlen őszinte
gondolat, sóhaj: gyülevész
hordák vak moraja helyett.

Álmatlanság üvöltő dühkönnyeiből esőnk,
vajon a Nincs és a Tagadás nyugalma szép?
A fájni-való Vishnu kezei lámpákat billegetnek
szénszemű ablakok imbolygó árnyaiban.
Csont vagyok, kutyákat nevelek magamnak.
Láncokon mászok fel a saját imákból
szőtt kék bagoly álmain át, Krisztus
uratok halálimádó őrületének fadobozába.
Túlértékelt emberi értelem nevettet
két hazugság közt, derekadból a hajnal
vonalakat maszatol a kimondatlan mérgek
gőzein át, egészen a repedésekben lakó
pókok csőréig, erre a menstruációs vértől
rózsaszin zsinórra aggatok könnycseppeket.
Bódultan hátradőlök
a gyémántfogak csilingelő
koccanás ritmusában.
A szél altatót hozott
nekem szájüregében,
ájulás közben disznókat láttam
a vonaton, csillámló orrukat
vakarva virágpörgőket
nyomnak markomba, olyan
sután játsszák saját apámat,
miközben egymás hónaljába
vaskapcsokkal fűződve, szilárd hitet
és megalkuvást nem tűrő hímnemű
világverziót kényszerítenek
a megszikkadt
éj utolsó sóhajába.
Elsétálok a Sainsbury's
felé, mintha késő középkori freskóban
léteznék. A díszes logók alatt saját
húgyukban fetrengők,
üveg mögé rejtett kéj,
már csak a nyilvános kivégzések hiányoznak,
pedig mennyien összejönnének ma is
a bámészkodók, meglesni
a karóbahúzott konstans sikolyát,
vagy a lefejezett
nyaksebéből spriccelő vért:
nem változott semmi,
jelenleg a konzumidiotozmus
még elnyomja a gyilkolást.
Az elmúlt néhány évszázad
vívmányai rothadnak szét előttem,
új barbárság nő a kezdetben nevetséges
relativizmus hazugságtalaján, sodró
torokkaparás, a félelem új barázdái
a homlokomon, összekötött múltjelek
köddel töltött gégénkben, kezemben
kézfejed mint hófehér porral hintett
mochi. Csak tartanám, amíg lehetünk,
ég velünk, cicaszemes szép értelem.

Levél Georginának X.

A tegnap foltjai díszek előttem a térben,
két sápatag arcváz holdfény ízében,
homályból füleltem félénk matatásodra,
a félrecsúszott fehérneműd lámpása alatt.
Hangyák hangján dúdoltál; így féltél te,
adtad éneked. Végből gyűrt magának arcot
az ősz, számtól ráncok kunkorodnak
homlokom hegyei fölé, emlékszem játékból
kacsintottál félve hozzám ha szökhettél,
hogy örökre eferem sejtése maradj.
És fogyott a Holdnak delelése. Hangja
gyengéd visítás lett, titkon függött
azon a régi éjjel mondán, eszmélete
virágként a tájban, magányból kiemelkedő
csend lett homályos háttere, kikapart
magház belső, ó végtelen! Altatva,
untalan. Végül elálmodtunk, az idő
végighúzta hideg ujjait mellkasunkon,
lámpafényt húzott paplanként ránk
a távolságnak maszkírozott haragvó magány.

Levél Georginának IX.

Csodálom a falakat, hozzájuk érni,
számolni őket, egyesével belenézni
az arcukba, miközben tudom,
hogy csak négyig számolhatok, ezután ismétlés jön,
mint a centrifuga végtag-tépő üvöltése.
Öledbe ásítanék, ezt nagyajkad ezüstös
harmattal jutalmazza. A csillagok
korcs szeplők voltak, most már egyet
sem látni, túl korán van a sötéthez, és
késő a fényhez. Ez itt a legszebb
határvonal, esélyt ad arra, hogy ne
őrülj bele az elmúlás érzékelésébe.

Tegnap istenről beszéltünk,
a megátkozottak élményéről,
félelméről és a rontást küldő
zavart alakok dühéről, olyan zugokról,
amelyek rozsdás reteszek mögött
örök készenlétbe ájultan léteznek,
érzékletes képzelgéssel meglátják
a sötétben feketéllő foltokat,
kitalálják, hogy vajon az egy
üvöltést virágzó torok, vagy
mi settenkedünk ott magunk
felé egy baltával, ki tudja honnan,
melyik korból érkezve vissza,
rémülten figyelve magunkat az ágyon.
Lehet, hogy ez az egész valóban csak
egy álom, a holnapra elfeledett
düh delíriuma. Olyan lehet
ez a retesszel elzárt barlangváros,
mint egy hologram, benne mi magunk
vagyunk a magányos tárgypont,
az életünk összetartozó háttér,
mely előtt a saját hullámaink
interferenciacsíkokat vonalkáznak fel.
Miközben mi csak ténfergünk,
egymáshoz viszonyítottan,
mindannyian egyazon ős félelemtől
vakon, milliárdnyi magányos Dologként,
filozofálva mozgásról és egymásról.
Valmiféle kielégülésre vágyva,
az elmének nevezett zabálógép,
befal hullámot és nyugalmat,
legyen bármi: maradna síkban,
ott fekszek, háton úszok a kocsonyás
sík lapján, nem érzékelem
alul-felül a tér többi részét.

Szeretném hogy itt lebegj velem,
félútban a végtelennek tűnő utazás
és a halál elkerülhetetlen ténye közt.
Most épp körbejárunk, gömbök felszínén
kúszunk mindenféle irányba, melyek
végtelennek tűnnek. Ez a táj az ágyunk,
ez a névtelen, üres restség, nem kell
takaró közénk, elég ha összehullámzunk
olyan jeltelen érzeteket sóhajtozva,
amelyek gondolatként megtapadnak
abban a felfoghatatlan állapot térben,
amelybe a pillanat bevési őket,
nem függenek többé az anyag
történelmétől, nem hat rájuk
a törvény és az elmúlás. Ez a
szellemvilág bezárja a létező
gondolatokat, megőrzi minden
újabb teremtésben élők emlékeit,
mérgesen sziszegő szelepek
hajtanak rügyeket veséi felett,
melyekből rég nem létező lények
tudata szivárog át. Eredendő
rettegés, ámulat, szerelem,
gyűlölet: kimerevedett esőcseppek,
ihatóvá válnak egy pillanatra.

Álomba ringott, haldoklók vagyunk,
miközben két átjáró közt várakozunk,
rájövünk arra, hogy a spirituális
nincs; túlvilág nincs; isten sincs;
és szellemek sincsenek, ezek csak
elnevezések, szavak olyan dolgokra,
amelyeket nem lehet megnevezni,
mert a nevek

Levél Georginának VIII.

Elmúlt a nap, halkan felőled,
csak merengek. Megbeszélésen
voltam, egy ügyfél volt itt,
rövid időre leültem velük,
odahívtak bemutatni. Előtte
megmostam az arcomat
és felpofoztam magam
a klozetban, mert nem
voltam magamnál. Alig merek
levegőt venni és arra gondoltam,
hogy a legjobb lenne
az alá a tehervonat
alá ugrani, amelyik reggel,
mikor jövök ide, át szokott
robogni az állomáson St Albansban,
köveket szállít és ugyanabban
az időpontban megy. Nem tudom,
hogyan lehetnék nélküled,
nem látok semmi esélyt arra,
hogy megbocsáss nekem,
nem várok már kegyelmet sem,
nem várok semmit,
csak keserűséget érzek,
odahaza elbújok majd minden elől
és csak bámuljam a falakat.

Lassan elindulok az állomásra,
a Blackfriars Bridge déli lábánál
megyek fel az állomásra,
odafelé nézegetem a Temzét
és a turistákat, tartoznak valakihez,
talán még a hajléktalanok
és a galambok is, talán a lámpák,
szegélyek és az árnyékok
se magukban vannak,
így sétálok, leszegett fejjel
és nem értem, hogy miért
nem tartozhatok a hófehér
durcáskához, miért kell
mindkettőnken ennyit elviselni
és miért bántalak emiatt újra
és újra, hogy miért van az,
hogy pokollá teszem a dolgokat,
ha az önsajnálattól nem látok mást,
csak a saját magam fájdalmát,
minden elé tolva, féktelenül.
Ilyen félelem, ilyen csend,
ilyen halál, ilyen ébredés,
ilyen kezecske, ilyen csók,
ilyen simogatás és ilyen harapás.

Talán ha eltűnök végleg,
ha megszűnök létezni,
kedves emlékként élve tovább,
talán egy ilyen állapotból,
a túlvilágról, vagy a semmi
éjfekete lebegéséből,
örökre szerethetlek és figyelhetlek,
mint egy szerelmesekről szóló regényben,
ott leszek veled és néha megpróbállak
majd megérinteni, elsétálok
veled munkába és fogom
anyagtalan kezemmel a kezeid,
minden este szellemként
odafekszek melléd és átölellek
és arra vágyok majd,
hogy ettől finom remegés
fusson végig a vállaidon,
ebből tán megérezd,
ott vagyok veled és ott is maradok,
amíg el nem múlik minden
ebből a világegyemből.

Levél Georginának VII.

Nézegettem az embereket a fényben,
mint egy álomban, egy kicsit elmosódtak
a kontúrjaik, szemből fény: azon kaptam
magam, hogy mindenkiben téged kereslek.
Közben érzem a távolságot, ahogyan elhúzott
tőlem az az erő, amelyet nem tudok megállítani.
A WeWork hatodik emeletén ülök, ott ahol
vártál rám két hónapja és most is ott vagy.
Ott állsz és én látlak,de te nem látsz,
mert más időben vagyunk; a zöldjeid elnéznek
felettem, az ablakon át a szemközti irodákat
bámulod, figyeled az embereket, utána
visszafordulsz a másik irányba
és engem nézel a pultnál, látom magamat is.
Ezt látom. Folyamatosan.
ismétlődve, csak az arcodat várom,
hogy idefordulj és integethessek,
annyira valóságos, annyira fáj,
tudom, hogy nem fogsz hallani, de mégis
szólítalak, mert nem tudok másként tenni.

Vannak olyan fájdalmak, amelyekről azt
gondoltam, hogy nem bírható, de mégis:
utána újra és újra, majd megint. Kiabáltam
és káromkodtam, elfolyt előttem a világ,
szégyenemben alul maradtam önmagammal szemben.
Hol vagy? Vagy-e még? Én nélküled semmi.
Annyira kevés ez itt, léggel telt bőrváz,
melyben semmi nincs, csak fájdalom, harag
és rettegés. Hol lehetnék ha lennék? Hová
szállnék ha porszem lehetnék? Ruhádra?
Milyen erő hoz majd vissza? Csak könnyek.

Megnémítottalak, akkor amikor végre
újra bíztál, a követkemzmények és a vágyak
szétválnak és csak kérném, hogy olyan...
annyira valószerűtlen csoda történjen,
mely felébreszt ebből a borzalomból,
megráz, felpsilantok és ott állsz.
Dühösen, szemrehányóan, tele fájdalommal,
mégis ott; és megnyugszunk valamennyire.

Levél Georginához VI.

Nem tudom leírni. Alig megy.
Van olyan része a létnek,
amelyiket nem tudjuk már
formálni, csak lebegünk
körötte, nincs hatalmunk
többé a dolgok felett.
Ott sírok egy gömbben
és keresem a kezed,
hangtalan tátogom feléd,
"húzz a földre", ölelj
és úgy maradjunk virágok.

Időn és a téren akarnék
áttörni, valahogy kijutni
azokból a gömbökből, amelyek
az akaratunk ellenére nőttek
körénk. Próbálnék mindent,
de az újabb kudarcok fájdalma
csendet parancsol belém,
az előttem gördülő fényköröket
követve is csak sötétbe találok.

Vannak olyan pillanatok,
amikor már nem lehet mit
mondani. Jól tudom, hogy
elértem oda, ahol minden kicsit
más és nem értem mit keresek itt.
Pedig ugyanazt, mindig ugyanazt
keresem: ujjaidat, próbálnék
úgy és olyan lenni mint
ami volnék szelídben, de
ebben a magányban nem tudok.

Maradnak az emlékekbe göngyölt
fájdalmas remények, hogy hirtelen
kiderül, hogy csak álmodom
az elmúlt hónapot, ezt az őrületet,
hogy hirtelen feleszmélek,
arra ébredeve, hogy nem váltunk
el a st albansi állomáson,
hogy az csak gondolat volt,
egy rossz képe valami távoli
álságnak, ami soha nem történt
meg, te itt vagy én pedig
melletted ülök és teázunk.

Nem értem, hogy hogyan lehet
kibírni ezt a folyamatos
keresztrefeszítést, nem értem,
hogy mitől lesznek a dolgok
megbocsáthatatlanok, nem értem,
hogy mitől válik egy olyan
ember mint én állattá és miért
nem marad úgy - aminek kellene;
csak védve, karolva azt,
aki oly mélyen lakik benne,
uralva minden sejtet és fényt.

Kérni, kedves lég-pöttyöket
körénk, tűzből és vízből párát
lélegezzenek, olyat amiben
a vétkek megtisztulhatnak,
végtelen vigaszt a szomorúságodra,
tapaszt sebeidre, hogy olyan
arcomra emlékezz, mely még
én voltam és nem ez a valami,
amit a kielégületlen, magányos
düh és a hargavás tart össze.
Várok rád, az örökkévalóság
ha lenne, és nem jönnél addig,
akkor remélek tovább: lélekként.

Néztem a virágokat,
darázs lettem tőlük,
elbújtam szirmaik közt,
hogy ne találjon rám a szél.

Olvastam a falevelekből,
könnycseppek hullottak rám
az égből, valaki sírt odafent,
talán egy eltévedt madár.

Megérintettem a mohát a köveken,
felszisszent tőle a kerítés és
tudtam, összenőttünk mindannyian
ebben a névtelen kényszerűségben.

...ha a rókák nyúlmaszkot húznak

Amikor a legordasabb, emberellenes, gyűlölködő
eszméket "keresztény szabadság" címkével
látják el és egy nagy többség ezt elfogadja,
lázadás nélkül, olyan történelmi múlttal,
amelyben már emberek százereit küldték a halálba
hasonló eszmék mentén, szembenézés és bűnbánat
nélkül, mindenféle önmentő és ostoba hazugságok
kíséretében - ott a züllésnek olyan fokán áll
egy kultúrkör többsége, amelyben már bármi
és annak az ellenkezője is megtörténhet. Egy
ilyen társadalomban a szabadság és a polgárság
fogalmai értelmezhetetlennek tűnnek és már
nem látják magukat kívülről és nem érzékelik,
hogy átléptek egy határt, ahonnan nincs többé
út a fény felé, csak le abba a sötét mélybe,
ahol a szolidaritás, szeretet és a valóság
iránti vágy meghaltak és helyükre egy torz
csillám-tükör költözött, melyben milliók illegetik
magukat és a kajánul vigyorgó, ragadozó arcuk
helyén szelíd mosolyt látnak, és áldozati pózba
csavarodva, ott fröcsögnek, heherésznek és
gyűlölnek mindent ami nem ők. Saját buborékukba
fagyva, kevély szívvel árnyékharcolva, minden
valóban keresztényinek nevezhető érzésre képtelenül.

Nagyon viccesek az emberek többségükben,
akkor amikor a klímaváltozással, természetvédelemmel
vagy a műanyagszeméttel kapcsoaltban megnyilvánulnak.
Az az arrogáns, pöffeszkedő attitűd, ahogyan
úgy tesznek mintha mi emberek gyakorolnánk
valamiféle kegyet a természet felé, azzal, hogy
kevesebbet fogyasztunk, szemetelünk valami
elképesztő. Mintha a természet tőlünk függene
és nem mi tőle.  Már rég túlmentünk azon
a határon, hogy a dolgok visszafordíthatóak lennének,
de még mindig nem történt semmi, mert ez az agresszív,
elcseszett faj azt képzeli, hogy bármit megtehet,
bármihez joga van és minden az övé, minden élő
és holt dolog ezen a bolygón az ő boldogulása miatt van.

Elképesztő ötletnek tűnik az áldozathozatal, vagy
a lemondás, aki ezekről elmélkedik az bolondnak
van kikiáltva, kinevetik és őrültnek mondják. Elképesztő,
hogy evidenciának van elfogadva a nemzetek léte,
az országhatárok léte és a vallási képzelgések. Országok
versengenek és védik a nyersanyagaikat, emelik paizsra
a húsevés kultuszt és a különféle áltudományos,
hagyományokon alapuló marhaságokat. Vicc az egész
emberiség, egy rossz vicc, a túlértékelt emberi értelem
és intelligencia, a sok igazságtalanság, a meglévő nyomor
és kizsákmányolás és a korlátlan fogyasztásba vetett
gyermeki hit. Végtelenül röhejes ez az egész.

Minden ország és vallás mesterségesen kreált egység,
egy hajdan volt kulturális fejlődési lépcsőfok tovább élő
emléke, mely itt kísért és rombol, háborúsdit játszik, uszít,
fegyverkezik, rombol, hazugságot gyárt, propagandát gyárt
és hazudik. Ezeket is mi csináljuk, mi fogadjuk el és mi
emberek vagyunk, akik nem lázadnak fel és rombolják
le a meglévő, generációról generációra öröklődő hazugságokat.

A kapitalizmus és a kiszákmányolás szánalmas szokásjoga,
ahogyan a vagyonokat átmentik, ahogyan a világ javait
kisajátítják, ahogyan a nyersanyagokat kitermelik és eladják,
hogy az egész élővilág közkincsét egyes emberek, hatalmi
csoportok termleik ki és nyelik le, hogy előlények, állatok,
fák és emberek egyaránt erőforrásként vannak kezelve, adva-véve
és ahogyan a nyomort elrejtik menekülttáborok, nyomornegyedek
és elszegényedett régiók bűnözők és helyi kiskirályok és elnyomó
rendszerek által irányított bugyraiba. Ez is mi vagyunk, nem más.

Mert a kapitalizmus se ördögi, az is csak mi vagyunk, nem több mint
az emberi kapzsiság rendszerbe tömörülése és megnyilvánulása,
a kapitalizmus pont annyira kapzsi és rossz, mint amennyire
az emberek többsége az. Nincs démoni ereje, nincs misztikus köde,
nincs önálló léte. A mi kapzsiságunk és önzésünk a kapitalizmus.

Ezt mi tesszük. Minden egyes nap. Minden megvásáolt felesleges
dologgal, minden megvásárolt deka hússal, minden darab műanyagba
csomagolt élelmiszerrel. Ezt mi tesszük ha részvényekbe fektetünk,
ha autót veszünk, ha olyan cégben dolgozunk amelyik természetet rombol
és szinte mindegyik azt teszi vagy közvetlenül, vagy közvetetten.

Nincs világösszeesküvés, nincs főgonosz. Mi, mindannyian, együtt,
mi emberek lettünk a bolygónk rákos daganata, amelyik remélhetőleg
előbb pusztitja el magát, mint az egész testet. Szomorú, hogy ezt kívánom.

Levél Georginához V.

Újra Londonban, a vezeklés egy nem működő
folyamatábra szolgája, letérdel és élvezi,
hogy puha a szőnyeg, megrémül attól, ha nincs
kihez könyörögnie. A Hatfield Road autókat
ereget nyugat felé, ánuszaikból sárga zsinórón
áttetsző lárvák tekeredtek le a lábaim elé.
Lelkendezve azt kérdezték, hogy a "spontenaitás
az spontaneitás-e", jobbra-balra ringatták
a csípőiket, ez talán felébreszt a félelemből.

The first observation of my lifebuoy shaped head
in the bedroom. Its countenance is a praiseworthy
plant-bitch, it is blinking and pitches my endless,
and smooth hip. We were in their middle-darked tunnel,
and kept crying for our ridiculous hypocrite
domain of our beliefs in the retribution-pardon world.

Mintha a szeplőtlenség erény lenne, csak odatettük,
legyen imádság innen, amit mának nevezünk, feléd cica.

I could understand your breathing while you floated
inside of a dimmed eyes of that agonized butterfly,
which I had never owned or touched, just watched it,
when it levitated on my face in that black eyecorner.

Kezeid porcelánból, és a könnyek úgy marják útjaikat
az arcodon lefelé , mint két kergetőző csermely. Nem
hiszed ami volt, mintha álomban lebegnél, seregélyek
forró szárny-aljában bújsz meg, rémületbe bábozódva,
csendeddel kéred, hogy szelídebb és jobb legyek veled.

Levél Georginához IV.

Most értem Crewe-be,
északról délre, mint egy
regényben, melynek a fedele
majd rámcsukódik. Odafelé
menvén még nevettünk,
most meg talán már nem
is létezel. A tájban kellemesen
zöld minden, Észak-Anglia
csodás bőre akár a szemed,
smaragd lesz a fényben.
Apró házak, párhuzamos sorokban,
mint egy kirakós. A crewei
állomásra értünk, tiszta.
Piros korlátok, vörös székek,
ugyanúgy a virágtartók is.
Elkalandozok az arcokon,
felfúvódok akár egy
gömbhal, kilibbenek a
szellőzőn keresztül
és megpiszkálom az emberek
orrát, talán te vagy és
nagyot hapcizol. Azután
visszarepülök a szerelvényre
és várom, hogy induljunk
a kékek és zöldek felé,
olyan világba, mely rád
hasonlít, emiatt légiesebb
lesz tőle a súly, mely
velem utazik. Különállò
felhők, ma már írtam a róluk,
nem tudom miért kedvelem
őket. Én is, mint oly sokan,
gyerekkoromban formákat
képzeltem beléjük. Most is
megy, az ott egy cápa,
amott egy tengeralattjáró,
szemben egy fej nélkül repülő
emberi test, balra fent,
a távolban pedig egy rinocérosz
profilja. Dél felé haladva
egyre több a búzamező,
aranysárgák - szeptember
végén, itt ennyivel
később érik a gabona
mint nálunk, elképzelem
ahogyan a táblák közt
biciklizünk és egy árnyas
ligetben megállunk,
melléd gurulok és hosszan
csókollak, majd nevetve
tovább. Mezők, magányos
fákkal, köröttük birkák
sziesztáznak, a fűben
sás-szórványok, ott nedves,
mocsaras lehet a talaj,
jó lenne köztük sétálni,
egy cigarettával és egy
kézfejjel a markomban.
Milyen a szerelem?

Mint költőnek halk vágya,
sóhajt a magány lelke magába,
toldul a vég szem és fül köré,
hogy álmában imádottja
karját gyökérként maga
köré fonja. Csak arra való
a száj, hogy csókoljon,
nemi szerveink pedig
örömre, játéknak,
olykor egymásba simulva
nedveket hagyva az ajkaknak,
körmökkel, fogakkal
és öleléssel csatáznak.

Tehéncsordák néhány fiatal
bikával, sötét a színük
majdnem fekete, de inkább
bordó, vagy mélylila,
szépek és nyugodtak, soha
nem fogom megérteni hogyan
képesek az emberek megölni
őket. Sziklafal mellett
megyünk, száguldva,
de látni ahogyan a friss
moha a köveket beszövi magával,
majd újra tehenek, végtelenbe
fúlok mint kell ahogyan
vár rám az éppen közelgő
tévképzet: hogy állunk,
pedig mozog a vonat,
száguld a Föld, azt cibálja
maga után a Nap a Tejút
közepe körül és a galaxis
is száguld valamerre,
a mozdulatlanság illúziója
és hazugsága, mennyi bölcs
hitte, hogy lehet mozdulatlan.
Tehervonat jött szembe,
szeretem ahogyan a légáramlat
megcsapja az ablakot, érezni
a természet erejét benne.

Elgondolom, ahogyan
széthúználak ott alul,
a kis csücsköt és belebújnék
a számmal, aprócska osztriga,
egyre lédúsabb. Elképzelem,
ahogyan belédtömöm a farkam
és hagyom, hogy közben
a mellbimbómat kínozd.

Még van egy óra amíg Londonba
érünk, ez itt egy vegyes erdő
és az első alagút, jó érzés
amikor bedugul bennük a fülem,
közvetlen utána egy megsárgult
mező, pihenő birkákkal, sok
köztök a szürke, foltos,
mögöttük egy hétlyukú,
rövid és tömzsi kőhíd.
Rugeley mellett járunk,
jobbra egy erőmű, hatalmas
kéményekkel, utána egy fák
közt megbúvó kastély,
elbújt, csak a tornyait
láttam. Mellettem jól öltözött,
középkorú párok az asztalnál
a lakásaikról beszélnek,
háromszobásban élnek,
amott óriási fóliasátrak,
de nem látni mit termesztenek
bennük. Lichfield felé tartunk,
most járunk félútnál, lehúnyom
a szemeimer és itt is vagy,
mellettem, mosolyogva bámulod
a tájat, odaengedlek az ablak
mellé, szereted, összeérnek
az ujjaink újra és hallgatom
ha olykor a kíváncsi kislány
kérdez. Az első szélkerék,
imádom őket, olyan hatalmasak
mint húsdarálók elárvult
közepei, melyek céltalanul
forognak a háttér előtt.
Rájuk csimpaszkodnék,
felmásznék és integetnék neked.

Nemsokára London, az Eustonról
metróval megyek a Waterloora,
beugrok egy szendvicért,
mert odahaza semmi ennivalóm
nincs, emlékszel arra a PRET-re?
Amikor kicsit becsípve ott ültünk?
Könnyek a vonaton, nehéz cseppek
aprócskái, gurulnak, fénylenek
és nem sajnálnak engem, hiszen
van az a vétkes, aki nem érdemel
sem jót többé, sem bocsánatot.

Levél Georginának III.

Hol voltunk mi tegnap vagy ma? Hol eresztettük
le a sárkányokat az égből? Lakott a szél, lakott
nagyon. A hangom olyan mint amikor a szekrényt
arrébb húzzák, nem ismerem fel. Különc ez a véredény,
egyetlen bejáratunk van, üvöltök, üvöltök és üvöltök!
Dühöngve sziszegem, hogy picsa, kurva, rohadék! Fasz,
kurva, mocskos. Igen, a világ iránt érzett dühömet,
csak így. Neked. Szeretném ha ott lennél, ahová
elképzeltelek, ölemben. Illatod mint a sün-sütinek
a mesekönyvből, ahol a kesztyűben laktak. Friss.
Elhoztam, megszaglásztad, majd felvetted velem
a szoknyádat és hátulról belém. Az égfelhőkből
előbújt ezer apró tücsök. Leengedtem a kötelet,
te a combjaid közé fogtál és végignyúltál
a gipszfehér cincér lábaiddal azon a felhőn.
Felhősemmi. Emlékszel? Azután néztünk egymásra
és fűmagot szórtunk a londoni szélben. Nincs környék,
csak egy váza amiben lakunk. Olyan a szemed,
mint két redőny közt a fénycsík. Cicarés. Nem tudom
merre van a villankyapcsoló, de szorgosan tapogatom
a falat. Közben sírok a félelmtől. Egy krokodil
csőrét, baguetteként fogom a hónom alatt,
csavarok rajta egyet és kigyullad a Nap. Pókmacskák
és csíborok másznak fel a sípcsontomon és azt
rágják a bőrömbe, hogy
templomi orgona vagyok. Vizet köpök rájuk
és együtt játszunk süti-süti kalácsot.
A dörömbölés a háttérben egy bejárati ajtó,
a lényeg egy kolomp melyet megrángatunk
reggel nyolc körül. Előnyílik az égbolt
a májszínű nyelvével és lepkéket lehel
a háztetőkre, elindulnék, de idefagytam.
Levágom a bal mutatóujjam egy késsel
és elültetem egy cserépbe min egy dugványt,
hátha újranövök és te újra rám fogsz találni.
Az eső Manchesterben, olyan mint a paradicsomlé,
vérnek tűnik, de csak létiszap, sós lehet a porca,
meg kellene nyalni. Olyan mintha már lettünk volna itt.
Ó, drága férjem. Ó, drága magzatom. Legyen végre felszabadulás
ebben a sikolyban, melyet odaadtam a napraforgóknak
minden nyáron, végtelen napraforgóföldek, és a sár.
Kicsit kollaboráns voltam, kicsit alakoskodó,
nem tudtad miért pont engem. Titkoltam. Kiabálok!
A rothadás velejárója az életnek? Az élvezet hullafolt?
Talán van valami karácsonyfaszagú pörsenés
a mályva és a körte ruhákban táncikáló,
bedőlt hétköznapokban. Fogd az ujjaimat
és én visszaszorítok, életjelzés
a szorgalmi berendezések és a szaporodás
életképe megett. Sámlira állok és belebőgök
a szélbe, Isten akarta így, azt kérte
adjam nektek a legdrágábbat a csillagok után.
Téged. De nem. Üvöltök és hörgök és kurva!
Baszódj meg! Ennyi az egész, szeretlek!
Aludj zöldszemű álompók, szedj arcodra könnyeket
az ébredők lihegéséből, a hálóingek
szex-szagú izzadságcseppjeiből,
vagy a halottból, akit felszenteltek
előző este a vágóhídon. Vállam a domb,
nyakamon a lyuk a barlang, átjutnék rajt,
de a halkak csend bentragad.
Tánc lesz vagy késelés? Manchesterben
soha nem tudni. Melyik vagyok én a sorjázó
talp-bőrök közül? A barnább, vagy a fehérebb?
Olyan ez a szomorúság, mintha egy
ógörög történet hagyta volna jóvá
a benne lévő vért és sikoltozást.
Aludnék ha lenne szemem,
álmodnék ha lennne tudatom,
de nem marad más, mint ébren üresnek lenni
és átélni azt a képtelenséget, ahogyan
elrohad minden a lejtőkön és az emelkedőkön.
És minden felfelé és lefelé-út végén
ott állsz, fehér kabátban és mint a hajó
úszol felém.

Levél Georginához II.

Amikor valakinek azt írod vagy mondod, hogy "szar vagy",
vagy, hogy "kurva anyád", vagy, hogy "szar vagy és voltál".
És közben sokadszorra ittad magad jégkocka ridegre, olyan
gépként működsz, amelyik az önsajnálaton kívül mást nem ért.

Amikor valakivel üvöltesz a telefonban és lekurvázod, majd
azzal vádolod, hogy megcsal, és közben kinyomod őt és ha
visszahív újra kinyomod, akkor nem vagy több egy állatnál.
Vannak dolgok, amiket már nem lehet megbocsátani, jól tudom.

Az ilyen ember, aki ilyeneket csinál örök magányt érdemel
egy olyan szobában, ahol ezernyi tükör van, és mindegyikből
a saját pofája üvölti rá ugyanazokat a mocskokat, amelyekkel
ő maga mérgezte a világot és bántotta azt akit állítólag szeret.

Az ilyen ember, nem érdemel túl sokat és legkevésbé azt, hogy
szeressék, hiszen nem tudott megbecsülni semmit: egy szarházi.

Nos, világ! Tessék. Ez lennék én.

Levél Georginának I.

Amikor sétáltam reggel,
közben még az álmaim sziluettjei
kísértek, egyik kezemben kutyám póráza,
másikban Georginám tenyerének puha lenyomata.

Tudtam, hogy olyan lettem, mint egy halott,
meggyötört, értelmetlenül üvöltő, állat. Akit
belülről a szerelem és a magány kivájt és megevett.

Éreztem, hogy ott van az ujja ujjaim közt,
ipszilonban egymásba fonódva, ahogyan szoktuk,
játszani belülről, egymást kergetve, repülni képesen.

Amikor martam, én is haltam, amikor részegen üvöltve,
vagy katatón ismételgetve néhány szót, csak ölelés
helyett valami fura düh: hogy miért nem vagy itt?

Ismétlés és ismétlés, percekből órák és évek, hogy
nem megy át semmi, nem működik lassan az egész, hogy
egyre több a súly és nincs kegyelem, pedig csak egyszerűt...

Ameddig lesz gondolatom, és amíg gondolat leszek magam is,
addig csak várok és álmodom tovább őt, magamban a fájdalmával,
és a mély sebekkel, melyeket én haraptam rá, gonosz félelmemmel.

Nem tudom mit kellett volna tennem, nem értek semmit, elfogytam,
a sejtjeim mérgekké váltak, a magány felszivta belőlük a nedveket,
itt lenne: ölelném virágba borult vállait, mint két zöld lomb egymásba
tekeredve.

Hogyan tudna ennél végzetesebb lenni valami? Semmim nem maradt,
két év alatt elfogytam, érdemeim szerint, minden lépésem én-kudarc, ez a
maró, bántó és öntelt lárva most élete végégig álmodhat rólad, magában.

Ott vagyok, visszatérve mindig azokhoz a napokhoz, a kevéshez,
amikor megérinthettelek, áldás, hogy volt, minden kis részlete
olyan kincs, amelyet könnycseppekbe zárva, őrizgetek.

Hol vagy Gigi? Hol vannak a szép és nevetős órák?
Hol a tavaszunk a hotelok mélyen? Bárcsak minden éjjel felriadhatnék
melletted, mint első éjjel, hogy megnézzem nincs-e baj. Hol vagyok.
Azt hiszem meghaltam és az úton, a sötétben az arcod egyetlen fényem.

Hol voltunk mi tegnap vagy ma? Hol eresztettük
le a sárkányokat az égből? Lakott a szél, lakott
nagyon. A hangod olyan mint a hörgés. Különc
ez a véredény, egyetlen bejárata van,
mint a sün-sütinek a mesekönyvből, ahol a kesztyűben
laktak. Elhoztam, megszaglásztad, majd felvetted
velem a szoknyádat. Az égfelhőkből előbújt ezer
apró tücsök. Leengedtem a kötelet, te a combjaid
közé fogtad. Azután néztünk egymásra és fűmagot
hintettünk a szélben. Nincs környék, csak
egy váza amiben lakunk. Olyan a karod színe,
mint két redőny közt a fénycsík. Nem tudom
merre van a villankyapcsoló, de szorgosan
tapogatom a falat. Egy krokodil száját, bagettként
fogom a hónom alatt, csavarok rajta egyet
és kigyullad a fény. Pókmacskák és csíborok
másznak fel a sípcsontomon és azt kiabálják
templomi orgona vagyok. Vizet köpök rájuk
és együtt játszunk süti-süti kalácsot.
A dörömbölés a háttérben egy bejárati ajtó,
a lényeg egy kolomp melyet megrángatunk
reggel nyolc körül. Előnyílik az égbolt
a felhőszín nyelvével és lepkéket lehel
a háztetőkre, elindulnék, de idefagytam.
Levágom a bal mutatóujjam egy késsel
és elülttem egy cserépbe a dugványt,
hátha újranövök. Az eső Manchesterben,
olyan mint a paradicsomlé, vérnek tűnik,
de csak létiszap, sós lehet a porca,
meg kellene nyalni. Legyen végre felszabadulás
ebben a sikolyban, melyet odaadtam a dandelionoknak,
kicsit kollaboráns, kicsit alakoskodó.
A rothadás velejáró, az élvezet hullafolt,
de van valami karácsonyfaszagú pörsenés
a mályva és a körte színeiben táncikáló,
bedőlt hétköznapokban. Fogd az ujaimat
és én visszaszorítok, életjelzés
a szorgalmi berendezések és a szaporodás
életképe megett. Sámlira állok és belebőgök
a szélbe, Isten akarta így, azt kérte
adjam nektek a legdrágábbat a csillagok után.
Aludj álompók, szedj arcodra könnyeket
az ébredők lihegéséből, a hálóingek
szex-szagú izzadságcseppjeiből,
vagy a halottból, akit felszenteltek
előző este a vágóhídon. Vállam a domb,
nyakamon a lyuk a barlang, átjutnék rajt,
de a halkak csend bentragad.
Tánc lesz vagy késelés? Manchesterben
soha nem tudni. Melyik vagyok én a sorjázó
talp-bőrök közül? A barnább, vagy a fehérebb?
Olyan ez a szomorúság, mintha egy
ógörög történet hagyta volna jóvá
a benne lévő vért és sikoltozást.
Aludnék ha lenne szemem,
álmodnék ha lennne tudatom,
de nem marad más, mint ébren üresnek lenni
és átélni azt a képtelenséget, ahogyan
elrohad minden a lejtőkön és az emelkedőkön.

összemosva maradt morladós mégfén,
szűk a lámpa csücske, pörögjvél
ölben délibába tapintású őszes
tetem. alakít a fém, féket savol
petefészked könnyed lepkéjében,
alszom: mérgek ura, ölben cipeld
a durcát és a baltával szétválasztott
agyhullámokat. elv-hűlt a párkány
a prüdéria mező óriási tömegfaszba
torkollt. megbaszott jézusfasza,
percekre tőled. isten lepkéket
ujjazva tátogi szádban és hagyod,
magányos hőélvező, mérget kéregessen.
kellek, kellemek kővége, bőrkötésbe
a lábfejünk dög-dög legyen csikland.

véresre köpült atyád sorvégét, felnőtt
apákolás, halottan tátika, szájvájú
ordítása millióegy pörkölt magány,
cukroskovász béled, végvonaglása elébed,
kiharap, titkon hosszan élvez a vérben,
szik-szikkad, kifújja a szél ékes
héjkázását, miközben fel s le buborékol
a tóban, partján ott koldulva képektől
míves isten reményt, elhagy a korban,
sután múlni térben, márvány öblök
löttyenése szám és orrom között,
elhalkuljak? kérjed, vagy hörögd egészen
fújókás egyszer rég, valah volt, könnyeink
felhője ebben az időben kéretlen volt.

Feküdjünk egymás fűtlen körvonalára,
megtörtént illatok, hideggé szőtt légzet,
könnyes déli ölelés a séta, hasadon arc,
én lennék súlytalan lég-ként szürke köpenyben,
összecsorog mi kell, méreg lesz, ékek
körmeink alá feszítve, lemálló bőrfal
tükörkönnyes bőrmályva gyilkos szérűje,
levágtam magam, hogy tövedbe fekjek
akárki vagy, nem voltam sorrend és nem
lettem időnevező, mellyel megnevezhettem
volna akár egyetlen érzetet, alávaló
szűkös terjengés, legyen olyan szőtt
buborék ez a kvantum, melyben ölelhetünk.

Az olyan reggeleknek mint ez,
a csendjük álca; az elmúlást
fednék. Ez a sok analízis,
ahogyan az ördögöt próbálja
keresni magában a gyermek,
míg rá nem jön, hogy nincs
ott, majd széletlen terek végére
érve, ahol a rég eldugott
meseszoba fénylik, megeszi
saját kalligráf ereit,minden
rozsdába oxidálódott informális
múlttal, felhőzik felettünk
a konok, mérgezett pára,
rózsaszirom gégéjéből
esőt böfög a deres gyepre,
elindulnék. Sátánkereső séta,
esendő vágy nélkül, talán
mégis ott van; bújna mélybe.

Közömbösen az utak iránt,
összemosódnak és az átmentek
határán lépkedve, a pszichotikus
bánat előre-hátra órarugójára
ritmust szürcsöl a fejekből,
ez az rettegő, öklöt zabáló
ébredés utáni halk morgó,
ezernyi közül szemezgeti
a mának megfelelő arcbőrét,
majd felveszi, hogy a bántott,
vérző kis pofát takarva,
olyannak tűnjön, mint amelyik
akaratra éled, úgy tesz,
ahogyan a többiek, milliárdnyi
szenvedő körötte; almába harap:
csak, hogy élni tudjon ma is.

Végig a Victoria Ave megnyúlt
csőrén, emberevő házak faszádai
előtt, vörös tégla-szemhéjak
kancsal tükrei kísértek. A félelem
együtt sétált velem, sapkáját
orra alá akasztva vicsorgott,
majd elporladt, közben múló fényei
zuhatagában mosakodtam, végül
odasúgta, hogy innen nincs tovább
jelölt pont, sem válasz, vagy
kegyelem, kérte álmodjak még
róla utoljára és cserébe
kegyelemből,
nem álmodik soha többé énvelem. 

Könnybe fintorodva, barna redőnyök
kémlelői mögül, kinéznék az udvarra,
talán ott függök a kerítésen, kötelemen
hárfázik a szél, és a tarka szarkák úgy
ugrálnak köröttem, mintha figyelnének
rám. Vonalakból épült kerítések,
négyzethálós házikók, belül bundákba
tekert melegség, családokból összefélt
reménytengelyek. Ott függök, és innen
nézem a valaha volt test hűvös
nyugalmát, várom mikor száll
a vállamra egy madár, hogy szemeim
húsát kicsipedve haszonná legyek.
Alkonysorok téglákkal vetett háta
mosolyt biggyszet a világra, óriás
lábfejekből bántóan harsány vésetek,
utoljára jelennek elő, függelék légy,
nesztelen várakozva arra a sötét
járatra, melybe végül mindenki belép.

Kagylókék kocsonyában sétáltunk hajnalban,
két régi barát Alkrington hűvös nyelve alatt,
rózsákat képzeltünk a kerítések dárdái fölé,
a marshmallow égbolt ezernyi szeme darálthúsként
csepegve a vértől, elénk pöttyözte jövőnk gyűrűit,
beengedtük a késő nyár vonaglását lépteink közé,
mint apró bárányokat, melyek élve megnyúzva,
utolsó segélynyeritésükkel még felfogják,
hogy a táj minden része magában horodozza
az élet mindegyeinek halkan kopogó ritmusát.

Szőttem magamnak egy másik arcot,
odatettem a szemeim mellé és néztem
ahogyan elalszik a pamutfej,
kitaláltam magamnak egy új hangot is,
ez mélyebb a másiknál és a pamutszájból
ezen a hangon beszéltem az álmodban
hozzád. Neked rövid hajad volt,
ott ültél az ágyad végén,
felül virágokba borulva,
szürke nadrágban és a mosolygós
szájvégedből kétoldalt rózsák futottak
fel a falra. A pamutfejem odahullott
az öledbe és te azt mondtad,
hogy olyan ez a fej mint egy
nagyobbacska hópihe. Kacagtunk,
később megcsókoltál, a pamut szájam
próbálta érezni a hűvös ajkaidat,
kellett egy kis idő amíg feléledtek
a kötött sejtek és az ízed átjött belém.
Nem voltak karjaim, csak arc a kék pötty
szemeimmel és tudtam, hogy az csak álom,
de ott akartam maradni és ezért egy éjjel
titokban elvágtam azt a pamutszálat,
amellyel visszahúzhattam volna magamat
a valóságos hálószobámba. Ez után
végleg ott maradtam veled az álomba,
arról beszéltünk, amire vágytunk,
hogy egymáshoz érve bámuljuk a fákat
és a macskákat az ablakból,
ha zivatar jött, akkor te esőcseppeket
kaptál el az ablakból, majd megmutattad
milyen szép kristályosak. Most is ott
ülök veled és sakkozunk, látom magamat
miközben írok. Közben kötöttél
nekem nyakat, mellkast, karokat,
lábakat, karokat ujjakkal, így ott
is tudok írni, amit elküldök magamnak
a másik helyre. Néha kirándulunk,
máskor szerelmeskedünk, mert Azt is
kötöttél nekem. Olyan ott veled az
álomban, mintha az lenne a valóság
és az a másik hely, ahol nem élhetnek
pamutból szőtt emberek, csak káprázat
lenne. Esténként átölellek
és próbálok jó paplanod lenni,
takarlak, hogy a pikkelyes tested
ne hűljön amíg alszunk, te pedig
mosolyogva megígéred,
hogy holnap kötsz nekem
szívet, egy cipőt,
és egy biciklit, hogy együtt
tekerehssünk majd felfedezni a
közeli parkokat. És tudom, hogy
ez egy örök szoba, a másik ott
a távolban, a hússal és az elmúlással
és a rossz dolgokkal egyre távolabb,
itt a pamutarcom, pamutujjaival
örökre foghatja fimom ujjaidat.

Búcsúzóul még meghallgatom
a csend zúgását és a nem múló
köhögés rázását, az orchideája
három szemébe nézve, mindent
beborít a magány, mint
az a mindig félelemetes ölelés,
amikor hónapokra elrabol
a távolság. Megnéztem a tükörben
a szellemeket, ott álltak
mellettem, fotókat mutogattak.
Egy-egy üvegben, régi mosolyaink
ködkezükben tartották,
olyanok voltak mint bezárt,
nyüzsgő, színfoltos lepkeraj,
majd kiengedték mindet, közénk
táncoltak, vállamon mosolyogtál,
vérkönnyek görgése a tükrön,
azt gondoltuk pára, ujjal
szivet rajzoltunk bele.
A falak áttetszők lettek
elláttunk egy sáros rétig,
ott álltunk, más ruhában és
egy jövőbéli fürdőszobát
bámultunk, ahol két árnyék
a tükörbe karcol valamit,
végül a lassan távolodó képek,
magukkal vitték tündértested,
egy zsinórt hagyva nálam,
a másik vége lábujjadra kötve.
Majd mintha felébredtem volna,
minden álom-darabkát a tüdőm mögé
fűztem, hogy az utolsó
pillanatban majd velem legyenek
és ha félnék a sötétben
lepkejeleket küldjenek feléd.

Kilenc szem nőtt
az arcomra,
beférkőztek
megtört árnyékaim közé.
Az iroda sarokból
az esőfelhőket figyelem.
Az ablak felső,
bal sarkán épp kilátok,
a horizont sötétlő kékje
előtt homlokzatok
világítanak. A lábfejem
az asztal alatt rázkódik,
úgy hiszem, hogy össze van
drótozva az állkapcsommal,
ahogyan rágom a bajok testét,
úgy mozgatom. Néha egy-egy
galambcsapat
száll el az ablak előtt,
táncot vetítenek
az esőfelhökre,
olyanok mintha lepkék
lennének. Két könnycseppet
lenyeltem, kívül nem látszott,
mert bent peregtek le,
az orrüregen át, a húsba
vájatot marva, a nyelvig.
Aludnék most, megnyitnék
egy kaput az álmon belül
és átlépve rajta, lefeküdnék
a túloldalon, hogy ott újra
elszenderegjek - azért,
hogy kiszabaduljak ebből
az álomból, amely elfedi
a valódi álmot.
Majd ha az álom álmába
megérkeznék,
keresnék egy kezet a földön,
felcsatolnám a hátamra
és mikor hozzám forrott,
megtanulnék repülni vele.
Hegyek fölé emelkednék
és reptemben megsiratnám
a halott erdők emlékét,
minden útbaeső madár csőrére
csókot lehelnék,
remélve, hogy ebben az
álom-álomban maradok örökre,
bízva abban,
hogy akkor se kerülök vissza,
ha itt a sarokban -
ahonnan a felhőket nézem,
egyszer majd felébredek.

Köröttem a tág, akár egy lény,
forogva: színeseket pislog,
alszik még a magányló szempart,
ott a nagy házakon hajnal pirul,
vörös csíkokkal karcolja át beteg
mellkasom. A könnyeivel nyálzó,
hápogó remény hófehér combodra
nyalva vetíti képtelen mintáit.
A közlekedés homály, ide-oda
moccanó foltok híjas serege,
egy-egy korai szállító letekert
ablakából káprázatunkat összekötve
felém integet, az arcaik helyén
szétpamacsolt szemek és kéménynyílás
szájukból a hajnal dere fátyolként,
elporlasztva nyálamat, csókod
melegét álomcseppenként sírja.
Alva mászok fel a lépcsőbuckákon,
az irány, mint kifordult belek a régi
háborús fotókon, átugranám,
de mi van ha mégis az enyém?
A felhők sirályszárnyakat karmolnak
a sétány hátára, szerelmeskedésük
kora-gyümölcse, herelevéllel a
Waterloo paradicsom szűkölő
kertjében, a földön egy fogatlan
Ádám éppen egy elé dobott Tesco-s
sausage-t rágcsál hányadék-tava
közepében. Elhaló pislogásként
lebegek, integetek a Mindenkinek,
kézfejedet villaként döfik át ujjaim,
egymosolyba kotyvalékolt kétmás
árnyunk végigtáncolja a vasárnapról
virradó rothadt hajnal édeskés
illat-ölét, belőle fejem a lyukán át,
a járdára huppanva - placentalló,
anyám nedvében pörögve, újjászületve:
elképzeltem, de nincs itt semmid,
csak a távol, csituló éj, és vele az
ébredők zaja pergeti szét köröttem
cifra képzeteit, halántékodat
tréfából vállamra álmodom.

Az augusztus már ősz,
hajnalban újra sötét van,
más illata lett a levegőnek,
izzó nyomod erősebben
seblik hűvös karjaimban.
A bogáncsok lótuszvirágként
táncolnak a szürke levelek
előtt, ha tudnám felismerném
bennük arcéledet, majd szemed
fáytolos tükrében saját magamat.
A háztetőkből álmatlan lelkek
gőze szivárog, figyelem ahogyan
szellemként gomolyognak, majd
elvegyülnek a felhők közt,
mihozzánk hasonlóan, egy ideig
együtt sodródva a tér nekik
hagyott ösvényén, vércsíkokat
húzva maguk után, hogy ezek
mentén visszataláljanak majd
ide, egy távoli időből, másik
életből, ölelni egymást újra.

Est langyban főtt, férges arcom
szembenéz a négy fehér fallal,
átles a sarokban az egérlyukon,
ez a hálóm szája és a konyha felé
tátog. A folyosón a villany fénye
körbefonja az ajtóra kiterített,
száradó lepedőt, úgy lóg ott mint
egy állat teteme, melyből hallom,
szőnyegre csepereg a sebváladék.

Áthallgat felőlem a csorbult tudat,
figyelem a neszelő bogarakat,
a köldökömön át ereszkednek
a pokolba, előtte a gyomromban
pihennek, később újra hallom
rágásuk, érzem, hogy az agyam
felé indulnak, ott akarnak aludni,
azt képzelik, hogy kemence, ahol
melegedni lehet. A városba betört
a tengervíz, az emberiséget
átneveztem Patkánykastélynak,
a zabálásnak és a dekadenciának
ezt a nagyszerű vergődését
a rizsporos parókában, széttett
combjaik közt műanyag flakonokkal
játszó, falloszukra bankókat húzó,
fogkefékkel keringőző győztesek
adják. Az épületek törésvonalai
közt medencékben rabszolgák
milliárdjai szívják a megmaradt
életet, csendben lenni nem mernek,
mert meghallanák benne a saját
lelkisimeretük alig sercegő sikolyát.

Fények, belőled, belőlem,
a holdak és testrészeink úgy
nőnek ránk, mintha hagyatékaink
lennének. Nem történik fontos,
csak egyszerűen ugyanaz újra.

Széthasadt szemhájaink mögül
másolatunk arcélét bámuljuk,
ott egy lejtő, a gödörbe vezető,
ezt átlépve nincs harag, bánat.

Cseremlyként lassan egy irányba,
a víztesteink perceket lakmároznak,
megálmodják, hogy összefonódva,
vagy külön pusztultak el akkoriban.

Az autók moraja árkot váj a napfénybe,
árnyak menetelnek az állomás felé,
előszedták a nyári ruhákat, ezekben
libegnek. Megnéztem egy videót,
volt benne egy whippet, percekig
sírtam, elég ha én tudom miért.
Az énekesmadarak dalai összefűlnek,
csomóként húzódnak össze az udvar
fölött, valamire készülnek. Az ablak
alatt a virágok azt mondják, hogy
szépek a felhők, a szájaik csupa
jóérzés színű selyemkesztyű, puha
a tapintásuk. Úgy fekszem, hogy
a tükörben nem látom magam, csak
a radiátort és a szegélyleceket,
így nem tudtam magamnak integetni.
A szőnyeg bolyhai tengerhullámok,
delfinek mosolyognak rám közülük,
az ágy mellett hagyott könyvek
mögött két cápauszony keringözik.
Gondolatban sétálok, megteszem
a kelleket és élek, nem próbálok
úgy tenni, mintha olyan lennék,
ha álomból ezek a séták, véremből
nőtt virágok, akkor odaképzelek szirmai
köré egy lepkét. Karok nőnek ki
a szellőzőből, talán a tegnap
kidobott pók jönne vissza, a nap
sugarai karcolgatják a falakat,
a bal kezemmel a pólóm alá nyúlok
és a szívemet felhúzom a torkomba,
mert hallgatni szeretném ahogyan
dobol. Végül álmos lettem,
szenderegni próbálok, de a fülemben
a dobogástól csak forgolódok
és képzelgek egy álomról, melyben
együtt szaladunk valamerre, egyfelé.
Végül elalszok és azt álmodom, hogy
egy varjú károg, miközben boltba
készülök és nem érzek semmit, csak
egykedvűen indulok a bejárat felé.

Honnan lesz csend hajnalra? Miképpen
hagyja abba a zsivaly a folyamatos éji
zizegését? Miért rettegnek a halkban?
Talált kérdések, nincs bennük az
állítás. A búbánat nélkül maradt,
karamell illatú rothadás búráját
fejbúbomtól a talpamig húzza,
fuldoklásomnak úgy tapsolok mint
egy önfeledt gyermek. Nyitva az ablak,
hallgatom a péntek estéből hazafelé
tartó részegeket, majd odahaza
megnyugszanak. Az ágyban, arccal
lepedőbe halva megélik a mámor egyetlen
értékelhető kacsintását, az értelmetlenségre
eszmélés mámorvigaszát: azonnal elillan.
A lakásokban hasonlóak a zajok, minden
albérletnek megvan a saját dobolása,
ebben a bojler és a Hatfield Road
autóinak és járókelőinek a magasai,
a mennyezetről leereszkedő pókok
némasága és az öregecske ajtók csapódásai
adják össze a halálomat. Nem akarok tudni
semmit, csak elviselem, mint magamat.
Közben a gondolkodás minden formájából
kibújnék, persze nem lehet. Magamban
beszélek, már az utcán is és nem értem
miért kell félni. Csak teszem. Sebek
vagyunk, próbáljuk gyógyítani és eltakarni
a gennyet, köröttem mindenütt álmodók,
a falak és ablakok mögött szuszogva
gyógyulnak éppen, egyenként simogatnám
minden borzalmukat, egyformák vagyunk
a reménytelenségben, ördöginek gondolva
a többieket, a bőrünk várfal, ormán a
vigasztalhatatlan dolgok könnyező
alabástrom formái, színes, perverz
gorombaságokkal és világos pillanatokkal
összekenve. Az élet az eszmélet ránca,
a következmény oka, fogzó árnyékát
odaképzelem a háló ajtajára, kezeit
a füle mellé téve szamárfüllel integet
vissza, jel: hogy ideje mosolyognunk:
ok és indok nélkül, csak mert létezünk.

Félsötét, zárkaszerű irodák
asztal-szék magányában, odalent
dinoszaurusz formája van
a járókelők árnyékának.
A két épület között rágók,
esőcseppek kergetik egymást,
kecses nyakuk és kukac testük
megcsillan a neonfényben.
Az elmúlás háttérmorgása
cipőkötőként tekergeti
a formákat, keresztre feszíti
azokat, akiknek el kell múlniuk
ebből az univerzumból.
Talán engem is kiválaszt végre,
magához int, fakeresztet
nyomva a kezembe: "lódulj!".
Micsoda szagtalan színdarab!
A felhők egybefolynak,
szürkés folyamatba zárt
arcot formázok belőlük,
így egyetlen lényként
figyelheti a teltebb
árnyalatokba tekerődzött
lombokat és épületeket
a Temze mindkét oldalán.
Az idő egy elrontott
grafikon y koordinátája,
hol vagyok rajta? Lassan
eregetjük a mellünkből
az interaktív genézishez
fűszerként használható
anyatej-tejbuborékokat,
a felfúvódott fehér gömbök
emlőnktől padlóig nyúlnak,
ott ülünk bennük, egymást
átkarolva, fülünkbe susogva
valamit amit nem értünk.
Majd a kipukkannás után újabb
tejgömbben jelenünk meg,
fel-fel villanva, és innen
figyelve: könnyező halottként
ezermúlt emlékek magvaiból
erdőt ültetünk asztalom köré.

Beszívom a mai délelőttöt,
nyeltében olyan illúziót kelt,
mintha az életnek hívott
folyamat vérünk habja lenne,
rozsdás ujjaival átfog,
felfújt arcának gömbjében
fuldokolva - elképzelem
a táncoló napsugarakat.

Az eszmélet kétirányúsága
egy rövid időre megdermed,
ujjnyi ösvényként térdeim
közt a végtelen felé mutat,
egyszerűnek érzem. A félig
nyitott ablak előtt a szél
a redőnyt táncoltatja,
olykor egy autó, motor vagy
cipőkopogás csendül - majd
halkul. Mintha valami igaz
lenne abból, hogy az embernek
dolgai: a gazdaság, politika
vagy a filozófia fontosak.

A beáramló hűvös elringatja
az elidegenedést és tudathagyást,
néhány órára elhiszem, hogy
ez a tapasztalat egy jelentéssel
bíró struktúra, elhiszem,
hogy a munkámnak van jelentősége,
ideig-óráig elfogadom, hogy
az akarat létező, elképzelem,
hogy van értelem, cél és, hogy
a zabáláson és a folyamatos
pusztításon kívül másra is képes
ez a faj. Végül elálmosodtam,
közben az árnyékok megnyúltak,
a lillázó káprázat mögül
a pusztítás, kapzsiság, szeméthegyek,
gyilkolás sikolyba csomagolt
érzetei szivárogtak elő, barnás
foltokat hagyva a retinámon,
apránként adja vissza azt
a reménytelen fuldoklást,
amelyet leplezni próbálunk,
bármilyen trükköt bevetve,
hogy túléljünk holnapig.

A fogaik a szájakban égi redők,
égboltból kibontott szivárvány
hajöblök, árbócok merednek füleink
mögül, a szemöldökeink felett
véres csőrű sirályok marakdonak
egy eldobott Mc Donalds menü
maradványain.
Egy eldobott menü maradványain.

A virágok szirmai júlisban már
haloványabbak, olyanok mint
öregedő nemi szerveink színe és állaga,
vagy az érzékeink, végül majd lehullanak
velünk sírunkba.
A szirmok júliusban halványulnak.

Próbálom elképzelni az ujjaidat,
csak a formája az mit őrzök belőle,
egyre lassuló pislogás közt,
először csak felsejlenek, majd érzem
bőröd langyát, hófelhő egy aranyló
gabonaföld felett, az egyik melegedni,
a másik megfagyni vágyik.
Mint a hófelhő a gabonaföld felett.

Színes hólyagok, vagy léggömbök
az ajtónyílás sötétjében,
a lábujjköröm végétől párhuzamos
vonalak a konyhaajtóig, egy levágott
sárkányfej a szekrényben, a királyfiruha
és a felekirályság vértócsái az elme
dinnyehéjában elhajókáznak a gyerekkor
integetés-tengerei felé, egészen
a gömb túlsó feléig, hogy ott
újra elkezdődjenek. A kéztelen,
kreppapírból kivágott osztálytársak
és barátok szemei követnek egy alagút
bejáratáig, ahol lerakom a hátamra
erősített koporsószögeket és fél
testemmel a sötétbe lépve,
felemmel itt maradva, néhány percig
áldozok a véletlenül eltaposott
csigák, a lecsapott legyek,
a kitépett gyomok és a kilapított
sündisznók emlékének. A vérszínű
kovász, amelyből állítólag az a sok
ezernyi, kitalált istenség gyúrta
ezt a világot megszikkad a napon
és a fényben álló féltestemmel
melléje ülök, majd egy szarvasbogarat
formázok belőle. Eljátszunk egymással,
én a szemeit simogatom, ő pedig
az alsó ajkába harapva cinkosan
vigyorog, a keze pedig szorgosan döfköd
alul és a konyhakéseit egymás után
a lépembe szúrja, hogy én is egy
lehessek azok közül az élő-emlékek közül,
amelyeket felszippantottak saját
emlékeik. Hallgatózok az éjjelben,
mivel a július éj-forrója lassan
áramlik be a félig nyitott ablakon,
a részegek hazafelé tartó talpkoppanása
és fel-elő törő morgásaik zsoltárként
szivárognak be hozzám, félek tőlük
és a paplant a szememig húzva
azt képzelem, hogy a Pozsony feletti
erdőkben sétálok és egy tölgy törzsét
nyalogatom éppen. Lassan hajnalt
fon az éjből a Föld pörgése,
a második zöld teám kicsit sötétebb
árnyalatában gyönyörködöm, mintha
egy sziget lenne a bögrében,
több lábam nőne tőle - nem merengek,
csak elképzelem, hogy én és anyám
összebújunk egy tavi kagyló héja közt
és ott maradunk néhány évezrre. Szép
lenne ha a valóság soha nem történne
meg, hanem csak álmodnánk ezt az egészet.

Olyan volt mint a hét törpe genézise,
elővette a nyelvét és lelógatta az ablakból,
közéjük, a harapósak közé. Számtalan jelzés
van felkaparva a falakra. Húgyfoltok,
meg bogárürülék, de akadnak színek
és vérpettyek is. Egyetlen reggel is elég
lenne az életben, a kapcsolódó estével lezárva,
közöttük az az üresség, melyben az árnyékok
és a fények eljátszák a nap szövetét. Délben
esznek a szellemek, harangokat húznak,
gyereket tanítanak olvasni, penésszagú
ingeket vasalnak, vagy faszt tolnak
a pinákba, esetleg egy reptéren várják, hogy
elrepüljenek az éves tisztítókúrára. Nincs
különösebb cifraság, a túlértékelt értelem
utolsó büszkesége, egy végső cinikus mosoly,
mielőtt az utódok felszívják a sárga hurutot
a szemeink közé célozva vele, ki tudja miért?
Talán meggyilkoltuk a sosemvolt jövőt, talán
elsiettük a saját életünket, vagy csak semmi,
egyszerűen semmi. Olyan itt járni, mintha
nem lennák, nem lennének és ő sem. Nincs titok,
szomorúság vagy számonkérés, csak a tettek
következményei táncolnak, dobbanástól
dobbanásig ugorva, zsákszellemként cipelve
azokat a mosolyokat, melyeket épp ebben
a másodpercben is milliárdnyi akarat
fogyaszt, mindenféle korlát és érzés nélkül.

Leginkább szavak nélkül
szeretném befogadni a látványt,
vágyódik a tudat a mélyebb
megértés felé, vagy csupán
élvezni akarja a maradékot,
bármi létezhet bármelyik
perctől egy adott ideig,
csak a két pont közt eltelt
távolságot mérem, elnevezem
időnek, de lehetne Ggg, Pofg,
Dlme vagy Xcvbi is. Nehezen
gondolkodok a térről,
mert hajlamos vagyok arra,
hogy a köröttem lévő levegőt
higgyem a térnek, pedig
az oxigén molekulái
ugyanabban a térben léteznek,
mint a testem részecskéi,
a tér szempontjából nincs
különbség köztem és a levegő
között, a testem folja kicsit
sűrűbb, a másik kevésbé,
az életnek nevezett jelenség
mellékes, ahogyan a koordinált
mozgásnak gondolt reakció,
vagy a gondolkodás biokémiai
folyamatai sem jelentenek
semmit. Odakint, szemben épületek
tetőibe bámulok, kockák, körök,
fényvetés, pára és tükröződések,
elmerengek azon a furaságon,
hogy vannak akik jelentést,
értelmet vagy teremtőt keresnek
ebben a csodás káoszban, nekik
nem elég a valóság, keveslik
a megismerés lassú munkáját,
ehelyett instant meséket,
és a céltalan, jelentéktelen
életüknek tartalmat és vigaszt
keresnek, mert úgy könnyebben
elviselik az elviselhetetlent.

A vörösbegyek és a rigók
egyetlen hangot adnak ki,
a nyitott ablakon át könnyen
beszöknek az udvar könnyei,
elhervadt a kézfejem,
egy részét leharapta
az egyik ágy mellett lapító
kötet, a bojler a saját szarkofágom,
kényszerű a túlvilág ígérete.
Fél-álom: horpaszomba nem kapaszkodnak
hangya-gyerekek rágóikkal
és ez a két apró sebhely
a kézfejemen nem önsebzés.

Nem tudom melyik napszak ez,
de gyanítom a reggelt,
mert akkortájt szoktam
életben lenni, viszont nem hallom
a városlakók bélmozgását,
némák a járdák és az elmúlás is
éppoly szagtalan mint bármikor.

A zörejek szilánkok és fullánkok,
csápjaim nőttek és a lapockám
között egy szárny-kezdemény
próbál áttörni, fáj kicsit,
darázs leszek holnapra. Konyhéban,
az orchideák körül döngve,
legyek vérét iszom.

A beteg földből halál sugárzik,
majd visszahullik magába, de ez,
vagy én: csak repkedek majd.

Az ablakrésen jön befelé
a bolygó rothadásszaga, melyet
a rákos daganatként terpeszkedő
fajom folyamatos, imáktól bűzlő
zabálás-emésztés-szarás
szentháromsága ereget magából.

Sertepertél a vágy; önnön
létezésük felett bőgicsélve,
áldozatnak látják magukat:
ezek a mindent szétrágó élősködők,
miközben túlértékelt értelmünk
eszköz: tőrként döf és szeletel
elérhetőt, ehetőt és élvezhetőt.

Alszanak még. A kipárolgásaik
szunyóka-kacsintás játékba
folynak át. A fák dús koronái közt
átbújva repked köröket magányunk,
olajos eső-ernyőt vonva a házak fölé.
A képzelt istenek ánuszváladéka
és a hazugságok öröklődő meséi
hatékony emésztőnedvek.

Nem húzom le a redőnyt,
mert így kevesebbet látni
az autóikból, zászlóikból,
templomaikból, kerítéseikből,
gyerekeikből és az ágaskodó
vágyaikból. Nem vagyok ember,
darázs és csiga vagyok.
Kihalni vágyó patkánymenyét.

Telnek az égboltok, mindegyikük
felettem siklik, számonkérik a
vadkanimitátoron a mai napot.
Mindjárt tizenegy lesz, ilyenkor
sunyna még minden meg nem született
hópehely-lenyomat az ablak előtt,
valahol vederben tartják őket,
a hajnal hívsága, szülni-vágya
és a kegyelmet érezni nem tudók
pironkodatlan szemérem kísérletei
között, csapatban fuvolázik a táj
és a szomszéd kocsma parkolója.

Hazudnak a kőkerítések tövében
az árnyak, sziklevélnyi vékonyka
testük előtt az elsétám mintha
Napóleon utolsó maszturbáció-kísérlete
lenne, már nem működik a test keringése,
nincs életvágy, múlt lett a veseműködés,
ezért hiába minden: elernyed markában
a hajdan büsze fasz és a császár
jelenti magának, hogy kész a megdöglésre,
elmáltában pedig egy lesz a sokaságból,
a természet éppúgy rágja szét,
mint a sarki koldus gangrénás lábszárát.

Eddig még nem mert iderepülni az a hájas
örvösgalamb onnan  jobbkéz felőli szemsarkából,
csak huhog az ébredésemnek. Az udvaron
fekete medencékből koromkezek csúsznak elő,
jönnek elfogyasztani azt a maradékot,
amit meghagytam nekik magamból, kiállok
az ablakba, hogy könnyedén elérjenek,
közben érzem, ahogyan a kora nyári szél
letörölgeti arcomról a harmatot és biztatóan,
lopva-rámkacsint, hogy mintha letaglózott
véres lyukába dőlt öreg tejelő lennék,
várjam csak a jövőket, a halálhozókhoz
ugyanis türelem kell és ez a türelmes
várakozás az amit életnek neveznek.
Nos, mi maradt Kenyerem? Vannak
még akváriumi halaid a gyerekkorból?
Emlékszel még az anyád nagyajkára a nyakad
körül? Kötelet sodort belőle a létezés?
Végre halkul az éj, előjöttek a rigók és
üdvös-ürüléknek nevezett június-dért hoztak
a bokroknak és nekem is, csókkal hajlok
utánuk. Kérem, hogy ez a nap is elteljen
ahogyan kell, hiszen csak várakozás.
Türelmet ivó hasztalan pitty-pötty,
mosolyog végtelen iterációja, vele én is.
És azon fekete tavacskák bőrei
lassan anyatejjel vonattatnak be,
és a délelőtt majd újra álcát emészt
belőlük a reménykedőknek, rajtuk nevetek.

Széthúzódott a bőr az ablak előtt,
az utca egy nagy seb, heg lesz belőle
estére, amikor besötétednek a szélei
és a sétálókból varratok lesznek
a reményekből pedig genny. Szemek
nélkül maradtak a falombok,
hiába néznek rám, láthatatlan maradok,
éget a szájuk széle és porzik
a járókelők lépésnyoma minden
egyes ritmusváltásnál, alul, a bokák
közelében összegyűlnek a sikolyok
és bogarakat eresztenek szét
a csatornatetőkön. Elszív a mai
naptól a táj, kivon belőle
és hozzáad valami máshoz,
talán a lélegzetek és a talpak
csattanása a betonon, összeér,
elvegyül és eleven marad egészen addig,
amíg van ebben az univerzumban
létező részecske. Az orchideák az ablakban
felém fordultak, kést markolnak
a leveleikkel és úgy vicsorognak,
csak szirmaik ne lennének annyira
színesek. megijednék és elhallgatnék egy időre.
Nem maradt a reggeli párából semmi,
majd visszatér és széthúzza lyukát,
csilingel belül a méhe és rámutat
a szájára, abból nő ki - mondja,
ez a delejes, szivárvány világ.
Hét kezet látok a szájüregemben,
hét lemondást és ugyanennyi várakozást,
de elfelejtem mostanra és tátotgva nézem
a pirula formájú napkorongot
a szemközti házak felett. Zöld sávok,
szürke vonalak és csillogó szélű szemek,
gigi naplementéje a kertben,
csak nézi a fényt és a fűszálak
átölelik a hófehér combjait,
szobrot formáznak a mosolyából.

A fal és az asztal a meghosszabbodásaim,
reszketnek lábujjtól a hajszálvégig,
elernyed a napfelkelte és belesodródik
a fák lombjaiba, elgurul a környező
dolgok képzete, nem találom többé őket,
a halántékaim abalküveggé olvadnak,
a székek lábai közt patakként kanyarogva
a szőnyeg szegélyét követve papírhajót
sodornak a kaszás felé. A sokadik emeleti
iroda kórtermi magánya a mérgezett felhők
közelébe szólított, de nem hallom, csak
figyelem odalent az apró hangyaembereket
és arra várok, hogy egy kéz nőjön ki
mögöttem a levegőből és teljes erővel
átlökjön az üvegen, hogy a járdaszegély
elvégeze azt amit az élet nem szeret csinálni.

néha, amikor végre meghal minden,
elerenyedünk és világítani kezdünk,
apró foltokat a kezedre, kezdetben,
majd tavakat látunk a könnycseppek
helyére, vér van, ázik a szájapdalás,
a kibaszott dög és a kurta közelről
nézik egymást. csend van, elalszik
a potyautas, ájul a pötty.  Csikland
a merengő, szép a szines páncélja,
ezeregyetlen kicsi csodabogár, aludj!

Két napja saját magam gyermekkora vagyok,
érzem azt, amit akkor, ott a régben éltem,
mintha leállt volna a jelen folyása,
valami megakasztotta és gyűlik egy medencében,
én pedig visszafelé kanyargok, olyan helyekre,
amelyek már nem léteznek, vagy átalakultak.
Nem a múltat akarom megkapni, nem révedek vissza,
nem érzem a hajdan volt dolgaim múlása által
felkorbácsolt fájdalmat. Egyszerűen csak
ott vagyok, ugyanott sétálok, az ekecsi
egyes szám alatt, ahol az aranyeső bokrok
tövébe kellett vizelnünk, mert nem volt
bent wc, csak hátul a kert végében,
ahol tenyér nagyságú papsajtlevelek
közt csíkos csigák utaztak a kerítés
töve felé, az első vaskapunk bal sarkában
egy őszibarackfa, alacsony törzzsel,
fel lehetett mászni rá és lekaprni
a törzséről a gyantát. A kapunkon belül
mindig állt néhány bicikli, mert aki az
orvosi rendelő előtti buszmegállóba igyekvők
hozzánk tette be őket. Jobbra a kocsma,
akkoriban még sokan ácsorogtak előtte,
mára már a nagyrészüket elvitte a rák,
vagy az agyvérzés. Anyám fiatal arcára
nem emlékszem, csak a járására, ahogyan
a konyhában ül és néha kimegy cigarettázni,
volt egy horgológépe, néha használta,
vagy kötött, miután hazajött munkából,
emlékszem a kék nővérruháira, az orvosi
könyvekre a polcon, nem volt csapvíz sem,
jutunk volt és abból hordták be a vizet,
a fürdőszobában a bojler alatt be kellett
gyújtani, anyám minden este egy lavórban
mosott meg bennünket. Csend van ma reggel,
London belvárosában ülök, az irodámból
a London Eye-t bámulom, esik és folyik
le az ablakon, megrekedtem itt, ebben
a pillanatban és mintha póklábakon
egyensúlyoznék, nem találom a pontokat,
ahová lépni kellene, mindegyiket
elsüllyeszettem és most csak lebegni tudok,
talán az összehuggyozott ekecsi udvar
és az Oxo torony között kifeszített
kötélen csüngve, menekülés a belső terekből,
talán az alkoholba, talán egy családba,
talán a halálba, nem lehet tudni,
hiszen az idő áll, a dolgok színe vörösebb,
mintha egy fekete lyukhoz kerülnének
egyre közelebb és az idő hiányában
a szemlélőnek úgy tűnne, hogy egy pontban
állunk, mégis - emberi szemmel észrevehetetlenül,
de egyre haloványabbak, és ha milliárdszor
milliérd évig néznénk, akkor egyszercsak
elhalványulna és eltűnnének. Azt hiszem,
hogy ez a magány-érzés a közös pontunk,
amit látok belőle, az ugyanaz amittől
sokan félnek, a farkaspofa ringása,
az egyenárkokbana vérünk vöröse, mely
csak hullámzik közöttünk, mélyre vésve
a bőrünk fedele alatt, egészen le a lénynek
nevezett csodabogarak húsába, le-le
és még lejjebb a sejtejeinkbe, és ott legalul
lapul a rettegés attól, hogy ez az érzés
csak előszele annak a még gyötrelmesebb
dolognak ami ránk vár a végen, amikor
a homályosodó pupilláink mögött majd
ugyanígy egyedül leszünk a halálnak
nevezett határvonallal. Lassan mozdulok,
az idő újra folyni kezd, a Waterloo Bridge-n
az autók újra mozognak, a Temze partján
a fák zöldje egy picit világosabb
és az élet történik tovább, de tudom,
hogy egyszer, majd végleg benne maradok
ebben az időtlen, merev pillanatban és onnn
nem térhetek majd visssza mint ma reggel.

Ma olyan napom van,
mintha mély kút előtt
térdelnék, abból feltörne
mindenféle gyerekkor
darabka, emléknek
csomagolt vérvalók.

Mások a színek mint
kellene, a szőnyeg
szürke lenne, de
világosbarna a színe,
ahogyan járok rajta
gyerek-lábfejet látok,
a magam lába helyén,
anyám mellett topog
az ott, az a cseppnyi én.

Nem értem, a fájdalmat,
talán az udvarunk illata,
mert ami most Londonban
a június, az olyan:
mint otthon régen
a nyár volt. Előtör
minden a madárfüttyel
együtt, hogy könnyeim
közül néhány pillanat
múlva elragadja
a martalóc halál
és csak az a kellemtlen
íz maradjon utána,
amitől az elmúlás
borzalmas egyenesei
mintha átszúrnák
a fejtetőmtől haladva
ezt a jelent és
ezt a testemet.

Szűretlen alakváltás,
arrogancia pöttyözve,
altáj és derékbőség,
kettéshasít a félelem,
de nem kérdezek,
ha egymillióegyetlen
pillanat voltál,
de mégsem vagy, ahogyan
a szemérmetlen jelen
nem kér enni, hagyom
hagyom hallatlan
szépképek. Emlékszel,
nem kéredezem, Parrs Wood.
éjjel az ötösben, aludhatnék
meztlen talpakkal
a múltba, most meg egy
szellem szörnyet szül
és visít, alvatlan szonda.
Kérem, valahogy hagyjon
percet, vagy egy részét,
végtelen álomkór szopránban.
Valahogyan a vég,
valami egy kevés dallam.
vagy virágminta, csak
dal csak vér, csak halál,
ahogyan akarod. Közelebb,
szerpentinek, meztelen
talpaid, zsályaillat ölekből,
sikolyok a csípőkből,
valamerre, ha nem vagy
egy életből, minek az
a másodperc? Ilyen a való.
Ez a látomás, szandálban
sétál a háztetőkön,
anyagot termel, melynek
a fele disznóvér. Vörös
és meleg, fürödj,
pancsolj és énekelj,
a szűkes állatvilág észfolyás
mozgásportéka picsa,
félelem
millliók merőleges
délben szundikáló,
vén, recés és büdös
fallosz alakú édenben,
ahol az istened seggbebasz
és elénekli azt, ahogyan
egyetlen álmoban az a sötét
a nyelved pörgésében
a félelemből megfogant.

Kedélyesen sárgás délelőtt,
azt mondom: saját ujjam vagy,
orrhegyet érintő, mosolyogva
hallgató, az örökbe nézve
esetleges, átmeneti és körkörös,
karjaimmal madarasat játszok,
drótokkal az esőfelhők fülcimpáihoz
rögzítem magam, zordon bodraik
azt suttogják csapkodjak erősebben
és akkor majd repülni fogok.
Előre-hátra billegve
szállni ebben a koporsóban,
aminek égkék a fedele,
épületek vetülnek az oldalára
és szemben egy folyó csorog,
mellettem irodaszékek és minden
mosoly eladó. Végül egy esőcsepp
farkába kapaszkodva lassú tánccal
karjaid közé ringva, apró foltként
érkezek, talán van a milliárdból
néhány másodpercünk, melyet suttogva,
melledre dőlve eltölthetek,
szempilláink összepislogva
egymás arcát simogatják,
kipirult arccal nézzük
egymás barlangjait,
azután párban, oldalra táncolva
ismeretlen zsoltárokat énekelünk
és megkérjük az időt,
hogy engedjen még néhány
másodpercet ennek a véges
csapdának amit úgy hívunk,
hogy életünk.

Vannak pontok az időben,
amelyek akár a nyomok, kinőnek
utánunk mint apró pocsolyák,
az idő szövetébe mélyedve,
elszórva utánunk, ugyanaz a test
hagyta őket, mégis mindegyik
kicsit más, egyikben tenger,
másikban könny, harmadikban
egy csók, vagy vér, ahogyan
hozta az a pillanat, amelyikben
éppen akkor arra lépkedtünk.
És van, hogy olykor nyomaink
összefolynak, időkön át,
elfeledve, majd újra előkerülve,
ki tudja milyen szándékot követve,
néha érthehetlen dolgokat várva,
őrülettől a kajla bágyadtságig,
olyan emlékeket hagyva,
melyekről nem tudni mikor
és melyik időben tör fel újra.
Talán egy ilyen pontocska
mélyén, egy tükörben látlak,
nagyon távoli volt, majd újra
közelebb, de megint eltáncolt,
nem sejtve az irányt,
nem ismerve a holnapi álmomat,
mégis van, hogy ebben
a valószerűtlen valóban
a másik pont is észrevesz,
visszané, majd egy résen
egymást bámulva egészen
addig, amíg maga az idő
létezhet ebben világban.

A zöld teáról olykor a szertartásosság
jut eszembe, Jonathan Meese-nek van
egy Teaszertartás című munkája,
egyszer régen hallgattam, de nem emlékszem rá.
A szertartásosság nem mindig nevetséges,
csak többségében, aránytalan mennyiségű
álom maradt velem ébren. Hozzád csúszna
a nyelvem és komórosan körbejárna
a szájüregedben, mint az ébresztő harsona,
mármint Annak túl szelíd lenne és egyre
csak olyanabb. Világosodik, június
huszonegyedikéig még tavasz van az én
belső naptáramban, addig szeretem a világot,
utána már ősz és hosszabb lesz minden
egyes nappal a sötét. Teaszertartás,
a nyolcvanhárom fokos vízben feloldott
kíméletlen melankólia, megtisztulásnak
nyoma sincs, olyankor egy ragadozó mosolya
próbál úgy viselkedni, mintha lenne értelme
az életednek, az jut eszembe a pofájáról,
mint amikor gyerekkoromban biciklit szereltük,
a biciklit megfordítottuk és a nyergével
a földre raktuk, soha nem bírtam ellenállni
annak a csábításnak, hogy a pedálokat
kézzel ne forgassam meg jó gyorsan,
utána pedig az járt a fejemben,
hogy a gyorsan pörgő kerekek küllői
közé bedugjak valamit, egy botot szoktam,
majd amikor lelassult a kerék pörgése,
akkor az ujjaimat, hogy kicsit hős legyek,
akinek nem baj ha fáj. Odakint derű van,
a rigók levetették a tollruhájukat
és meztelenül orgiáznak a bokrok között,
én a szeleimmel küzdök, a város pedig
még dagonyázik a saját ezerféle
perverziójában, amelyek ilyenkor
az álmokban előjönnek és hagyják,
hogy a sok napközbeni önkorlátozás
végre háttérbe kerüljön és odabent
a fejekben elkezdődjön a pokol,
a repkedés, a harc vagy a gruppenszex,
felszabadítva ezzel az erkölcs elnyomása
alól azt a szerencsétlen élőlényt,
amelyik napközben az irodában ül,
vagy a vonatot vezeti, esetleg egy
építkezésen lapátol. Olyan egyformák
vagyunk, hogy ha megállás nélkül
csak álmodnánk, akkor fel sem lehetne
ismerni bennünket. Na persze, ha
mindig csak álmodnánk, akkor nem
tudnánk álmodni, mert nem lenne
az ébrenlét mint input, szóval
végül is, úgy jó ez, ahogyan van.

Leszámolt velem az éjjel,
az altató-mélyből lágy szövésű
hóesésre ébredtem, majd néhány
perc múlva nyár lett
és a forróságban anyám
ernyőformára nyílt kaprait
szaglásztam a kertünkben,
és három percre úgy éreztem,
hogy nem vagyok egyedül,
könnyek közt ültem fel
és nevettem, mert C.
somfordált oda
az ágyamhoz, nedves
orrával bökdösött,
sétálni hívott,
majd G. kérdezett valamit
a konyhából, hogy zöld teát,
kérek-e vagy feketét,
kókusztejjel. Idebent a fal
nem fehér volt, halovány okker
és a ruhásszekrény tükréből
nem nézett rám semmi ijesztő,
csak a napsugarak játszottak
szivárványosdit rajta.
Azután rájöttem,
hogy mindebből csak
a könnyek voltak igaziak,
a többi a szokásos kitaláció,
és elképzeltem, ahogyan
az éjjelilámpa zsinórja
lassan a nyakam köré
tekeredve örök
fénybe ringat.

Amikor megváltozik az ég alja odakint,
amikor szétesek és ő újra összerak,
amikor felengednek a megfagyott ujjak
és mozogni kezdenek, amikor eszedbe
jut egy-egy régi szó, egy mozdulat,
amiről nem gondoltad volna, hogy annyira
erősen beléd ékelődött, de mégis és nem értem,
hogy miért pont az. Sokféle dolog vesz körül
bennünket, a Bármifélék, Akárkik,
Akármicsodák és Valamifélék között élünk,
a legtöbben hagyják, hogy az egyféleképpen
történő látás puha és kényelmes nézőpontjai
szilárd keretet adjanak az életüknek,
ha nincs kétely, ha nincs önvád,
ha nincs önmarcangolás, ha nincs
bocsánatkérés és ha nincs kegyelem,
akkor egyszerűbben lehet bizonyos célokat
elérni, mert a legnagyobb ellenség a
saját lelkiismeretünk lesz és
ha nincs bennünk semmi a fentiekből, akkor
félreáll az útból. Sokan és sokszor ismételgették
már az ön-szeretet, ön-megvalósítás, ön-sikeresség
eléréséhez szükséges recepteket, sőt
mindenféle önismereti könyvekben le is
írták ezeket, mintha valami nagy tudományos dolog
lenne magunkból szociopata közeli lényt farigcsálva
az önszeretet mázával befedve teljes énünket,
átgázolva mindenen és mindenkin sikeresnek
lenni. Végül is nem tudnék elítélni
senkit emiatt, csak nekem nem megy, tele vagyok
kétellyel, bűntudattal és önváddal,
ez most csak azért jutott eszembe,
mert a közelemben leült egy férfi,
aki szerintem egy csomó ilyen önismereti
könyv elolvasásásn van túl és sikeresen
szociopatát csinált magából, úgy tárgyal
és úgy artikulál mint aki tudatában van annak,
hogy ő valamiféle istenség, aki emiatt
predesztinálva van a sikerre. Szánalmat
érzek iránta, de jóféle, pozitív szánalmat,
csak sajnálom, hogy ennyire kevés olykor
az emberi értelem, és beleesett egy olyan
résbe ahol
az önszeretet álcája mögött az ön-nemismeret
csupasz valósága csókolgatja a belső gyermeki
lelkét.


Lassan délután két óra lesz, ilyenkor kezdek
kimozdulni a saját, belső időzónámból, aludnék,
sunynék. Én kora hajnalban vagyok aktív,
a délután előfele nekem nem a működőképes napszakom,
csak merengek, leírom ezt a néhány sort. Mindenféle
erotikus dolog jár az eszembe, és mindegyik
Gigihez kötődik, illetve a puncijához és a
gyönyörűséges mellbimbóihoz, mindegyiket
külön is és egyszerre is beszívnám és nagyon
lassan cirógatnám közben mindenütt, amitől
lassan bekapcsolna az a zöld neonfény a szemében ami
csak nekem szól, addig simogatnám amíg a
nedvességünk - mindkettőnké, habot nem képezne
körülöttünk, amely buborékjaiban először néznénk
egymást nevetve, majd belé huppannánk egy-egy
nekünk kedves buborékba és elrepülhetünk velük
a kéjnek a legkülönfélébb szintjeire, a skála
a bárhonnan és bármeddig határokon belül
mozoghatna. Odakint a napos és árnyas
percek váltják egymást, innen látom az égboltot,
a magas cumulus felhők, kékséggel a hátuk megett,
nem mozognak, vagy legalábbis nem néztem őket
olyan sokáig, hogy észrevegyem, vagy nem is élek?
Vioszont néha besötétedik, úgyhogy valószínűleg
mozognak azért és én se haltam még meg.

Háromszínű a mai nap gyomrából
a szájába átkunkorodó szivárvány,
megtörnek a fények a napsugarak
ujjainak nyomásától, önmagában
maradnak a világ dolgai, nem lesz
ma sem áttörés, új fák sem fognak
nőni London parkjaiban, a szmog sem
lesz kevesebb, semmi. Beültem
az irodaépület középső részébe,
a London Eye ánuszra hasonlító
pofája vicsorog rám, nyomasztó
a véletlenszerű megmaradás gumiléből
formába öntött szagatlan valósága,
az a Bárhogyan Lehet, amelyből
mindenkinek kijár egy szilánk,
de a legtöbbünk nem törődik vele,
amíg nincs közvetlen élménye a halállal,
addig mindenféle dolog fontossá válhat.
A véletlenszerűtlen és a valószerűtlen
egymás végébe kapaszkodva hintáznak
a fejemben, harmadik hete próbálok
kinyitni egy zárat. Sikertelenül.

Alig találtam a zoknimat készülődés
közben, amúgy is szinte mindig páratlanban
járok, nem szándékosan, egyszerűen
csak nem érdekel, de ma megbeszélésem
lesz az egyik nagy ügyféllel és jobban kellene
kinéznem egy idióta hóembernél,
G. nem ír, nem nincs bennem semmiféle
szemrehányás, pontosan akkora a bűneim zsákja,
mint amekkora a korbácsolás, megpofozhatna
vagy ököllel verhetné a mellkasomat,
az talán megfelelő büntetés lenne,
vagy olyan amilyen, a nem illeszkedő
dolgok is mozoghatnak úgy, hogy egyszer
jön egy pillanat,amikor összhangba
jön a táncuk újra, valamiféle harmóniába.
Halkan szól a zene ma reggel a weworkben,
az iroda ilyenkor még üres
ezerszer lefotózom ezt a magányt
és ürességet, hogy napközben,
amikor megtelnek az irodaépületek
árnyakkal, akkor a belső, eltárolt
magányképeket bámuljam a valóság helyett.


Hétkor kimegyek szendvicset venni, már van
vegetariánus opció szinte mindenütt,
sok helyen vegán is. Muszáj ennem valamit,
tegnap alig sikerült. Olykor figyelem az embereket,
alig bírom felfogni, hogy miért nem értik,
hogy mindenkinek kötelessége lenne megváltoznia,
nem szabadna húst enniük többé, mert többek
között ez az egyik fő bolygórothasztó dolog,
a nagyüzemi húspiar, bányászat
az autógyártással, szálítással, turizmussal,
halászattal és a repülőgépekkel
karöltve felzabálják a maradék
reményünket, ez a sok bolond meg csinálja
a dolgát, mintha semmi nem történne,
mintha minden rendben lenne, a vega létet
"hipszter divat"-nak mondják és röhögnek
teli pofával, vásárolják az autót,
beülnek a gyorséttermekbe, viszik, veszik,
eszik, és legyintenek. Tegnap láttam
egy fotót, amelyiken az egyik ismerősöm
az újszülött gyerekével és a férjével
mosolygott
egy közös fotón. "Kis családunk." címmel,
remélem, hogy a boldogságuk hosszú lesz,
de valószínűbb, hogy az a kis drágaságuk
ott a képen, egy elrothadt, kipusztított,
letarolt és összebarmolt bioszférát kap majd,
amiben végül egymást gyilkolják majd halálra
a tiszta vízért és az ételért. Én is
szeretnék gyereket és amiatt figyelek
oda a dolgokra, hogy ha majd felnő
a szemébe tudjak nézni és ne köpjön le,
mert a mai kor embereinek a nagy többségét
a saját gyerekeik és unokáik fogják
majd leköpni, vagy az elődeik sírjaira vizelni,
mert pontosan azt érdemlik.
A minap nézegettem az embereket a boltban,
még arra sem veszik a fáradtságot,
hogy egy bevásárlótáskát maguknál hordjanak,
vagy legalább egy használt műanyagszatyrot
tartsanak a hátizsákjukban, zsebükben,
az autóban, vagy az akárhol, de nem....
Megy a büszke csupaszmajom, tele a kosara:
darált marhahús, csirke, lazac és sajtok
és szedi le az új műanyagszatyrot a kasszánál,
eszébe sem jut, hogy az amit megvett és
elpakol az valúszínűleg több ezer liter vizet,
egy csomó üzemenyagot emésztett fel,
és állatok szenvedését okozta és a klímaváltozás
szardombhoz odacsapott egy marék ürüléket,
hadd nőjön. Szánalmas, hogy még
kétezertizenkilencben se természetes,
hogy az emberek nem zabálnak húst hússal,
nem szemetelnek és nem ontják magukból
a műanyagot. Valamelyik nap rendeltem
ételt online. A háromféle fogás négy műanyag
dobozban érkezett. Elmostam mindegyiket
és elraktam a szekrénybe, majd jó lesz
talán valamire, az online rendelést
eddig se gyakran csináltam, évente néhányszor,
de ez volt az utolsó, mert az olyan
nagy cégek, mint az UberEat,
vagy a Deliveroo nincsenek semmilyen módon
szabályozva, ahogy a Tesco, Lidl meg
a többi nagyvállalat sem, ők ontják magukból
a műanyag szart, szemetet, pöfögik az üvegházhatást
okozó gázokat és közben milliárdokat keresnek,
közben meg a politikusok azon vinnyognak
az EU parlamentban, hogy milyen koalíciót
hozzanak össze a hatalmuk megtartása miatt
és hogy az újfasiszta magyar vagy lengyel és
olasz pártokat befogadják-e a német
néppárti szarháziak közé vagy sem, a többiek
meg lépésről-lépésre haladnának, engedve
mindenféle lobbinak, mert azt képzelik,
hogy a jelen az még a jövő, a liberálisok
még mindig titkon a kapitalizmusba szerelmesek,
a szocialisták meg saját magukba és a képtelen
marhaságaikba, a zöldek pedig azt hiszik,
hogy a szelektív hulladékgyűjtés majd megold
mindent, közben meg titokban elhordják a
mocskunkat a szegényebb világrészekre,
szép ez az egész, olyan mint egy szartenger,
és a tetején lebegni szinte kiváltság.


Kellemes ez a mai reggel, előhozta a pipacsok
emlékét a gyerekkoromból, meg a szilasi nagyapám
arcát, aki állandóan káromkodott, még favágás
és kapálás közben is kurvaistenezett, végül
a hereföldön kapott agyvérzést és ott halt meg,
gondolom előtte végigkáromkodta azt ahogyan
sarlóval vágta a zöldet a nyulaknak. Emlékszem,
hogy gyerekkoromban szinte mindig náluk töltöttem a nyarat,
szerettem a kertben leskelődni, volt fóliasátor,
akkoriban még mindenütt volt kert a házaknál
és az embereknek volt idejük arra, hogy ültessenek,
a fóliázás nagy divat volt, szinte minden háznál
állítottak, vagy üvegházat, emlékszem arra
ha bementem nagyapa után a fóliába, akkor
belül paprika és paradicsomszag terjengett,
főleg a paradicsomé, mert annak nagyon erős
és jellegzetes szaga van, szerettem ott,
meg a közeli ligetben indiánost játszani,
vagy bújócskázni és hintázni. Egy fára felkötöttünk
egy hosszú zsineget, az aljára keresztbe egy
vastagabb faágat erősítettünk és azon lógtunk,
meg hegymászósat imitáltunk, szögeket vertünk
a nyárfák törzsébe és azon másztunk fel. Szegény fák...
Ma már nem nagyon van ilyen,
nem azért mert a gyerekek nem szeretnék,
egyszerűen eltűnt a természet, szó szerint
nincsenek már meg azok az erdők, tavak,
rétek ahol játszani lehetett, az egész természet
lassan, de biztosan eltűnik, és ez nem a jövő,
ez már a jelen. Tavaly hazamentem és anyámmal
elmentünk az egyik gyerekkori helyemre és
a tó amiben annak idején fürödtem eltűnt,
valaki megvette és betemette építkezési hulladékkal,
ami természetesen tilos, de Közép-Európa
seggszagú és korrupt autokráciáiban mindent
lehet ha lefizeted a hivaztalnokokat. Szóval,
ez a pusztulás most történik, mialatt ezt
gépelem minden ugyanúgy megy tovább,
az ételszállító cégek több ezer műanyag dobozt
kézbesítettek éppen ebben a pillanatban,
ha megnyitnám a FlightRadar-t akkor
több ezer repülőgépet látnék a térképén, amelyek
éppen most a levegőben vannak, a vágóhidakon épp
most öltek meg több ezer állatot, az utakon
több tízezer teherautó szállítja a tetemeiket
az áruházakba, ahol milliónyi, mindenféle
műanyagba rakják a feldarabolt testrészeiket,
de ugyanígy becsavarják a brokkolit is nejlonba,
meg a körtéket, a salátákat,
az almákat műanyagtálcára teszik,
utána műanyagba fóliázzák, ugyanígy mindent,
a polcokon készételek, amelyekből több ezer
tonna végül a kukába kerül, a nagyvállalatok
még a vizet is műanyagba rakják, mert az
üveg visszaváltása nekik költség lenne,
ahogy minden költség, és itt a lényeg,
mindenki költséget akar csökkenteni,
mert a profit a mis Istenünk valójában,
és a költségcsökkentés pedig Jézus valódi
igéje, és a világ költségcsökkentése
végül olyan jól sikerült, hogy az egész
bolygót teleaggattuk műanyaggal, szétkúrtuk
az erdőket, tengereket, folyókat - mindent.
A most születetteknek nagyon érdekes jövője
lesz. Valószínűleg nem lesznek túl hálásak,.
De nincsenek kétségeim afelől, hogy végül
majd azok fognak leginkább panaszkodni és
magukat sajnálni, akik ma magasról leszarnak
mindent, hiszen az az önsajnálat majd
ugyanaz az önzés lesz, ami jelenleg
a nemtörődömség és a cinizmus. Érthetetlen
ez az egész, de legfőképpen az, hogy miért
értékeljük annyira túl az emberi értelmet?
Összességében, ha űrlény lennék nem sok
értelmet vélnék felfedezni a legtöbbünkben.

C.-t megint műteni kell, G. nem beszél, az
életem romokban, és fogalmam sincs, hogy
mit kellenem tenni ahhoz, hogy túléljek.