képek, betűk

Honnan lesz csend hajnalra? Miképpen
hagyja abba a zsivaly a folyamatos éji
zizegését? Miért rettegnek a halkban?
Talált kérdések, nincs bennük az
állítás. A búbánat nélkül maradt,
karamell illatú rothadás búráját
fejbúbomtól a talpamig húzza,
fuldoklásomnak úgy tapsolok mint
egy önfeledt gyermek. Nyitva az ablak,
hallgatom a péntek estéből hazafelé
tartó részegeket, majd odahaza
megnyugszanak. Az ágyban, arccal
lepedőbe halva megélik a mámor egyetlen
értékelhető kacsintását, az értelmetlenségre
eszmélés mámorvigaszát: azonnal elillan.
A lakásokban hasonlóak a zajok, minden
albérletnek megvan a saját dobolása,
ebben a bojler és a Hatfield Road
autóinak és járókelőinek a magasai,
a mennyezetről leereszkedő pókok
némasága és az öregecske ajtók csapódásai
adják össze a halálomat. Nem akarok tudni
semmit, csak elviselem, mint magamat.
Közben a gondolkodás minden formájából
kibújnék, persze nem lehet. Magamban
beszélek, már az utcán is és nem értem
miért kell félni. Csak teszem. Sebek
vagyunk, próbáljuk gyógyítani és eltakarni
a gennyet, köröttem mindenütt álmodók,
a falak és ablakok mögött szuszogva
gyógyulnak éppen, egyenként simogatnám
minden borzalmukat, egyformák vagyunk
a reménytelenségben, ördöginek gondolva
a többieket, a bőrünk várfal, ormán a
vigasztalhatatlan dolgok könnyező
alabástrom formái, színes, perverz
gorombaságokkal és világos pillanatokkal
összekenve. Az élet az eszmélet ránca,
a következmény oka, fogzó árnyékát
odaképzelem a háló ajtajára, kezeit
a füle mellé téve szamárfüllel integet
vissza, jel: hogy ideje mosolyognunk:
ok és indok nélkül, csak mert létezünk.